Erki Edit

kritikus, szerkesztő (Pilisvörösvár, 1933. január 1.)

    Füst Milán sokat idézett mondása: „Életem nem is volt, csakis írói életem.” Írói élete klasszikus életművé szervesült. Az én esetemben a legszerényebb mértékben sincs szó „életműről” – ám egész életem arról szólt, hogy műveket kommentáltam, népszerűsítettem, olykor megszületéseket segítettem, megjelenésük érdekében munkálkodtam.
    Tehát: életem, ami volt.
    Gyermekkorom meghatározó. Pilisvörösvári bányatelep, bányász apa, korán elhalt tüdőbajos anya, szegénység, boldogság. A környezetemben békésen éltek együtt magyarok, svábok, tótok, zsidók. Itt ivódott belém, hogy eredendően nincs különbség ember és ember között. Cselekvő szolidaritás működött a zsidómentésben, és ez gátolta meg a svábok kitelepítését.
    Intellektuális igényem már az elemiben megnyilvánult, míg a többi kislány balerina vagy varrónő akart lenni, én „értelmiségi”. (Nem tudom, honnan szedtem a fogalmat.) Illegálisan íratkoztam be a helyi polgári iskolába (Klebelsberg Kunó iskolaépítési programjának köszönhetően létezett), apám a Don-kanyarban, anyám a sírban.
    Kitűnő tanáraim voltak, életre szóló munkamódszert pedig Marlok tisztelendő úrtól kaptam: ő tanított meg „jegyzetelni”. Még 1945 előtt, megelőzve a nagy szemináriumi rohamokat, melyeket különös szerencsével elkerültem.
    Különbözetivel kerültem – véletlenül – Budapest akkor egyik legjobb gimnáziumába (Gizella Királyné Leánygimnázium, Jurányi utca). Olyan tanáraim voltak, mint Kerényi Károlyné és Péter Rózsa. A bölcsészkar óriási színvonalzuhanás volt ehhez képest, Sztálin szövegeit magoltatták volna velünk szakadatlanul. Ám itt is voltak kitűnő tanáraink, akik valódi ismeretekre tanítottak és önálló szemléletre. Például László Gyula, Szabó Árpád, Andics Erzsébet, Hanák Péter, Léderer Emma. Szabó Árpád az egyetem folyosóján latinul mondta nekem: „Timeo hominem unius libri.” (Félek az egykönyvű embertől.) Kisvártatva el is távolították az egyetemről. Maradandó emlékem, mikor a katedrán elszavalta Kosztolányi Marcus Aureliusát, miközben patakzottak a könnyei.

„Semmi, ami barbár
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe silányok,
kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak
s úgy fintorog arcuk,
mint a bolondé.”

    Az egyetemen én is „rossz káder” voltam, állandóan vegzáltak, hogy miért, az máig rejtély. Munkásszármazás, kommunista meggyőződés – papírforma szerint kedvenc lehettem volna. Igaz, polgár barátaim voltak és erősen szimpatizáltam a polgári liberális eszmékkel. Azóta is.
    Mintegy büntetésből helyeztek vidékre tanárnak (Vértesboglár), ez azonban nagyon is kedvemre való volt. A falukutatók utódának éreztem magam, szociográfiai munkásságot folytattam. 1956 után pesti iskolában tanítottam, és külső munkatársa voltam az akkor még Irodalomtörténeti Intézetnek. Szabolcsi Miklós volt a témavezetőm, és ő vitt magával 1961-ben az Élet és Irodalom szerkesztőségébe. Itt – és később az Új Írás, majd az Új Tükör műhelyeiben – rovatvezetői minőségben dolgoztam. Jelentéktelen kritikákat írtam, de sok nagyon jó interjút készítettem. Látogatóban címmel kötetbe is foglaltam őket.
    Három évtizedes szerkesztőségi munkám során sok – ma már klasszikus – íróval kerültem szívélyes munkakapcsolatba (Kassák Lajos, Weöres Sándor, Örkény István, Zelk Zoltán, Császár István, hogy néhányat említsek a sok közül).
    A közelmúltban egy éjszakai rádióműsorban riportalany voltam Szerkesztőségekben éltem címmel. A személyes emlékeken kívül részleteket játszottunk be a vonatkozó időszakban született művekből. A világ különböző részeiből – interneten hallgatták – kaptam visszajelzéseket, néha döbbenten konstatálták, hogy milyen nagy kultúra virágzott itt a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évtizedekben. Ennek a virágzó korszaknak voltam szerény munkása. Számos kötetet publikáltam, jobbára antológiákat. Beszélő házak, Magyar Idézetek Könyve stb.
    Az utóbbi években várostörténettel, illetve ennek kulturális vonatkozásaival foglalkozom. Ezek terméke: Kávéházsirató, Pest-Budától Budapestig, „…áll Buda még!” stb.
    Soha nem művelni, mindig szolgálni akartam az irodalmat.