Lehet-e hetven év magántörténelmét hetven sorba szorítani? Az eddig megjelent tizenhárom kötetemben, indulatos publicisztikáimban, több száz oldalnyi, kiadásra váró szövegeimben sem sikerült eleddig magántörténelmem tapasztalatait maradéktalanul rögzítenem. S ez még akkor is így van, ha 1992-ig írott publicisztikáimból összeállított, Eszeveszett illúziók című kötetem élére nagyképűen azt az alcímet is odabiggyesztettem: Tanúnak jelentkezem. Ugyanis akkor már rég egyértelmű volt számomra, hogy az 1989-es romániai vajúdás is csak illúziókat szült, s mi kijózanodva leshetjük, hátha egyszer mégis felénk fordítja orcáját a szerencse. De hetvensoros bizonytalanságom akkor is jogos, ha jól tudom, hogy lexikonszerkesztők néhány mondatba képesek sűríteni az enyémnél átfogóbb magántörténelmeket is – ezekből a sűrítésekből pedig rólam is minden szükséges megtudható. Mégis kellő tartózkodással fogadom azt, amikor olyan egységes magyar irodalomról beszélnek, amelyet nem darabolnak szét mesterségesen húzott határok. Mert hatvankilenc évem elszelelt, talán nem akcióskodó hetvenkedés, ha megkérdezem: vajon miért nem vagyok akkor tagja a Magyar Írószövetségnek? Persze nem tartozom a nagyon szűk körű határon túli alkotók (költők, prózaírók, az utóbbi időben csak kritikával nem foglalkozó kritikusok) közé, akiket az anyaországban is számon tartanak. De nem vagyok főszerkesztő, politikus vagy pénzosztó egyletek kuratóriumi tagja, ráadásul disszidens sem lettem (aki nehéz és kínos nyugati emigráció után repatriált, megmenteni a hazát), ahogy át sem települtem, tehát még magamat sem mentettem meg, ráadásul nem tartozom azok közé, akik jobban fizető magyarországi lapokban tudják csak elsírni nehéz, vigasztalan sorsunkat, vagy magyar kiadókra bízzák megjelenésre szánt könyveiket – így talán érthető, ha egyetlen könyvem sem jelent meg az anyaországban, tehát azon sem csodálkozhatom nagyon, hogy műveimre, véleményemre (életemre?) nem volt kíváncsi magyar rádió, magyar tévé, s legfönnebb egy-két könyvemért veregettek vállon az írott magyar sajtóban (a Napút hetvensoros kérésén kívül). Az igazsághoz – meg a leltárhoz – tartozik, hogy a budapesti Pilot Stúdió megfilmesítette egyik novellámat, s talán nem csak véletlenül jelent meg románul is – a Domokos Géza vezette Kriterion jóvoltából – az ántivilág faluját bematató szatirikus regényem. Való igaz, nem vagyok forradalmár sem, s így megbocsátó mosollyal figyelhetem, hogy post festa mennyire elszaporodtak mifelénk is a bátor emberek, a hősök, a törhetetlen ellenállók. Nem tartom különösebb bátorságnak „szókimondónak” ítélt regényeimet, még a szatirikust sem, vagy azt, hogy a kolozsvári Hóstát felszámolásának kezdetén novellában mondtam el magánvéleményemet, annál is inkább, mert a falurombolás „ellen” írott regényem, az 1989-es fordulat miatt „megkésett”, de az 1991-es megjelenésére, amikor már lehetett volna, botor becsületességgel („ha akkor nem volt hozzá elég bátorságom!”) nem pótoltam benne mindazt, amit megírásakor öncenzúrázó óvatosságból kihagytam, megszelídítettem. (Csak mostanában, jó tíz év után, vettem elő újra és hoztam helyre a mulasztást, azzal a nem titkolt szándékkal: hátha egyszer mégis kelleni fog valakinek.) Megbocsáthatatlan naivsággal és iszonyatosan korszerűtlenül még mindig azt hiszem, hogy nekem ITT volt, van és (mert az író nem vonulhat nyugdíjba!) maradt valamicske tennivalóm. És azt is hiszem, hogy a határon kívülre szakadtak bennem is meglévő tudathasadása ellenére, csak sport- és államközi-politikai találkozókon tévesztem össze az ITTet és az OTTot, de egy pillanatra sem felejthetem, hol vagyok választópolgár. Már csak azért sem, mert nem léphetek egyet sem Kolozsvár utcáin, nem nyithatok be hivatalba, üzletbe, nem kapcsolhatom be a tévét, a rádiót, nem fordíthatom el a vízcsapot, vagy éppenséggel nem ülhetek le megszusszanni egy parki padra, hogy kiabálóan ne figyelmeztessenek rá, hol is élek, és ki vagyok! Talán ezért érzem úgy: pokolian megaláz, hogy igazolást kell kérnem ahhoz, hogy egy ajándék fényképes igazolvány elismerje magyarságom…
Életem, életünk történelmét nem szoríthatom hetven sorba, de egyetlen főnévvel kifejezhető életérzés kimeríthetetlen zsákjába bőségesen belefér. Ezt a megtartó, bátorító életérzést a zsigereimben hordom, talán ő a leghűségesebb hozzám, hozzánk, akiket Trianon gyógyíthatatlan tudathasadásos helyzetbe sorvasztott, és létünket, magán- és közösségi történelmünket meghatározta – ez pedig a REMÉNY! Igen, a földiekkel játszó, istenségnek látszó, csalfa és vak!
