Sajnálom, de semmi olyat nem tudok írni vagy mondani, amivel ma több hetvenéves kortársam „hetvenkedik”. Nem voltak arisztokrata őseim, nem jártam egyházi iskolába, nem voltam sem cserkész, sem üldöző vagy üldözött, egyszerűen csak beleszülettem egy korba, és mire eszmélni kezdtem, már itt állt a II. világháború és folytatódott a történelem nálam nélkül.
Kisiskolás koromban a szüleim a sárospataki Református Gimnáziumba szerettek volna beíratni, de ezt a szándékot elsodorta a háború. Így kerültem 1949-ben az abaújszántói Mezőgazdasági Gimnáziumba, ahol 1952-ben érettségiztem. Kitűnő bizonyítványommal felvételi vizsga nélkül felvettek volna az ország bármely egyetemére, de én az Agrártudományi Egyetem Agronómiai Karát választottam. Világnézetemet és szakmai hozzáállásomat meghatározták a történelmi események és a családi háttér.
A példaképemet én magam állítottam össze mások nemes tulajdonságaiból. Olyan szakember szerettem volna lenni, aki nem egy gazdaságot, hanem az egész magyar mezőgazdaságot szolgálja. Így jutottam el szemléletileg a tudományos kutatáshoz, azon belül is a számomra legkedvesebbhez, a növénynemesítéshez. Motiválták az elképzelésemet a XX. század első felében elért kiváló eredmények, mint a legendás hírű bánkúti búzák, a tanulmányaim alatt megjelenő martonvásári hibrid kukoricák és a magyar növénynemesítés más kiemelkedő eredményei. Így már az egyetem harmadik évfolyamán beíratkoztam a növénynemesítési tudományos diákkörbe, és ott készítettem diplomatervet. Majd amikor az 1957-ben megszerzett diploma után 1960-ban a növénynemesítői szakképesítést is megszereztem, lehetőségem nyílott bekapcsolódni a búzanemesítésbe az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetében, Martonvásáron.
Ebben az időben az ország kenyérgondokkal küzdött. A háború óta még nem termett meg az ország kenyere. A búzatermesztés fejlesztésének fő akadálya a fajta volt.
Ars poeticám az volt, hogy ha valamit csinálok, azt érdemes jól csinálni. Axiómaként elfogadtam, hogy a fejlődés lényege az, hogy az utódoknak jobban kell csinálni, mint az elődöknek. Tehát nekem jobb fajtákat kell nemesíteni, mint amilyeneket az elődeim tudtak. Evégett tanultam meg két világnyelvet, az elsők között teljesítettem az intézetben az MTA kutatói követelményrendszerét és gyűjtögettem az ismeretanyagot először belföldön, majd 1961-től külföldön is.
Az egyetemen az 1950-es években a micsurini genetikát oktatták. Én azonban érdeklődtem a sokat szidott klasszikus genetika iránt is. Ezt az érdeklődésemet a diplomatervem külső konzulense, a növénygenetika kiváló ismerője, Rajháthy Tibor elégítette ki Martonvásáron 1956 nyarán úgynevezett tutoriális rendszerben. Ő kezdeményezte a felvételemet is az intézetbe. Mire azonban 1957 áprilisában abszolváltam az utolsó félévet az egyetemen, tanítómesterem több társával elhagyta az országot. A genetikai osztály vezetője a micsurini genetika lelkes híve és legjobb hazai képviselője lett, aki belekezdett a búza nemesítésébe is. A micsurini elvek alapjára épített búzanemesítés azonban 1962-ben és 1963-ban megfeneklett, mert az elvetett anyag kifagyott. Ezt követően a téma művelését rám bízta, és szabad kezet adott annak fejlesztéséhez. Így lettem a martonvásári búzanemesítési program vezetője három és fél évtizeden keresztül.
Új koncepcióval, új kiindulási anyaggal és új módszerrel folytattuk a nemesítést, ami az 1970-es években elvezetett az első magyar intenzív típusú búzafajták előállításához, az átmenetileg meghonosított külföldi fajták kiszorításához és az országos átlagtermések megháromszorozódásához. Ezzel végleg megszűntek Magyarországon a kenyérgondok, és a búzatermesztés elérte ay európai színvonalat.
Tudományos tevékenységemet elismerték 1980-ban az MTA doktora fokozattal, 1985-ben állami díjjal, 1993-ban Fleischmann-díjjal, és abban az évben megválasztottak az Ukrán Mezőgazdasági Akadémia külföldi tagjának. Feladataim tovább növekedtek, amikor az intézet tudományos igazgatóhelyettese (1981–1988) és igazgatója (1989–1992) lettem.
Hetvenéves koromig 55 államilag elismert őszi búzafajta előállításának vagyok a részese. Ez több, mint a nagyszerű elődeim által a XX. század első felében előállított fajták száma, és népszerűségük vetekszik a bánkúti búzákéval.
Felemelő érzés, hogy az országban bármerre járva a búzafajtáim „visszaköszönnek”, és kellemes tudat, hogy az ország népe 60-65 százalékban abból a búzából eszi a kenyeret, amit az általam vezetett team állított elő. Mellékes tevékenységnek tekintettem más kalászos fajták honosítását. Ezek száma 22. Ma a sörárpatermesztés biológiai alapja jórészt az általunk honosított fajtaszortiment. Jelentős a honosított őszi árpa, durum búza és zab vetésterülete is. A legfontosabb azonban a lengyel triticalefajták meghonosítása és termesztésbe vonása. Jóllehet Magyarországon, éppen Martonvásáron, majd Kecskeméten nívós triticale-kutatás folyt, versenyképes fajtát azonban nem eredményezett. Az első ember által alkotott köztermesztésre alkalmas őszi triticalefajták Lengyelországban születtek az 1980-as években. Mi az elsők között meghonosítottuk azokat és az 1990-es évek elején elterjesztettük, bizonyítva annak létjogosultságát Magyarországon.
Pályafutásomat végigkísérték mindazok a jelenségek, amelyek arra a korszakra jellemzőek. Az 1956-os forradalom után – amikor befejeztem az egyetemi tanulmányaimat – a társadalom újrarendeződött. A vezetői posztok foglaltak voltak, én „csak” dolgoztam a „hatalmasok” árnyékában, kísérve az idősebb korosztály és a konkurensek gyanakvásával, majd féltékenységével és irigységével, ami sokszor erős ellenszenvbe torkollott. Szerencsémre az intézet vezetői bíztak bennem, és mindenben segítettek. Rajtuk és rajtam kívül kevesen hitték el, hogy én leszek az, aki a bánkúti és a honos külföldi fajtáknál jobbat tud előállítani. Ez azonban csak fokozta az erőfeszítéseimet.
Szakmai eredményeimet azonban senki nem kérdőjelezhette meg, hiszen az új fajtákat az állami fajtakísérletekben bírálják el, és az állami fajtaminősítő tanács engedélyezi a köztermesztésbe vonásukat, majd a végső „bíró” a termesztő. Ezek pedig elismerték a martonvásári fajtákat.
Számos lehetőség kínálkozott azonban az ellenzőknek a tudományos fokozataim megszerzésekor és a publikációim megjelentetésekor. Ezzel a lehetőséggel éltek is, de eredménytelenül. Végül az MTA levelező tagságra jelöléskor összefogott Liszenko legjobb magyar tanítványa és annak egykori ellenlábasa, akik addig eredménytelenül próbálkoztak búzanemesítéssel, és megállították a folyamatot.
Sokan felteszik azt a kérdést, hogy mi a nemesítés? Tudomány, művészet, mesterség? És mi a siker titka? Miért van az, hogy az egyiknek sikerül, a másiknak nem?
Csatlakozom azokhoz, akik az első kérdésre azt válaszolják, hogy ez is, az is. A másodikra és a harmadikra a választ nem tudom. Én a feladatot kihívásnak tekintettem, és amíg mások „fantáziájukkal az eget ostromolták”, én mindkét lábammal a földön álltam. A nemesítés egyben olyan betegség, amit csak megkapni lehet, de abból kigyógyulni nem. Hobbi is, szenvedély is. Ezért folytatom ma is, de sajnos már nem Martonvásáron. Egyetemi magántanárként tevékenykedem a Szent István Egyetemen, és elnöke vagyok a Magyar Növénynemesítők Egyesületének 1989 óta.
Örülök annak, hogy nekem sikerült kinemesítenem az első magyar intenzív búzafajtákat, és ma három kalász terem ott, ahol a pályafutásom elején csak egy termett, két kenyér jut annak, aki akkor csak egyet ehetett (azt is csak jegyre).
Ugyanakkor szomorú is vagyok, mert igazolva látom azt a filozófust, aki megírta, hogy a kutatási eredményeknek sorsuk van: azokat először tagadják, majd elhallgatják és végül kisajátítják. Nos, az én kutatási eredményeim a harmadik stádiumban vannak. A legszomorúbb pedig azért vagyok, mert ezt kompetens testületek támogatják, sőt még jutalmazzák is…
Azt pedig keserűen veszem tudomásul, hogy az etika, a morál egyre inkább a közöny mocsarába süllyed…
