Hetven, Seventy, Soixante-dix, Semdjesjaty, Siebzig… akárhogyan és bármilyen nyelven is ízlelgetem, sok! Pontosabban annyi. Hetven. Örüljek, Mozart csak 35 évet élt. Jó, máris boldog vagyok: én meg hetvenet. Eddig. Máris két Mozart vagyok.
Ilma és Bence – a Masszi Kiadó jelesei – legutóbb azzal szólítottak meg, hogy van egy kiadványuk: a Napút, csupa jeles hetvenes ír bele, én is írjak hetven sort. Innen tudom: én is jeles vagyok. Mit? Amit akarok, tőlem függ.
Eszembe jutott egy néhány éve történt eset. Az egyik külföldi lapban, de az is lehet, konferenciakiadványban megjelent egy írásom. Azt kérték: küldjek egy rövid életrajzot is – angolul. Van egy angol önéletrajzom, a címe: Egymondatos önéletrajzom. 16 oldal. Oldalanként 2500 karakter.
Elküldtem. Az e-mail válasz még aznap itt volt: rövidebbet. Elkezdtem húzni, maradt 8 oldal, a fele. Ezt is elküldtem. Az újabb levél: Ez is sok, még rövidebbet. Az én válaszom: Nincs rövidebb, ennyit éltem.
Hamarosan megjelent a lap – féloldalas önéletrajzzal. Ebből mi a tanulság: az életemből tizenöt és fél oldalt feleslegesen éltem.
Már most is megírtam fél oldalt, ezután még mit mondjak el magamról?
Talán a gyerekkoromról. Tizennégy éves koromig papi iskolába jártam, Baján a ciszterekhez. Óriási hatással volt rám az osztályfőnököm, Bartha Lénárd, ezért magam is szerzetesnek készültem. Mindennap miséztem a kredencen, ha a húgom nem akart ministrálni, akkor megpofoztam.
Az Apám tiszántúli nyakas kálomista volt, az Anyám dunántúli sváb származék, azt mondták rólam: jó keverék. Az Apám – amikor megtudta papi szándékomat – átíratott a szekszárdi Garay János Gimnáziumba, egy szabadelvű civil iskolába, ahol a jó sorsom óriási tanáregyéniségekkel hozott össze. Béla Pali bácsi – mélyen bent van a szívemben – szerettette meg velem a francia nyelvet és szoktatott le a hazudozásról. Antal Ilonka néni állandóan dicsérte – miközben bírálta – a magyardolgozataimat, elhitette velem, hogy érdemes nemcsak helyesen, de szépen is írni. Létay Menyhért óráin értettem meg, hogy milyen csodálatos a természettudományok világa, azóta is csak a tudományban hiszek. Pataki Jóska, földrajz–történelem tanárom csodát tett velem, megszerettette velem a történelmet, amit addig szívből utáltam. Ismét megnéztem a számítógépen, címmel és mottóval együtt 41 sor. No, még 29-et!
Azután néhány „jelentéktelen” esemény az életemben: az Apámat koncepciós perben elítélik és lecsukják, engem pedig – hetedíziglen bűnhődjenek az utódok is – kitiltanak az ország összes felsőfokú oktatási intézményéből. Egy inasév, majd – a hatalom diszkrét bája – mint az uralkodó munkásosztály tagját, elküldenek az egyetemre. Megint szerencsém van: a jobb kéz (simogat) nem tudja, mit tesz a bal láb (rúg). 1957. Villamosmérnök vagyok.
Azután a nagy-nagy szerencse: tagja leszek annak a néhány fős – hasonló korú, egyetemet végzettekből álló – csoportnak, akik megépítik az ország első elektronikus számítógépét. Az M–3-at. Életem második munkahelyén – egy kitűnő szakemberekből álló, baráti társaságban – először lépünk rá Magyarországon az informatika országútjára. Már 52 sor! No, még 18-at!
Akkor valószínűleg még nem tudtam, hogy mi a civil kurázsi, ennek ellenére hamarosan tagja lettem a magyar számítástechnikusok szervezetének (az enyém a húszas számú tagkönyv), amit – 1968 óta – Neumann János Számítógép-tudományi Társaságnak hívnak. Amikor a Társaság hivatalosan tudományos egyesületté alakult, engem választottak – tíz évre – első főtitkárává, később pedig alelnökévé. Elindítom a „társadalom informatizálása” programot.
1969. Ismét nagy szerencse ért, Náray Zsolt, az SZKI igazgatója munkatársává választ, néhány hónap híján húsz évet töltöttem el az intézetben. Szabad kezet kaptam. Magam választottam meg – hallatlanul okos és szorgalmas – munkatársaimat, akikkel először exportáltunk szoftvert Magyarországról, miközben létrehoztuk, és évtizedeken keresztül fenntartottuk az ország egyik legnagyobb számítástechnikai kutatóintézetét.
Életemben négy munkahelyem volt, az utolsó a SZÁMALK, ahol – megint szerencse – Havass Miklós támogatásával megalapíthattam az ország első távtanulási felsőfokú intézetét, amit ma Open Business Schoolnak hívnak.
1989–90. Mind a munkahelyemen, mind pedig a társaságban megkaptam az obsitot. Két nehéz hónap következett, egy kissé mozgalmas élet után nagyon nehezen tudtam elfogadni, hogy a társadalomnak már nincs rám szüksége.
Ahol nagy a szükség, közel a segítség. Vértes János, a PRIM Kft. tulajdonosa újságírónak hív. Röpülök. Az újságírás a szívem csücske: a negyvenes években, még a bajai gimnáziumban alapítottuk – Lévay Lacival együtt – az Édesanyánk című diákújságot.
1994. Ismét szerencse: megismerem Gáspár Mátyást és a teleházmozgalmat. Elnökség, majd ismét obsit, egy soha el nem felejthető forró hangulatú közgyűlésen a teleházasok örökös tiszteletbeli elnökké választanak.
Ma – 2002-ben – az Édesanyám 96 éves. 43 éve élünk együtt a feleségemmel, a lányom Bécsben lakik, és számítástechnika-alkalmazást tanít. A fiam a Miskolci Egyetemen docens. Modern geológus, kalapáccsal és számítógéppel dolgozik. Fertőzés, vagy ilyen a világ. Egy fiúunokám van Fábián, kilenc éves, már van számítógépe. Nemrégen született a kishúga, Flóra, az élete még csak hónapokban mérhető. Mindketten magyarok is és osztrákok is, mint a Monarchia. Ennyi. A mottóval együtt 88 sor. 8+8. 2&215;8, sajnos nem 16.
Remélem, ezt is megérem. A 88-at.
Életem során sohasem voltam pontos. Miért éppen most legyek?
