Lettem, ami lettem.
De mennyi kegyelmi pillanat nyomán. Kezdve a születéstől.
Apám, de apám apja is, erdész volt. Anyám pedagógusok ivadéka. Természet és tudás kettős vonzalma határozta meg életem. Bár városban születtem (Miskolcon), gyermekkorom legemlékezetesebb pillanatait a Bükk erdeiben és rétjein éltem meg. A gombázás szinte szenvedélyemmé lett. A háborút is, részben, ott vészeltem át, 1944 nyarát – miközben Diósgyőrt és Miskolcot bombázták – a Kerek-hegyen, Lillafüred és Bükkszentkereszt között.
Kegyelmi pillanatoknak nevezem azokat a találkozásokat is, melyek meghatározókká váltak életem alakulásában, alakításában, pályaválasztásomban. Találkozásokat, amelyekből hosszabb-rövidebb ideig tartó barátság lett, mint elemista koromban Voith Mártonnal, aki egy évvel volt fiatalabb nálam. Játszottunk a papíremberekkel, amelyeket én rajzoltam, és együtt vágtunk ki. Miután ’46 novemberében Egerbe költöztünk, valamelyik nyáron egyedül és gyalog indultam látogatására a Bükkön át, szabad ég alatt töltve az éjszakát Jávorkúton; hónom alatt rajztáblával, néhány alapozott papírral és olajfestékkel, hogy megfessem közben a lillafüredi vízesést.
Egerben kitűnő tanárokkal találkoztam, mint Iványi Sándor tisztelendő úr, vagy Gergely Pál, a Dobó gimnázium rajztanára, akinek a kedvéért a negyedik gimnázium után, amikor választani kellett humán és reál-tagozat között, a reál-tagozatot választottam s így osztályfőnököm lett. Tőle tanultam az ábrázoló geometriát, amely igen nagy hasznomra volt a főiskolán, de az az atyai baráti támogatás és érdeklődés is, amellyel haláláig kísérte pályámat.
A főiskolai évek, bár a Rákosi-korszakra estek, bővelkedtek a találkozások kegyelmi pillanataiban. Elsősorban gondolok itt a feleségemmel való találkozásra, nem az elsőre, hanem inkább arra, amikor világossá vált, hogy maradandó kapcsolat van készülőben. Ezt emlékezetem a főiskola két épülete közti néhány lépcsőfokos átjáróba helyezi el, ahol akkor éppen két évfolyamtársam arról próbált meggyőzni, hogy nincs Isten. Éva fültanúja volt a vitának, s ahogyan reagált rá, az volt számomra döntő.
Nem voltam par excellence festő típus. Nem élveztem a festést mint aktust. A tevékenység nem tudott teljes mértékben lekötni. Kikapcsolódásképpen szívesen léptem más területekre. Rengeteget olvastam. Virginia Woolf Orlandója volt nagy élményem elsőéves koromban. Fordítottam, főleg franciából. És írtam verseket. Így ismerkedtem meg Csoóri Sándorral, akinek ugyancsak sokat köszönhetek. Ő ismertetett össze minket Marsall Lászlóval. A Margit vendéglő kerthelyiségében történt az első találkozás, amiből rögtön barátság lett. Laci sem volt par excellence költő. Matematikusnak indult, velem ellentétben nagy értője a zenének, és kacérkodott a képzőművészettel is. Az ő egész alakos portréját festettem meg diplomamunkának. Később, 1960-ban, a fiam keresztapja lett. Ő vitt fel Weöres Sándorékhoz is, a Törökvész útra. Weöressel azután sokat találkoztam, arcképét is megfestettem, Tácsi kutyával együtt, a kertjükben ült modellt.
Csoórival, Marsall-lal rendszeresen jártunk a Belvárosi Kávéházba, ahol a hivatalos oldal felől rossz szemmel nézett társaságot alkottunk. Hogy csak néhány nevet említsek: Orbán Ottó, Sík Csaba, Jancsó Miklós, Hernádi Gyula, Tornai József, Gyurkó László képezték a gerincet.
Aztán lassan ismert lett a nevem a művészeti életben. Az Ernst Múzeumban, majd a Műcsarnokban rendeztem egyéni kiállítást, meghívtak és felvettek a Képzőművészek Szövetségébe, ahol kisebb funkciókra is megválasztottak. Kaptam díjakat, Munkácsy-díjat 1973-ban, de nem ezek voltak a kegyelmi pillanatok, hanem az emberi találkozások. Például a sámánkutató Diószegi Vilmossal és feleségével, Morvay Judittal, még 1960-ban, vagy később Lissák Györggyel és Juditkával Zsennyén, amiből máig tartó barátság lett. És azok a kvázibarátságok, amelyeket nálunk idősebbekkel kötöttünk, Bolmányi Ferenccel, Domanovszky Györgyékkel vagy Szántó Piroskával Szigligeten…
És az utazások. Találkozások Európával. 1961-ben az elsők között voltam, akik Itáliába utazhattak. Aztán Macedóniától Norvégiáig, Moszkvától Párizsig, Amszterdamig, Barcelonáig bejártam Európát. A legtöbbször Firenzében és Amszterdamban voltam. És még hány helyre kéne eljutnom? Például Bretagne-ba!
Más kontinensre nem is kívánkozom (hacsak az etiópiai sziklatemplomok megnézésére nem). Amerikába pedig, ha fizetnének érte, se mennék. Soha nem a természet szépsége csábított utazásra, mindig a kultúra. Az európai kultúra. Oda szeretek utazni, ahová hazautazhatom, még ha először járok is ott.
Közben folyamatosan végeztem hagiográfiai és ikonográfiai gyűjtőmunkát, amelynek végére érni nem lehet, s azt kell mondanom, most, hetvenévesen, kellene még legalább harminc év a feldolgozáshoz. És ebben még nincsenek benne a megfestendő képek!
Végül is, nem kívánom magamnak ezt a hosszú életet, mert a világ alakulásának mai iránya, Amerika vezérletével, nincs ínyemre. Keserűséggel tölt el, és inkább ijeszt.
