Életgyónás éteren át, avagy egy új könyv

    Albert Gábor 1999-ben ünnepelte hetvenedik születésnapját, abban az ezredforduló előtti esztendőben köszöntötték írótársai, olvasói és tisztelői. Úgy van rendjén s szép, hogy ilyen alkalmakból az alkotóknak egy-egy fontos könyve vagy műveiknek gyűjteményes kiadása megjelenjen. (Czigány György például idén 70 versét válogatta a Mézet ont az ég című kötetébe. A Napút különszámot is szerkesztett a „hetvenkedő” művészeinknek minden évben. A kalendáriumos ünnepi számban az azóta elhunyt Czine Mihály, valamint Kányádi Sándor, Kárpáti Kamil, Kertész Imre, Timár György szerepelt. Köztük lehetett volna, ha megéri, Bakucz József és Székely János az Albert Gáborral egyívásúak közül.)
    A regény- és esszéíró, szociográfus Albert Gábor igazi csemegével lepte meg először hallgatóit a rádió mellett, majd másodszor az olvasóit – már könyvével, amiben közreadta azt az életmű-interjút, életgyónást, születésnapi összegzést, amit a stúdióban vele a kérdező, Kövesdy Zsuzsa készített.

    BOLTÍVEK
    VÍZKÖPŐK
    RÓZSAABLAKOK – ez áll a könyv címéül a borítón három sorban írva, egymás alá, központozás nélkül, mint valami szavakból egybeálló („pointillista”!) miniatúra egy iniciáléban. Egy élet metaforájaként kell értelmeznünk, igazítanak el a bevezető sorok: „sorsom boltívei, amelyek Erdélyt összekötik a Dunántúllal, a családi legendák ködébe vesző Apafi fejedelem korát azzal a Magyarországgal, mely a trianoni megtörettetés után próbálta felépíteni azt a templomot, amelyet már Ady is számon kért.” A hetvenedik év fordulóján számtalan szívmelengető pillanatra látott az író, mint egy rózsaablakon át, no meg számtalan bumfordira vagy egyenesen sors-fintorosra, melyeket tényleg a vízköpők groteszk vonásaival lehet leginkább jellemezni. Megtudjuk például, hogy ugyanolyan nehéz szívvel fogadja el kisgyerek-fővel a Draskovich gróftól a húsvéti ajándékot, mint néhány évvel azelőtt a Szigetközben a Héderváry-kastélyban Kormos István a karácsonyi meglepetést. Megtudjuk, hogy az ősök között olyan színészegyéniséget találunk, mint Feleki Miklós, kinek egyik festett portréja alá Keresztury Dezső a következő kedves rímpárt rögtönözte 1962-ben:

Bölcs, nagy színjátszó volt az ős,
Légy te is játékos, erős.

    S arra, aki a vallomásos könyv 23. oldalára pillant, valószínűleg az egyetlen ránk maradt hiteles Katona József-arc néz vissza. A családban töltött gyermekévek után a falusi fiúcska a pécsi gimnáziumba kerül, hogy aztán itt is érettségizzen, ám még a maturandusa előtti tanévekben igazi életiskolát is kijárjon, a kőszegi katonai alreál növendéke lesz. (Igen, igen: növendék, mint a határon túl Rilke, vagy mint a határon innen: Ottlik Géza!) Albert Gábor számára nem csupán irodalmi motívum ama tanszerláda, hanem az életének egy valóságos darabja. Élet és irodalom relációjáról ezeken az oldalakon találunk igazán érdekes és megszívlelendő adalékokat. („… Ottlik nem a kőszegi katonaiskola történetét írta meg, még csak nem is dokumentarista prózát írt, hanem regényt.” A. G.) Albert Gábor könyvének közepe felé érve érdemes eltűnődni azon, miképpen emlékezik ebben a regényeitől eltérő prózaszövésében. Míg azokban a joyce-i monológ az uralkodó, addig ebben az augustinusi értelemben vett őszinteségre, áttekinthető rendre, lineáris időszerkesztésre törekszik, mintha hajdani szociografikusi intelmét ezúttal magamagára irányítaná: „A magyar társadalom krónikus és vissza-visszatérő emlékezetkiesésben szenved.”
    A tizenháromszor felvételiző diáknak nem kisebb példaképei lesznek az ötvenes években, mint Kodály Zoltán és Németh László. Albert Gábor friss diplomával a kezében a Rádiónál először egy olyan föladatot kapott, melyben Zrínyi Miklós halálának 290. évfordulójára – a maga filoszeszközeivel – műsort komponálhatott. Ennek az oratóriumnak a meghallgatása után írta Kodály a Zrínyi szózatának zenéjét. (Példázatként is fölfogható a történet, hogy a mindenkori még élő klasszikusoknak is mennyire szükségük van azokra a lelkes pályájuk elején állókra, kiktől igazán elhihetik, hogy „ifjú szívekben élnek, és mindig tovább”.) Ahogy peregnek az elmesélt évek a lapozott oldalakkal, úgy tudunk meg egyre többet a műhelytitkokból, írói szándékokból, a könyvek (kiadások) sorsának alakulásáról, könyvtárak és életutak labirintusából. Nem gyárt „regényelméletet”, aki regényeket ír, melyeket „a hagyományos linearitás helyett a többszólamúság” jellemez. Találóan veszi észre kérdezője itt, hogy a Hol vannak azok az oszlopok? című Albert-regényt a hajdan rendező szakra is felvételiző szerző filmes technikával alkotta. A palotát tartó oszlopokon fogást kereső Sámson alakjához, hogy az írói fantázia megmoccantsa, halkan jegyzem meg, tán az első állókép emléke is hozzájárulhatott, a pécsi székesegyházban található ábrázolásé. Sokszor érezhette magához közelinek a megalázott ószövetségi hős alakját, főképp indulatát az író, de sohasem válaszolt annak romboló pánikjával. Még „kiakolbólított” főszerkesztőként sem a kilencvenes években. Valahányszor a hivatása eszköztárából vette fegyvereit, közülük a „bizalom pajzsá”-t.
    A szépség hasznának, a hasznos szépnek hitvallói példaképüknek tekinthetnék Szemere Bertalant. Albert Gábor évekig azon dolgozott, hogy a történelmi klisékből (no meg hazugságokból) kiszabadítsa ezt a hús-vér példát, embert, politikust, gondolkodót, magyar forradalmárt, száműzöttet, aki még az emigrációban is össze szeretné kapcsolni személyes sorsának jobbítását a nemzet fölemelkedésével. Szemere Bertalan ugyanis ugyanúgy érzett s ugyanúgy akart valami gyakorlatias segítséget is adni a hazának, akár a legismertebb nagyjaink. Ahogy Lóczy Lajos Sanghajban mindjárt a magyar bor és befőtt exportlehetőségeivel foglakozott, Portugáliában pedig Széchenyi István gondolt a magyar borra, Szemere a tokaji nedűvel akart önmagán és az országon is segíteni szorultságában:
    „Mindent elkövetek, hogy megapadt kútforrásainkat neveljem… Borral, tokajival akarnék üzletet kezdeni, báró Vay Miklós küldött egy hordóval, – mást nem, többet felhívtam. Ezt úgy tekintem, mint hazafiúi vállalatot [a mai ’vállalkozás’ szavunk pontos megfelelője a XIX. században! – megj. tőlem: NIP.] is…
    …a tokaji borüzleten töröm a fejemet. Többször írtam Vay Miklósnak, ő is felelt többször. Célom: jót s jutányosan adni a hamisított helyett, mit méregdrágán adnak. Teszem hazafiságból, de jövedelmi számításból is.” (1858. Részlet Szemere Bertalan naplójából. Közzétette A. G.)
    Ha Albert Gábor a Szemere-levelek filológiai és szépirodalmi földolgozása (Lidérc minden, mi homályba vezet. Bp., 1999) helyett csak ezt a „borkereskedői alkatot” rajzolta volna meg, azért is köszönet illetné.
    Az élet legemlékezetesebb pillanatai is lehetnek remekművek. Egy bátor hozzászólás a Írószövetség közgyűlésén, egy napfölkelte a tiszai vízitúrán, egy baráti szó a megalázottságban – íme: a látszólag impresszionisztikus elemek tán egy életmű tartópillérei éppen…
    A születésnapi ajándék attól válik igazán értékessé, hogy már nem tudjuk eldönteni, ajándékozó vagy megajándékozott szerzett-e nagyobb örömet a másikának. Ez még közhely is lehetne, ha nem irodalmi esemény volna. Hiszen Albert Gábor új könyve nem kiegészíti a többit, a már megjelent regényeket, novellákat (pl.: Útvesztők, verőfényben és Sárkány és oktaéder), esszéket („Nem fáj az a kőnek…”) és szociografikus műveket (Emelt fővel), hanem önálló opusz. Úgy aránylik a Boltívek, vízköpők, rózsablakok… című új kötet az Albérleti szobák, Az istentagadó, a Kagylóhéjban, a Királyok könyve című Albert-könyvekhez, mint Szentkuthy Miklós Frivolitások és hitvallásokja a Praehez és a Szent Orpheus breviáriumához. Szentkuthy számára a múltban éppen úgy adatott meg egy felkészülten faggatódzó közeg (felvevő kamerákkal) Tompa Mária körül, mint ahogy ezúttal Albert Gábor vallhatott Kövesdy Zsuzsának és a mikrofonon át a hallgatóságnak. Mindkét esetben a beszélgetésekből, monológokból elsődleges írói teljesítmény jött létre.

Németh István Péter