1951 őszén találkoztam először Csorba Győzővell, a Pécsi Pedagógiai Főiskolán. Versekről adott elő a magyar szakos tanárjelölteknek. Akkor láttam először élő költőt. Meg voltam illetődve, különösen miután már ismertem A híd panaszát és a Szabadulást.
Testi valójában is szuggesztív jelenség volt. Nagy, sötét, mély tüzű szempár, nemes metszésű, a szellem erejét sugárzó vonások. Villogó fehér ingben, csokornyakkendővel jelent meg előadásain.
A verstan keretében – ürügyén? – irodalomtörténetet és esztétikát is adott elő Janus Pannoniustól Adyig, Balassitól a nyugatosokig. Akkor, ott értettem meg a verslábak, az ütem, a verselés törvényeit.
Verskísérleteimet addig főiskolai tanáraimnak, Kolta Ferencnek és az Ady igézetében élő könyvtárigazgatónak, Cserdy Ferencnek vittem el bírálatra. Már fél éve tartottak – ahogy mondani szokás – a reveláció erejével ható Csorba-órák, amikor nekiveselkedtem, hogy Csorba Győző perdöntő véleményét kikérjem.
Akkor már biztosan tudtam, az Ő ítélete érvényes versügyben. Kézzel írt, meglehetősen kusza, összevissza javított füzetemet idegesen, kissé zavartan, mégis elvittem 1952 áprilisában hozzá, a Megyei Könyvtárba, amelynek igazgatóhelyettese volt.
A füzetet átvette, és közölte, értesít majd az eredményről. Idegtépő két hét következett. Aztán rövid értesítés: április 17-én, vitaest keretében Csorba bemutat a Doktor Sándor Kultúrházban. Egész nap nem tudtam semmire figyelni, se olvasni, se jegyzetelni, le-föl róttam az utat a Sétatéren egyedül. Este lett, és körülbelül másfél órában a hallgatóság elé tárta a költő – mint mondta – egy félig-meddig kamasz lány íráskísérleteit.
Kemény kritikával kezdte: ez dagályos, ez közhelyes, ez túlpoentírozott, ez utánérzés, itt ritmushibák etc. Aztán rátért azokra, amelyek ígéretesnek bizonyultak. Ahogy emlékszem, regisztráló jellegűek voltak; Ady, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kosztolányi, Homérosz, Horatius, Shakespeare, Moličre a címük. És szonettformában. A tipikus hályogkovács-eset.
Az est végén kimondott három szót, amelyet és fölavatásnak éreztem akkor: tehetséges. Feladata: egyszerűsödni.
Megtörtént hát a tűzkeresztség.
A Szántó Tibor-féle Dunántúl el is fogadott tőlem akkor egy verset, a Pünkösd címűt. (Szintén szonett volt.) Aztán elkallódott, elmerült valahogy. A szerkesztés útjai… Ki tudja?
Éveken át igyekeztem Csorba Győző imperativusának eleget tenni. 1958 őszén újra elküldtem hozzá vagy harminc versemet. Újra felkerestem a könyvtárban. Komolyan, vizsgáztató tekintettel nézett rám: „Nézze, ezek a versek nem rosszak. Nem fűzfaversek. De azt sem mondom még, hogy jók, mert esetleg túl sokat gondol róluk. Ez asszonylíra. Nem minősítés, megállapítás. Elizabeth Browning, Luis Labé, Petrőczi Kata Szidónia versei is ebbe a kategóriába tartoznak. A maga verseiből még nem derül ki, vajon nem folytathatatlan zsákutca-e, vagy tovább tud-e jutni. Ez már egészen a maga tehetségétől és fegyelmezettségétől függ.
Egyébként verseit átadtam az októberben megindult új folyóiratnak, a Jelenkornak.”
1959 januárjában megkaptam a Jelenkortól az első korrektúrát. Februárban, születésnapom közelében, megjelent első három versem. Akkor hittem el, hogy költő lehetek.
Most, hogy már „csak” verseiben van jelen (és egyre élesedő emlékemben), szeretném egy-egy versemet elvinni Hozzá.
Rám emelné nagy, sötét szemét, és bólintana.
Jó volna hinni, hogy társává fogad.
