Vallomás A magányos őszéről

Erdélyi Z. János Trakl-könyvének margójára

Hallgatlak. Trakltól idézel –
„Esténként a teraszon
barna borral mámorosodtunk.”
(Karafiáth Orsolya)

[Az idézet Trakl Helian című verséből való és Erdélyi Z. János fordítása! ((60.old.)) Megj. tőlem: NIP.]

    Georg Trakl ugyanolyan tragikus sorsú költője az osztrákoknak, mint nekünk Petőfi. (Osztrák Rimbaud-nak is nevezték.) Mindössze huszonhét évet élt, a hangkereső hónapokat leszámítva utolsó négy esztendejét fordította a költészetre. Krakkóban lett öngyilkos frontszolgálatos farmacistaként az első világháború kitörése után, szó szerint, mikor a levelek lehullottak, 1914. november 4-én. A két világháború között Magyarországon már sokan ismerték Radnóti Miklós gyönyörű fordításából. Az ezerkilencszázötvenes évek végén jelent meg magyarul verseskötete, majd a hetvenes évek elején újra. (Szerencsére egy-egy tanulmányt is olvashattunk, többek között Némedi Lajos szócikkét a VIL-ban, Vidor Miklós esszéjét a Nagyvilágban, Horgas Béla könyvismertetőjét Trakl színeiről az ÉS-ben [a „színképelemzés” most még pontosabbá válik Erdélyi Z. jóvoltából a könyv 11. oldalán!], Vajda Endre verselemzését a Grodekről a Miért Szép?-ben, no meg a Trakl-kötetek elő- és utószóit [Halász Előd és Győrffy Miklós tollából].) 1987 októberében a Radnóti fordította Magános őszt első oldalán hozta a Kisdobos. Különféle antológiákban és műfordítás-gyűjteményekben föl-föltűntek Dsida Jenő, Keresztury Dezső, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes, Rónay György, Lator László, Rába György, Kálnoky László, Hajnal Gábor, Somlyó György, Tandori Dezső műfordításai. A kilencvenes évekre megismerhettük Márai Sándor és Faludy György Trakl-variánsait is mintegy ráadásképp. Utánuk jelentkezett Erdélyi Z. János A halál hét éneke című Trakl-kötetével. A Zabó István illusztrálta szépséges könyv (az Orfeusz / Új Mandátum Kiadónak köszönhetően) és Kerék Imre bilingvis kötete az Osztrák Kulturális Intézet gondozásában ha „Trakl-kultuszt” nem is teremtett, mindenesetre újra a figyelem fókuszába állította azt a költőt, kiről már új középiskolai tankönyveink sem feledkeztek el egy-egy mondattal megemlékezni, s több fiatal, érzékeny érdeklődőt tett rajongó olvasóvá. (Gulácsy Lajos, Csontváry és Csáth Géza nézői-olvasói holdudvarából kerültek ki főként.) Tán Illyés Gyula Áldozat című versének Traklra is érthető, értendő soraival lehetne érzékeltetni mindazt, ami rokonszenvessé, testvérivé tette e fiatalon elhunyt géniuszt, akinek verseiben a gravitáció törvényének következetességével minden élő, minden szín, ragyogás és forma: őszbe, pusztulásba, komor éjbe hull: „Hogyha vért / szomjaznak fenn az istenek: / a népedé helyett / nyujtsd némán föl nekik a magadét. / Megízlelik s betelnek véle tán…” Annyit lehetne e szívbemarkoló költői summázáshoz hozzátenni, hogy mintha Trakl már-már az egész világ összes háborús halottja helyett volna áldozat, persze a költőietlen igazság tudja, ilyen megváltás nincs, nem is teltek be Trakl végzetével ama angyalok, kik „pusztulást csodáltak”. Érthető, hogy ez a kozmikus szorongást (Vidor Miklóstól a definíció), végítélet előtti pillanatokat közvetítő költészet nem volt és nem lesz sohasem slágerekkel fütyülhetően népszerű a katasztrofizmust is szublimálni kénytelen térségünkben. Erdélyi Z. Jánosnak tehát nem lehetett könnyű dolga, amikor arra vállalkozott, hogy éveket (feltehetően évtizedet vagy többet) adjon személyes idejéből, sorsából egy németajkú klasszikusnak. (Vállalkozását Báthori Csaba Rilke-leveleinek magyarra fordításához tudnám hirtelen mérni, de inkább az új Anyeginünk vagy az új Faustunk a jellemzőbb hasonlóság! Galgóczy Árpád és Márton László munkái.) A másik, szinte elijesztő tény, ami nehezíti a fordítói és egyben költői föladatot, az a fenti regiszter, hogy kik ültették át már magyarra Trakl opuszait… Igaz, nemcsak rémisztheti a műfordítót, elszánttá is teheti ugyanakkor, hogy kiknek a nyomában lépdel. A Trakl-fordító hitvallása volt, hogy az oeuvre-öt mint egyetlen testet és lelket, egyetlen költeményként értelmezve egyetlen személy, egy fordító szólaltathatja meg hitelesen (15. old.). Nem tudom, igazsága van-e s mennyiben Erdélyi Z. Jánosnak ebben (Babits Tóth Árpád strófáit is bevette a maga versszakai mellé az Erato-ban, ugyanabba a költeménybe!), de ha nem volna, soha tévedés ne hozzon létre ennél teljesebb ajándékot irodalmunknak. Ízlelgetem az eredeti s a Kálnoky-féle fordítás után Erdélyi Z. János megoldását például az Élisz című verse esetében: aszklepiadészi fél- és adoniszi sorokkal adja vissza a himnikus német vers hömpölygését:

Eme aranyló napnak teljes a csöndje.
Vén tölgyek alatt
feltűnsz te, Élisz, egy megpihenő, tágult szemekkel.

Kékségük szeretők szendergését tükrözi vissza.
Rózsás sóhajaik
elnémulnak a szádon…

    (Vollkommen ist die Stille dieses goldenen Tags. / Unter alten Eichen / Erscheinst du, Elis, ein Ruhender mit runden Augen. // Ihre Bläue spiegelt den Schlummer der Liebenden. / An deinem Mund / Verstummten ihre rosigen Seufzer.)
    A műfordító volt annyira elfogult a fordítandó versek költőjével, hogy e mesterség kapcsán mindenfelől az oly gyakran – persze csak elnagyolva – emlegetett tartalmi és formai követelményeknek, amennyire csak lehetett, igyekezett eleget tenni. (Egészen megfelelni, tudjuk a „szép hűtlenek” óta, még senkinek sem volt módjában.) A metrumokhoz való hűségeskedés néha a szavak megrövidüléséhez vezetett: nyűgzi, élteden, ősz lehe, szemöld stb., melyek tán túlzottan is a XX. század elejéig katapultálnák vissza a verset, annyira archaikussá válik a szóhangulatuk. A rímek esetében agglutináló nyelvünk végtelen kombinációkhoz juttatják a magyar költőket, tán ezt lehetett volna még jobban kihasználni a dalok esetében. (Erdélyi számára a Jeszenyin-versek magyarításai remek iskolát, műhelyt jelenthettek!) A prózai opuszok átültetését itt is verscsináló fegyelemmel végezte. [E. Z. J. Rilke korai novelláinak volt már „magyar hangja”.] Tudta, hogy a szabadverseket nehezebb fordítani a kötött formájú daloknál. Az Átszellemülés (szerencsésebb lett volna tán a Verklärungot [ahogy Kerék Imre is tette] Megdicsőülésként értelmezni, v.ö. Verklärter Herbst = Megdicsőült ősz 38. old., de ez legyen csak okvetetlenkedés a részemről!) című költeményben például nehezen lefordítható belső (kancsal) rímek és szójátékokat rejtett el Trakl. Erdélyi Z.-nek tehát föl kellett csöndítenie a magyarban a következő német szavak keltette hangzásokat: Mond – Mund, blaue – Blume etc. A Hold lett a hívórím, rá érkeztek válaszul a következő hangsorok: holtak, homlokod, honol, szól… A blaue Blume-t pedig egy sorral följebb kottázta le: mákony-mámorában…

Lábadnál megnyílnak a holtak sírjai,
ha ezüst kezedbe hajtod homlokod.

Csendben honol
szádon az őszi Hold,
sötét dalok mákony-mámorában;

kék virág,
mely halkan szól megsárgult kőben.

    A versszeretők és a filológusok föladata lesz, hogy a műfordító teljesítményét majd egybevessék az előtte járó nemzedékek munkáival. Most érjük be a jó hírrel: íme a Trakl Noster. Nem csupán virtuálisan létezik már. Köszönet Erdélyi Z. Jánosnak érte, s azért is, hogy személy szerint nem kevéssé az ő Trakl-kalauzával nézhetek szét magam körül, s azt látom vidékemen, hogy párás hegyeket kettőz meg a Balaton, hogy ritkulnak a szőlőlugas levelei – a lombok között már befér a Nap feje. Pincemélyben barnállnak a hordók, abroncsaikon alvad a piros, édesedő dohszag száll a levegőben. Majd hallgatom az éjszakát. A tücsköknek már hideg az a mai októberi nap, hát hallgatnak. De ágyamból hallva hallom, hogy elkezdődött az éjszakai éleslövészet a bevonult kiskatonáknak. A Szent György-hegy reggelente sűrű ködben. Holnap föl kell tennem a salzburgi sálat, mivel:

Fáradt szemöldbe csillag rakja fészkét,
Hűvös szobára hoz csöndes nyugalmat.
A szeretők szemében néma kékség,
Angyal lebeg, s a fájdalmuk kihamvad.
A nád susog; csontszürke lesz a kék lég,
Ha feketén hull tar fűzről a harmat.

(A magányos ősze)


Németh István Péter