Furcsa, így visszagondolva, minden csodálatos, szépséges és gyönyörű. Pedig azt is mondták már: „Neked olyan nehéz az életed, hogy nem is volt érdemes megszületned.” És ez is igaz.
Mostanában sokat hallunk a megszületés előtti tudatról. Anyám, öregnek gondolva magát, nem akart megszülni. Ma, negyvenen felül, természetes a vállalás, akkor nem volt az. Anyám 1892-ben, apám 1887-ben született. Megmaradásom talán az is segítette, hogy házasságkötésük (1913) első éveiben született három testvérem alig élt valamennyit. Kettő a gyömrői temetőben vált porrá, a harmadik Kisorosziban. Anyám öt gyermeket szült, bátyám, az 1924-ben született Imre, életben maradt. A családról beszélgetve mondogatták a kolléganőim: „A Mariból jó anya lesz…”
Csak szerettem volna. Két szégyennel kell együtt élnem: az egyik az, hogy nem adhattam tovább az életet. Nem volt meg az alapvető feltétel: az egészséges lakás.
Ebből a szempontbál még ma is büszke vagyok rá, hogy apám huszonöt éves korára az önmaga teremtette saját házába vitte a feleségét. Látom a múlt század eleji sárga fényképet: apám áll az üvegházában a virágai között. Hajnalban kelt, későn feküdt, szállított a pesti virágüzleteknek. Az egyiket „Henrikék”-nek emlegették. A saját porta nem sokáig tartott. Apám nagylelkűségében az apja nevére íratta: a grófi uradalom bognárjának hadd legyen meg az öröme, hogy öregkorára saját háza van. Nem gondolta volna, hogy nővére és fiatal felesége sehogy sem férnek össze egymással (szembe szomszédok voltak), s az ellentét odáig fajult, hogy nagyapámat magukhoz parancsolták, és apámék feje fölül eladták az öreg Sarkady nevén lévő házat. A ház árát beépítették a mozijukba.
Apám neve mellett ezután a felfogadott kertész megnevezés szerepelt, és belakták a fél országot. Kiskunhalas (Debeákpuszta), Nagytétény (apácazárda), Budapest (Hidegkúti út), Kisoroszi… Egy óra út Budapestig: innen jártam két évig a Diana utcai elemibe; aztán mentünk Nógrádverőcére, onnan Maglódra s onnan az apám hozzáértését és tisztességét egyetlen megillető helyre, Gógánfára, ahol a százholdas uradalmi gyümölcsös főkertésze lett.
Bizonyos, hogy „élhetetlen” életünket ez mentette meg. Budapesten vagy a környékén a háborúban elpusztultunk volna.
A viszonylagos jólét alig-alig tartott, apám 1945 után nem fogadta el, amit a felosztott gyümölcsös gazdái ajánlottak, inkább ő is kért földet a szomszédos Dergecspusztán.
A három és fél katasztert kukoricával vetette be. Kapálás közben fel-felegyenesedtem a vége sincs hosszú sorokban, kelet felé találomra bemértem az irányt, Budapestet. Vissza! Vissza! Vissza! Tanulni! Tanulni!
Várhattam rá. Amikor apám végre nyugdíjas lett az állami gazdaságban, egy Diana utcai iskolatársam útján szereztünk egy szerencsétlen kis lakást a Budakeszi útról nyíló Dénes utcában. Onnan járhattam újra iskolába, munka mellett, hetente egyszer: 1962-ben érettségiztem. Munkahelyemről nem javasoltak egyetemre: – Nem kell mindenkinek egyetemre járni. 1965-ben kiléptem – a semmibe. Több újságnak dolgoztam külsősként, meséket írtam. 1966-ban elértem legfőbb vágyamat: felvettek egyszakos nappali hallgatónak az ELTE-re.
Eközben követtem el életem legnagyobb hibáját, az élet lehetőségét látva benne: férjhez mentem. Nem sok idő telt el, formálisan letérdeltem a férjem előtt: neki is látnia kell, nem öregszünk meg együtt, menjen el. Talán találkozhatnék még olyan férfivel, aki tőlem szeretne gyereket. Elmentem a Lotz Károly utcai nőgyógyászhoz: „Hány éves korig lehet első gyermeket szülni?” „Ha egészséges, 51 éves korig.”
A férjem azt mondta: elmegy, ha vidéken veszünk neki házat. Miből vettünk volna? A szabadúszás aprócska honoráriumaiból? Apám kisnyugdíjából? Számoltam az éveket. Eltűrtem mindent: a jövő-menő nők vizsgálódó tekintetét. Az egyik elvitte. S ő szült is neki gyereket. Tudva vágyamról azt mondja a szomszédasszony: „Milyen jó lett volna az magának!”
Az már semmiképpen sem lett volna jó, de ő ezt nem tudhatta.
Akkor kaphattam lakást, amikor a tizenöt éve lakásra váró egyedülállók sorra kerülhettek.
Amikor nyugdíjas kollégáim túracsoportjával egyszer régi otthonom mellett mentünk el, nyitva volt a kapu, benéztünk az ablakon, az volt a véleményük, hogy két hónapig sem laktak volna ott, nemhogy huszonöt évig.
Itt besüt a nap. Nem penészes a fal, nem rohad a padló. S merő véletlenségből túl jó helyen van. S ezért az egyik szomszéd hétéves kislánya azt mondja mosolygós kedvesen: „Téged ki fogunk rúgni a házból…”
Nem mondott újat. Több mint tíz éve élek abban, amiben a privatizációs világ úgynevezett pénztelenjei, még a törvény ellenében is védtelenül állnak a szerzési vággyal szemben. Sokaktól vették már el a lakásukat.
Nekem ezt hozta a múlt század. A férfit, aki igazi párom lehetett volna, bizonyára megölték a háborúban vagy máshol, vagy disszidált, idegen asszonynak vive az életet adó magot.
Ezt a néhány sort vallomásnak fogom fel. A másik szégyenem az, hogy évek óta nem tudok írni. Nincsen időm. Ezt hallva általában mosolyogni szoktak. Az igazság az, hogy minden időmre szükség van ahhoz, hogy talpon maradjak.
S ha ez a múlt század el is vette az igazi életet, azért az a kevés is, ami megmaradt: szép és csodálatos.
