Kikötő

Jegyzetek éjfél után

    Egy erkölcsi lény, egy szuverén szellem. A magyar zeneélet még mindig adós azoknak a halhatatlan, jobbára a politika által elhallgatott, hazájukból elűzött muzsikusok (zeneszerzők, előadóművészek) – egy Dohnányi Ernő, egy Veress Sándor – életművének a megismertetésével, propagálásával s műveik koncertpódiumon való állandó jelenlétének a biztosításával, akik akárcsak egy jellegzetes árnyalattal is, a Bartók–Kodály fővonalat erősítenék. Ehhez az áramlathoz tartozik az éppen most százesztendős, az ausztriai Cinfalván (Siegendorfban – Burgenland) élő Takács Jenő is. Az a Takács Jenő, a mindenfajta diktatúrával (fasizmussal, kommunizmussal) szemben álló zeneszerző, zongoraművész, aki – világ csodája – élete alkonyán beteljesítvén a kört, oda ért vissza, ahonnan elindult.
    Cinfalva, ez a Soprontól alig pár kilométernyire lévő falucska ezáltal mitikus hely lett. Azt is mondhatnám – kellene mondanom, ha igaz volna –, a magyar zene zarándokhelye. Ahol a hallható csönd mellett élő valóságában megtapasztalható egy kivételes – az erkölcsöt és a művészetet egymástól sosem elválasztó – életút is. Az egész életében inkább az otthon ülést kedvelő világcsavargó legendája. Akit a munkavágy, idegen területek föltérképezése vitt egyik országból a másikba – ebben a tudásszomjban Takács Bartóknak, az általa ugyancsak tisztelt makulátlan embernek-zenésznek föltétlen rokona –, hogy saját művészetét egy-egy karakterrel, távoli földrészek és hangzásvilágok (például a szakrális jellegű arab zene vagy a Fülöp-szigeti primitív törzseknél gyűjtött barbár „muzsika”) jellegzetességeivel gazdagíthassa.
    A tizenöt éves korában már koncertező muzsikus – a fiatal zenész szárnyra bocsátása egyúttal Sopron érzékeny zenei életének dicsérete is – fokról fokra sajátította el az előadó-művészet (zongoraművészként „papírja” is van) és a zeneszerzés (ebben „csupán” kiváló művei avatták professzorrá) kis és nagy mesterfogásait. Ha az életút – a művészi zarándokutakat egybefogó bolyongás – állomásaira tekintünk, jól látni az új műveket és új barátokat termő gyarapodást is. Azt az életbölcseletet, amely szinte egy furcsa zenei hangsor szimbólumaként elénk vetítve a Cinfalva–Bécs–Kairó–Manila–Párizs–Sopron–Pécs–Genf– Cincinnati–Siegendorf (Cinfalva) tengelyt, eme körkörös világbolyongásban teljesedik ki. Az egymásra épülő értékek cseréjében. A barátkozás legegyszerűbb gesztusait is ugyanolyan értéknek láttatva, mint a zeneszerzés vagy előadó-művészet, avagy a zenepedagógia eredményeit. Takács Jenő humánumából így épült emberi harmónia. És szinte lényegtelen, hogy a jellemet is akarva-akaratlan erősítő építőkockák – száz év alatt, szerencsére, volt ilyen elég – mely helyről és – ma már nyugodtan mondható így – mely nagyságok környezetéből, lelkületéből, tapasztalatvilágából származtak. Egy a lényeges bennük: értékhordozó voltuk; akár az esztétikai értéket, akár az ember belső kiteljesedését segítette a (véletlen találkozásokat sem nélkülöző) gyarapodás. Az ember csak úgy válhatik igazi művésszé, ha igaz ember is. Az önmagát monarchia-koktélból származtató zeneszerző – nagyapái magyarok voltak, viszont egyik nagyanyja olasz, a másik bécsi születésű, dédapja meg Olaszországból került Sopronba – jól tudta mindezt. Nem a vér számít – azért magyarságára és a kis nép eredményeire fölöttébb büszke –, hanem a teljesítmény és az emberség.
    Ezt a hosszú életpályát, jóllehet vannak élesen látható kiemelkedő pontjai, nem könnyű bemutatni. Kiváltképp nem egy olyan, a kismonográfia műfaját megcélzó, de az életrajzot is bőséggel ismertető kötetben, amelynek a szakmaiságot (művek elemzésével, korabeli kritikák stb. fölidézésével) éppúgy szem előtt kell tartani, mint a nagyközönség előtt eddig jobbára, sajnos, ismeretlen zeneszerzői pálya népszerűsítését. Radics Éva, a Grazi Zeneművészeti Egyetem tanára – aki Takács Jenővel és művészetével már itthon, zeneakadémistaként találkozott (a hetvenes években) – jól megfelelt az általa kitűzött célnak. Takácsot, a művészt és a világ (a történelem) legapróbb rezdüléseire is érzékenyen reagáló embert nem légüres térben (vagyis a társadalmi valóságokra fittyet hányva) láttatja, sőt jeleníti meg, hanem a zűrzavaros, nem kis fájdalmakkal és tragédiákkal teli huszadik század művészhőseként.
    Sőt ezt a történelmet (fölidézve ama híres erdélyi vallástürelmet) századokra visszamenve ki is bővíti; nem utolsósorban azért, hogy például szolgálhasson a ma olyannyira gyakori, egymással gyilkosan szembenálló áramlatoknak. Tehát a Cinfalvától Cinfalváig (Masszi Kiadó, 2002) című rendhagyó kismonográfia nem csupán zenetörténet, hanem kortörténet is. Érzékeny utalásai (az 1945 utáni orosz megszállás, az MKP csalásokkal szerzett választási győzelme, az 1956-os magyar forradalom, a kisebbségek Trianon utáni vesszőfutása stb.) arra kiváltképp jók, hogy a maga összetettségében lássuk egy nem akármilyen művészi kiteljesedés háttér-mozzanatait. (Radics Éva itt nemcsak a nyomtatott forrásokra hivatkozik, hanem írók-művészek – például a kolozsvári Lászlóffy Aladár – hozzá eljuttatott írásbeli és szóbeli megnyilatkozásaira is.) A zeneszerzővel-előadóművésszel folytatott régebbi beszélgetések (Bónis Ferenc – 1984; Radics Éva – 1986-tól folyamatosan) ugyancsak beépülnek a könyv szövetébe. Amely világos, jól olvasható, jól tagolt, némelykor a szerző és a muzsikus humorát is csillogtatja. (Fönntartásaim mindössze a könyv vége felé vannak – a túlságosan leltárszerű életrajzi fölsorolásokkal kapcsolatban.)
    Ám a kismonográfia sava-borsa a szoros időrendre alapuló – benne a lényegesebb állomásokat kiemelő – szakmai életút megjelenítése. Nem is annyira a – jóllehet fontos – Gyermek- és ifjúkorra, illetve a Zeneakadémiai tanulmányok című fejezetekre gondolok, hanem az időrendben utánuk következő kiteljesedésre. A Takács Jenő fejlődését igencsak meglódító Egyiptomi évekre [1927–32; itt fejezte be a Három bagatellt (op. 10), a csellóra és zongorára írott Trió-rapszódiát (op. 11), itt ismerkedett meg gróf Apponyi Alberttel és a rá nagy – szakmai és erkölcsi – hatást tett Bartók Bélával; s az 1932-es kongresszuson szereplő Paul Hindemith-tel, Egon Wellesszel stb.], a Távol-Keleten eltöltött időszakra (1932–34: tanítás a manilai egyetemen, népzenegyűjtés a primitív törzsek közt), nemkülönben az Egyiptomba való visszatérésre (1934–38); ékes bizonyítéka a fejlődésnek a világhírűvé lett Tarantella 1937 (op. 39), melynek zongoraszólóját csaknem mindig maga Takács játszotta. (Mestere, Joseph Marx kritikájában meg is jegyezte: „Nos a szerzőnek biztos paprika került a körme alá… Bartók bizonyára megáldja a sok disszonanciát.”) Ez idő tájt kérik föl egy balettzene megírására (Nílusi legenda), melyet később a budapesti opera be is mutatott – nagy sikerrel.
    Radics Éva kiváltképp nagy súlyt helyez – terjedelemben is – a Magyarországi évekre (1939–1948) – a szombathelyi és a pécsi igen tartalmas lakozásra –, a római fél évre (ösztöndíj), valamint a stájerországi alkotókorszak (1949–1952) utáni amerikai tartózkodásra (1952–1970). Takács Jenő a zeneszerző, a zenepedagógus, a nyílt ember tántoríthatatlan; ha úgy érzi, hogy neki van igaza, bátran vállal véleménybeli összeütközést kedvelt „modern” kortársaival is. (Ti. 1967-ben nem csupán Arthur Rubinstein és Msztyiszlav Rosztropovics volt vendég Cincinnatiben, hanem – épp a magyar professzor meghívására – John Cage is. Ez utóbbi zörejes, hangszer nélküli „koncertje” a meghívó zeneszerző-professzor részéről „barkácsolásnak” ítéltetett.
    A Cinfalvától Cinfalváig című kötetben se szeri, se száma azoknak a barátoknak-ismerősöknek (Bartók Béla, Jékely Zoltán, Csorba Győző, s nem utolsósorban Weöres Sándor – aki „szövegíróként” is kitűnő társ volt), akik meghatározták Takács gondolkodásmódját, ember- és világszemléletét. A könyv érdekes része az a „melléklet”, amiben kortárs zeneszerzők – a valahai tanítvány Soproni Józseftől Szokolay Sándorig – vallanak a burgenlandi mester művészetéről, emberi tartásáról, muzsikájának (szerintem ennek a modernül hagyományos zenének) értékeiről.
    Radics Éva élményt jelentő (bár helyenként egy kissé zsúfolt) munkája azért is megkülönböztetett figyelmet érdemel, mert a zenerajongó zenetudós, alázattal közelítve tárgyához, egy fehér foltot eltörölt a magyar zenetörténet térképéről. Kismonográfiája föltehetően hatással lesz a magyarországi Takács Jenő-kultusz (koncertek, lemezek stb.) megteremtésére-föllendülésére is.

Szakolczay Lajos