Édes álom

Az álom narratívájának szerepe az irodalmi szöveg csábításában

(Manuela Gretkowska: Latin Lover)

    1. Miben érdekelt a pszichoanalízisen alapuló irodalomtudomány? A pszichológia, amely az emberi lelket a gondolkodás tárgyának, illetve kísérleti objektumának tekinti, és birtoklására tör, kezdettől fogva az érdeklődés középpontjában áll az irodalomtudományban. Habár a tudományágak közötti átjárhatóság főleg az utóbbi évszázadtól fogva természetes – és kezdi ki a „tudományág” kifejezést is –, a pszichoanalízis és irodalomtudomány együttműködéséből fakadó munkák még az irodalompszichológián belül vagy mellett is külön cédulát kaptak. Habár az irodalomtudomány mivoltát és hogyanját megkísérlő magyarázat is csupán „iskolánként” fejthető ki érdemlegesen¹, az ún. pszichoanalitikus irodalomtudomány mivolta, hogyanja, és főleg miértje ezen belül is fejtörést okoz. Habár a 70-es, 80-as években számosan járultak hozzá a pszichoanalízis mint irodalomtudomány és mint irodalomtudomány legitimációjához², a szövegértelmezésben való jogos és termékeny használata gyakran még ma is kérdéses. Irodalomtudományként szerintem egy gondolkodásmód akkor állja meg a helyét, ha irodalmi szövegekhez szervesen kapcsolódó termékeny olvasatot hoz létre vagy annak létrehozásában közreműködik.

    2. Az implikált olvasó mint (pszicho)analitikus. Mit értsünk az alatt, hogy szervesen kapcsolódó és termékeny olvasat? Értsük alatta azt, hogy az adott szöveg implikált olvasója analitikus. A szöveg a valóságos olvasót valamiképp arra utasítja, hogy analizáljon. A szövegnek ezt az utasítását általánosíthatjuk is. Paul Ricoeur nyomán mondhatjuk, hogy vannak olyan szövegek, melyek önnön olvasásukat előre elrendelvén mintegy „terrorizálják” az olvasót.³ A megbízhatatlan narrátor által hagyott olvashatósági hiányokat kellene az olvasónak betölteni, mégpedig úgy, hogy a koherencia illúziója és a koherencia lehetetlensége az egyensúlyi helyzet körül játékmozgást végezzen.⁴ Az így keletkező olvasat akkor termékeny⁵, ha „valami történik ebben a játékban, melynek során nyeresége és vesztesége kiegyenlítődhet”.⁶ Az ilyen aktív olvasás nem (sokszor szó szerint sem) a fotelban hátradőlve történik. Az olvasó különböző felszólításokat kap, például értelmezz!, elemezz!, allegorizálj!, kutass!, vagy intertextuális nyomok⁷ „megfejtése” után kutat az emlékezetében vagy a könyvespolcán. Ha az implikált olvasó lehetséges olvasásmódja pszichoanalitikus, akkor a szöveg föl fogja szólítani: analizálj! – vagy: vesd alá magad/a szöveget/a szereplőt/szerzőt analízisnek!⁸

    3. A(z) (álomfejtésre) csábító szöveg: Manuela Gretkowska: Latin Lover⁹. Az alább elemzett elbeszélés olyan szöveg, melynek pszichoanalitikus elemzése¹⁰ prózapoétikai meglátásokhoz is vezet, így egyik termékeny értelmezésének számítható az, amely a pszichoanalitikus hagyomány felől olvassa. Az elbeszélő (vagy az implikált szerző) jellegében kétféle narráció váltogatásával és összeszövésével készteti olvasóját, hogy egyszerre legyen a szöveg fogyasztója és írója¹¹.
    A lengyel írónő elbeszélése élettörténet. A rövid, tárgyilagos és visszafogottan zsurnaliszta felütés után, mely akár gyászjelentésként is érthető¹², egy élettörténet elbeszélésének szándékát jelzi a narrátor. „José Tapas élete szokványosnak ígérkezett. A bölcsőtől a koporsóig. Egyetlen fonál, amelyet a hagyományos mexikói mintákból, úri becsületből, borzalomból és tequilából szőttek.”¹³ García Márquez Száz év magány című regénye adódik intertextusként, melyben a család tagjainak történetét kendőkbe hímezve örökítették meg. A szövet az életrajzi szöveg allegóriája. Ez az életrajzi szöveg jelen esetben visszaemlékezés, mely a következő három szálban szerveződik. José és Ingrid házasságának az övével párhuzamos története. Gyermekkor. Tapas nevének jelentése. Ezek a szálak egy csomópontban, a főszereplő pszichoanalitikus (hipnotikus) kezelésében és a hipnózis alatti utolsó álmában futnak össze.
    [1.] José és svéd szerelme, Ingrid életrajzát, melyet a szöveg csak vázol, egy-egy mozzanat állítja egymás mellé a megannyi eltérés ellenére. E mozzanat mindkettőjük élettörténetében az ellenkező nem iránti vágy. Mindkét esetben a freudi álomszimbolikából ismerős szimbólummal jelzi ezt a szöveg. José: „Kincset kerestek a romba dőlt indián épületek kövei között. José bedugta az ujját a keskeny résekbe, és végighúzta a kőbe vésett kacskaringós mintázaton: madárkarmokon, az emberek szívét fölfaló, goromba istenek pofáján.” (40) A rés, arc (pofa) a női nemi szerv szimbóluma. E szövegrész az élettörténet további szakaszait kalandregénnyé minősíti, melynek cselekményében a hős kalandokba keveredik a kincsért, a megszerezni vágyott nőért. Az emberek szívét fölfaló istenek a szöveg folyamán később nyerik el szimbolikus értelmüknek megfejtését: a szokványos élettörténetben José „tiszteletre méltó hombre” (40) lett volna. Mint annyi nyelvben, a hombre a spanyolban is embert és férfit jelent egyszerre. Svédországot a chilei mixer később fehér hajú angyalok paradicsomaként mutatja be Josénak, melynek alakja azonban „mint egy lógó péniszé” (44).¹⁴ Az „emberek szívét fölfaló istenek” kifejezés tehát a (svéd) nők metaforájává válik. Ingrid: „Nyáron, az év legrövidebb éjszakáján, a Midsommar ünnepén pogány táncot jártak kinn a réten, a nyári lak közelében, a termékenység karója körül. […] Ingrid kitépte magát a fehér ruhába öltözött, koszorúval ékesített lányok körtáncából. Mezítláb volt, leült a földre. Sírva fakadt, mint egy kislány.” (41) A fallikus szimbólum nem is megfejtendő, maga a név, a funkció utal rá. A kitépést, tépést, kihúzást Freud a fogingerálommal kapcsolja össze, mely férfiaknál pollúciót, nőknél szülést jelent (természetesen a Freud által megörökített szimbólumrendszerben, melyet hagyományosan a pszichoanalitikus irodalomtudomány is használ, esetleg kritizál).¹⁵ Ingrid viselkedése a szülés utáni vágy megnyilvánulásaként érthető. Míg José élettörténete egy kalandregény narratívájában volna elmondható, Ingrid életük elbeszélését szerelmes ponyvairodalommá minősíti: „Szenvedélyes, kemény szexre [támadt gusztusa] a szívdöglesztő pincérrel, giccses, latinos érzelmekkel fűszerezve.” (42) A két népszerű műfaj között a szöveg itt azt a különbséget emeli ki, hogy a kalandregényt magas irodalmi potenciával látja el, amennyiben a hőse által vállalt kockázat és a nemes cél keresése a szöveg formáján is nyomot hagy. Ingrid változatában viszont a vágy tárgya már eleve egy értéktelenebb esztétikai kategóriával jellemezhető: giccses [latinos érzelmek], és ez a tárgy csak másodlagos a valódi vágyhoz képest (gyerek, l. még 43.). A történetnek ezt az értelmezését erősíti a cselekmény folyása: „Pontosan úgy történt minden, ahogy Ingrid elképzelte. A koktél után fölmentek a szobájába.” (42) A narráció rövid, tárgyilagos mondatokkal tudósít arról, miként haladnak hősei a vágy tárgya(i) felé, José a nő, a nő a gyerek felé. Például: „Egyelőre nem gondolt a hazatérésre. Maradt még egy hónapig. A fiú beleszeretett. [stb.]” (43) Úgy tűnik, a két hőshöz tartozó két narratíva összekapcsolódik, és egyetlen szálon halad a cél, a történet vége felé.
    [2.] Az elbeszélésben José gyerekkora újból és újból előtűnik. Először a fönt már említett helyzetben, később akkor, mikor a fiú hazalátogat csalódása és impotenciája kezdete után, végül a pszichoanalitikus kezelésben. A szerelmes- vagy kalandregény narratívájának szövete alól így egyre nagyobb darabka villan ki a hős tudattalanjának történetéből – hiszen a fönt bemutatott, a leírásban sűrűsödő szimbólumok miatt, és a fiú és az ősi¹⁶ gondolkodást képviselő félig indián szereplők (gyerekkori haver és főleg a jósnő) találkozása miatt joggal feltételezhetjük, hogy a gyerekkor a férfi tudattalanjának metonímiájaként e tudattalan történetébe, illetve a férfi kórtörténetébe szándékozik vezetni az olvasót. Ezek a kitérők nem kapcsolódnak történet szintjén az első szál narratívájához, abból úgy villannak ki, mint ruhából a boka vagy a csupasz bőr. Mégis elcsábítják az olvasót, és az mintegy ezekre a narratív-leíró betétekre fixálódva a cselekménybeli késleltetésekkel fölizgatva (egy orvoson, két pszichológuson keresztül jut hatásos kezeléshez a szereplő) vágyik arra, hogy végre olvashassa vágya immár fétisként tisztelt tárgyát¹⁷, José tudattalanjának kulcsát, a hipnózisban átélt álmát. Az implikált olvasó vágya eltolódik: a szerelmi történet végkimenetele helyett José pszichéjének történetébe kíván belepillantani, illetve végül azt birtokolni, hiszen a szöveg az álom leírásának ígérete folytán ezzel kecsegtet. Eltolódik az – immár egyedüli – hős vágya is. A női nemi szerv helyett a vágy tárgya a potencia, a vágy visszaszerzése lesz.
    (Kitérő) Az elbeszélés nyilvánvalóan ironizál egyfajta populáris lélekelemzésen, a dilettantizmusba hanyatló pszichoanalitikus spekuláción. Például: „Andersson, a pszichológia doktora lehatolt José pszichéjébe a gócpontig. Itt gabalyodott össze a páciens lelke és teste. Andersson arra gyanakodott, hogy Josét kiherélte a felesége.”¹⁸ (52) A kétféle orvostípus, Andersson és Mendes szerepeltetése a pszichoanalízissel szembeni elvárások és a pszichoanalízis ehhez képesti eltérésének problémáját írja be a szövegbe. Andersson célja páciense tudattalanjának föltárása, Mendes viszont arra sarkalja a fiút, hogy szinte hozza létre tudattalanját szöveg formájában, azaz az analízis végterméke ekkor egy szöveg, mely tovább értelmezendő. Az elbeszélésnek eme mozzanata önreflexívként érthető, és ennek nyomán a pszichoanalitikus irodalomértés termékenységének kérdését oly módon is átfogalmazhatjuk, hogy vajon képes-e a pszichoanalízis hagyományán nyugvó értelmezés elkerülni, hogy sémák mozgatásával előálló, megoldásszerű mintaolvasatokat hozzon létre. És képes-e arra, hogy ehelyett fölfedje az irodalmi szöveg értelmezésre kihívó potenciáját? (És eme irónia célpontja akár jelen elemzés szerzője is lehet.)
    [3.] A férfi szereplő, Tapas nevének kettőssége mintha identitásának kettősségét jelentené, illetve konstruálná. Spanyolul a tapas falatkákat (kis szendvicseket) jelent¹⁹, ezen gúnyolódik is a férfi egyik kliense: „Amióta megtudta, mit jelent spanyolul a fiú neve, My Snacknek hívta.” (48) A név másik megfejtésével az argentin zsidó pszichológus szolgál: „szanszkritul aszkézist, gyötrelmet jelent. Nincs nő, nincs alkohol. Csak meditáció és jóga. […] A hindu »tapas« megvilágosodáshoz vezet” (55)²⁰. A név tehát két, egymás megsemmisítésére törő életvitelre determinálja viselőjét. A fönt leírt két narratíva ezen életvitelek tárgyiasulása. Az elsőben az erotikus vágy materialitása és nemisége hangsúlyos, a másodikban ugyanennek a vágynak/szexuális energiának (libidónak) irányváltozása tűnik föl, a nemi izgalom helyére a békesség, egy indulatilag a nullához/optimálishoz/kiegyensúlyozotthoz²¹ közelebbi állapot lép: „A karjával együtt gömbölyű melle is fölugrott. Sűrű hajából ölébe folyt a víz. Haja a nemiség édes gyümölcsét keltő buja, harmatos kert volt. Odament hozzá a lány, csábítóan mosolygott rá. – Szia, José! – Fölismerte a boltos lányát. Tizenöt éves volt. Mellé ült. Hallgatta kislányos locsogását. Beszívta a csokoládébarna bőr nedves illatát. Nem érzett izgalmat. Békesség volt.” (54) Az idézett részlet hozadéka az is, hogy míg az előbbi narratívához az elbeszélő tárgyilagos, tömör mondatai tartoztak, addig a kórtörténet, illetve a békesség felé vezető kórtörténet²² elbeszélésmódja a kislányos locsogás, azaz abból nem válogatandóak ki a tudattalant képviselő, akár asszociatív, a cél szempontjából fölöslegesnek tűnő részletek. Sőt, az olvasó mint a szöveg „fetisiszta csodálója” éppen erre vágyik.
    Már úgy tűnik azonban, az olvasó sosem vetheti rá magát a várva várt narratívára, az álomra, hiszen a vágy tárgya mindig elsiklott előle, és ebben persze a narrátor a „hibás”, aki egyre csak késlelteti az álom elbeszélését, holott már az utolsó kezelésnél tart a szöveg. Így: „Mendés elaltatta. Fél óra múlva ébredt föl.” (55) Végül azonban a fönt leírt három narratíva mintegy csomópontként fut össze az álom szövegében, melyről tudjuk, hogy nemcsak a manifeszt álom, nem is csak a lappangó álomgondolatok a fontosak, hanem az az út is, melyen keresztülhaladva, az álomcenzúrán átjutva az álomgondolatból álom lesz. Az álommunka, mely az álomgondolatokat (vágyakat, elfojtásokat) elviselhetővé dolgozza át, olyan eszközökkel dolgozik (címszavakban: sűrítés, eltolás, szimbólumok használata, képpé alakítás, a logikai viszonyok ábrázolása, indulatok eltolása, a beszéd átvétele, másodlagos megmunkálás)²³, melyek egy sajátos szerkezetű, sajátos jelölő-jelölt(ek), illetve jelölő(k)-jelölt viszonnyal bíró narratívát hoznak létre. Ha tehát az olvasó, amint a szöveg az eddigiekben bátorította, most ráveti magát eme vágyott narratívára, különösen aktív munkát igénylő feladatra vállalkozik. Hiszen őt a megfejtés vezérli, ami azonban nem futtatja végkimenetelhez és lezárult értelmezéshez a szöveget. Hiszen egyrészt a „fejtés” újra- és újraolvasást igényel, másrészt a megfejtésére irányuló vágy hiú ábránd: „Minden álomnak van legalább egy olyan pontja, amely kifürkészhetetlen. Ott van a – mondhatni – köldökzsinór, mely összeköti az ismeretlennel.”²⁴ Előbb-utóbb tehát eljutunk az álom köldökébe, egy fekete lyukba, ami a semmibe vezet, ami akár a hindu tapas (megvilágosodás) pillanataként is értelmezhető, de vehetjük akár csúnya rászedésnek is az implikált szerző részéről. Elvégre ez/az irodalom beállítódás/ízlés dolga.

Szilágyi-Nagy Ildikó

 ¹ Az elmélet önmagának való ellenállásáról l. Paul de Man: Ellenszegülés az elméletnek. In: Szöveg és interpretáció, szerk. Bacsó Béla, Cserépfalvi, h.n., é.n., 97–114.
 ² A pszichoanalitikus irodalomtudomány történetét más-más középpontra fókuszáló szakaszokra oszthatjuk. l. Walter Schönau: Kirajzolódnak egy pszichoanalitikus irodalomtudomány körvonalai. In: Bókay Antal–Erős Ferenc (szerk.): Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Filium Kiadó, Budapest, 1998, 31–41.; Norman N. Holland: Az irodalmi interpretáció és a pszichoanalízis három fázisa. Uo. 331–342.; Shosana Felman: A költészet olvasása: megjegyzések a pszichoanalitikus megközelítések korlátairól és lehetőségeiről. Uo. 413–431.; Peter Brook: A pszichoanalitikus kritika eszméje. Uo. 42–58. Brook megfogalmazását, miszerint: „Az első és legalapvetőbb probléma az lehet, hogy a pszichoanalízis az irodalmi művek elemzésekor újra és újra elvétette az elemzés tárgyát, s ennek következtében az általa nyert betekintés vajmi keveset árult el az irodalmi szöveg szerkezetéről és retorikájáról. A hagyományos pszichoanalitikus kritika az elemzés tárgya szerint három általános kategóriára osztható: a szerző, az olvasó, vagy a szövegbeli fiktív szereplők alapján.” (42.), meglehetősen szerencsétlennek tartom, mivel nem elég megengedő a pszichoanalitikus irodalomtudományon mind diszciplínán belüli (akár) irányzatok önigazolásával szemben, és olyan egységes elváráshorizontban „olvassa” azokat, mely egyfajta, posztstrukturalista és retorikaközpontú irodalomtudományi paradigma sajátja. Az igaz ugyan – és lehet, hogy Brook megfogalmazása mögött is ez az előfeltétel munkál –, hogy elfogadhatatlan minden olyan mélylélektani gondolatmenetet pszichoanalitikus irodalomtudománynak tételezni, ami irodalmi szövegeket elemzése tárgyául tesz. Hiszen ez történetileg is a pszichoanalízis mint „módszer” jellemzője. Freud gyakran vont be elemzéseibe irodalmi szövegeket, így mintegy transztextuális viszonyt létesített egy irodalmi szöveg és az álom szövete között. (Pl. Freud: Álomfejtés. Helikon Kiadó, 204. „Egy szép álom” elemzése) A Freud által az elemzésekbe bevont szövegek mutatják, hogy a freudi pszichoanalízis elsősorban mint az európai psziché tudománya fejlődött ki. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a tudományos kutatást Freud és köre emberek testén és pszichéjén mint kísérleti állatokén végezte (l. Álomfejtés 271, ill. Schrötter álomkísérletei) (ezen nem változtat, hogy saját testét-lelkét is ekként kezelte, habár fenntartásokkal, melyeket látszólag a szemérem diktált), valamint, hogy elég nagy részben nőkön végzett vizsgálatokból vont le egy olyan paradigmát, melynek alapja elsősorban a férfiak szexualitása és pénisze, akkor be kell látnunk, hogy Freud mint a pszichoanalízis tudományának megteremtője durván kolonialista volt. Ez nem értékítélet, hanem megállapítás. Másrészt persze egy olyan elméleti- vagy tudományszemlélet (talán tudattalan, és nem egyedüli) megalapozója is, mely a (nem karteziánus) kétely tudományon belüli létjogosultságát elfogadottá tette.
 ³ Paul Ricoeur: A szöveg világa és az olvasó világa. In: Narratívák 2 Történet és fikció. Kijárat kiadó, Budapest, 1998. 9–42., 22. A legújabb magyar irodalomból erre jó példa: Garaczi László: Nincs alvás! (Pesti Szalon, h.n., é. n. [Budapest, 1992]) című kötete, ahol a címet a kritika általában az aktív olvasásra való fölszólításként értelmezi.
 ⁴ „Így a játék önmozgásként jelenik meg, mely mozgásával nem célokat és célpontokat követ, hanem a mozgásra mint mozgásra törekszik, ami úgyszólván a fölösleg jelenségét, az elevenség megmutatkozását jelenti.” Gadamer: A szép aktualitása. T-Twins, Budapest, 1994. 39. l. még u.ő.: Igazság és módszer 88–93., valamint 338.: „A játékos viselkedését nem szabad a szubjektivitás viselkedésének tekinteni, mert épp ellenkezőleg: a játék az, ami játszik, miközben a játékosokat bevonja magába, s így maga a játék válik a játékmozgás voltaképpeni szubjektumává. S ennek megfelelően, itt sem a nyelvvel vagy a tapasztalat és a hagyomány bennünket megszólító tartalmaival való játszadozásról van szó, hanem magának a nyelvnek a játékáról, a nyelvéről, amely megszólít bennünket, javasol és visszavon, kérdez, és a válaszban önmagát váltja valóra.”
 ⁵ A „termékenység” eléggé intuitív, ám tetszetős meghatározása már Lessingnél megtalálható. „[…] termékenynek csakis az tekinthető, ami a képzelőerőnek szabad csapongást enged.” Gotthold Ephraim Lessing: Laokoón, vagy a festészet és a költészet határairól. III. fejezet. In: Balázs István vál., Gotthold Ephraim Lessing Válogatott esztétikai írásai, Budapest, 1982, 193–309.
 ⁶ Ricoeur i.m. 27. l. ehhez: Gadamer: Igazság és módszer 322.: „Mindazonáltal a hermeneutikai tapasztalatban is van valami olyasmi, mint a dialektika, magának a dolognak valamiféle tevékenysége, egy olyan tevékenység, amely, a modern tudomány metodikájával ellentétben, elszenvedés, megértés, történés.”
 ⁷ Michael Rifaterre: Az intertextus nyoma. Helikon 1996/1–2., 67–81.
 ⁸ Hiszen, habár magam is a terméketlenebb értelmezésnek tartom a szerző analízisét, elvben a szöveg összefüggéseiből (hozzávéve a társadalmi, kulturális elvárásokat, melyekben létezik) ez is jogosként adódhat.
 ⁹ Manuela Gretkowska: Szenvedélynapló. Masszi Kiadó, h. n., é. n. [Budapest, 2002] A szerzőtől most tárgyalt kötetén kívül magyarul olvasható egy regény: Kézikönyv az emberekhez. Palatinus Kiadó, 2000, és látható egy forgatókönyvéből készült film: Sámán ereje [Samanka], francia–lengyel film, 1997, rendezte: Andrzej Zulawski.
¹⁰ A pszichoanalitikus elemzés helyénvalóságának nyilvánvalóan nem feltétele, hogy a szöveg tematikusan kapcsolódjon a pszichoanalitikus diszkurzushoz.
¹¹ Roland Barthes írható szöveg terminusának értelmében. Barthes, Roland: A műtől a szöveg felé. In: u.ő.: A szöveg öröme. Osiris Kiadó, Budapest, 1996, 75–116.
¹² A mesterségesen életben tartott eszméletlen test esetét Freud joggal fölvehette volna a kísérteties (unheimlich) jelenségek listájára. Freud: A kísérteties. In: Bókay–Erős i.m. 65–82.
¹³ Gretkowska i.m. 39. Az idézetek helyét a továbbiakban oldalszám jelöli.
¹⁴ Más lapra tartozik, hogy az általában a femininitással foglalkozó Gretkowska „szociális érzékenysége” itt követi a körülményeket. A svéd feminin szociális állam férfiidentitásra gyakorolt hatását pendíti meg.
¹⁵ Freud, Sigmund: Álomfejtés. Helikon, h. n., é. n. 272.
¹⁶ Freud „animálist” írna, de mivel nála ehhez egy történetileg túlhaladandó és túlhaladott, némileg negatív felhangú psziché-képzet kapcsolódik, inkább kerültem a kifejezést.
¹⁷ l. ehhez Brook i.m., különösen 47–55.
¹⁸ Tudomásul vettem azt a problémát, amelyet a más nyelveken írott irodalmi szövegek értelmezése maga után von. Itt mégis vállalkozom arra, hogy fordításból dolgozzak, véleményem szerint ez próza esetében megengedhető (természetesen vannak bizonyos módszerek a bizonytalan helyek ellenőrzésére), sőt, üdvözlendő, mert így nem rekesztjük ki számos nyelv irodalmát az értelmezésből, csak azért, mert nem vagyunk képesek megtanulni az adott nyelvet.
¹⁹ Megjegyzem, a Kézikönyv az emberekhez című regényhez képest e kötetben az elbeszélő(k) mintha kifejezetten ügyelnének arra, hogy a szövegek ne legyenek misztikusak vagy ezoterikusak. Míg a beavatási regény második felét a zsidó misztikában járatlan olvasó már alig-alig érti, az elbeszéléskötetben szinte minden megmagyaráztatik. Itt például meg van adva a „tapas” két jelentése, szinte már biztos, ami biztos alapon, holott ezt tudni még messze nem jelent olyasféle beavatottságot, mint a tarot vagy a kabbala ismerete.
²⁰ A beavatási regényt is író Gretkowska gyakran ad különösen fontos szerepet a neveknek, névmágiának: „Ki vagy te magad? Nem vagy magad, mögötted, az üveglap mögött megszámlálhatatlan sokaság sorakozik. Nem hiszed? Hallgasd meg héber nevedet, Manuela – ami azt jelenti, velünk az Isten. Velünk.” Kézikönyv… 172.
²¹ Eme eldönthetetlenség a Freud-szövegekben is fennmarad.
²² A kórtörténet itt inkább formai minősítés, nem illesztendő bele a normális–abnormális ellentétbe.
²³ Freud: Álomfejtés, 199-354.
²⁴ Freud: Álomfejtés, 88. L. még Álomfejtés, 366. Mieke Bal javasolja a fallosz és a hymen metaforikus terminusok köldökkel való fölváltását. L. ehhez: Jacques Derrida: A disszemináció. In: u.ő.: Dianoia, Jelenkor kiadó, Pécs, 1998, 277-353., Mieke Bal: Látvány és narratíva egyensúlya. In: Narratívák 1. Képleírás. Képi elbeszélés, Kijárat Kiadó, Budapest, 1998. 155–182.