Lászlóffy Csaba
Párhuzamos emlékezések
(Befejező rész)
2.
D., kezében a faggyúgyertyával kitámolygott a tornácra, és az imbolygó alakok után bámult, amíg a Greco ecsetjére illő hosszú árnyékukkal együtt el nem tűntek a sarkon.
A csőszkunyhóban sem érezte magát biztonságban, mintha itt sem lett volna egyedül. Körte, dió, datolya volt a tápláléka. Pelék, patkányok szaladgáltak a sötétben, az ablakból látható faágakon mókusok szökdöstek a csillagokig. Minden furcsa, fantasztikus volt. Éppolyan indokolatlannak és valószerűtlennek érezte a jelenlétét itt, mint annak idején Szibériában. Felidézte magában a haldokló Marjának egyik utolsó világos pillanatát (máskor őrjöngési rohamokban tört ki belőle a gyűlölet), amikor felesége rászegezte egzaltált tekintetét, és síron túli hangon mondta: „Nincs az a nő, aki szeretni tudna egy szabadult fegyencet!” Úgy hangzott ez a szájából, mint valami ítélet – amely a Poljával kezdődő viszonyukra is lecsapni készült, akár egy kéjjel kifent hóhérbárd.
Arca betegesen sápadt, földszínű volt, vékony szálú szakállát tépte, a bajszát harapdálta. Karján az izmok annyira legyengültek, hogy attól félt, nehezen bír ki még egy rohamot.
„Azt ígérted, hogy a bátyám leszel, és számíthatok rád – hallotta a női hangot, inkább távolabbról, mint közelről. – Aztán mégis magamra hagytál… Még Turgenyevtől is féltettél.”
Ebből már kétségtelenül tudta, hogy ez az A. hangja. „Bizonyára hallucinálok. Vagy a saját lelkiismeret-furdalásomat hallom?!… Az élet háza és a holtak háza nincs is olyan messze egymástól!”
Elröhögte magát, de aztán bosszankodva vette észre, hogy kifogyott az italból. Se vodkája, se vize nem volt.
Epilepsziás rohamai rendszerint tovább tartottak A. gyengédségi rohamainál.
Félt, hogy megint bekövetkezik a „katasztrófa”. Rémképek gyötörték, szemérmetlen látomások. Megsárgult fogaival darócpárnáját harapdálta. Öregnek érezte magát, legalább olyan öregnek, mint a sivár párizsi szállodában, ahol megtudta, hogy A. megcsalta egy spanyol diákkal. Hiába dolgozott benne örökké a biztonságérzet, mert, lám, légvárat épített… „Micsoda koponya! – kiáltott fel a szállodában magára maradt A. – Mégis hülye. Azt képzeli, hogy csak a tehetségét, a bölcsességét meg a jóságát látják benne; hiába mondtam neki, hogy szánni valók azok, akik áltatják magukat!… Salvador is azt fogja tenni velem, amit én tettem most!” A biztonságérzet dolgozott már benne, és holnapi önmagát szánva elsírta magát.
D. ijedtében elejtette a gyertyát. („A körmömre égett úgyis.”) Az ajtón túl koromsötét volt, tapogatózva jutott el a falig, lehajolt, előbb hányt, majd elvégezte a kisdolgát. A szél magas hangfoszlányokat hozott, nem is olyan messziről. Valami azt sugallta benne, hogy tőle várnak segítséget valahol. Ilyenkor, a roham előtt, az agya különösen tiszta volt, valósággal csillogott, akár egy varázstükör. Sejtette és látta, amint a falu kocsmájában egy kés beleszaladt egy ifjú testbe. Késő bánat… Keze a kilincsen volt már, amikor a szél hirtelen bevágta az ajtót.
A rém kitátotta a száját, mintha nevetni készülne. Megpróbált farkasszemet nézni vele. Az álmatlanság fokozta az idegfeszültséget, a képzelt benyomások kuszaságát. Elöntötte a láz, rá akarta vetni magát a betolakodóra, de hátratántorodott. Mind komorabb és ingerültebb lett. Az önkívület csúcsán előregörnyedt; nadrágja a lágyék táján átnedvesedett.
Az acélos akaratú lány után vágyott, akit egyszer már elfogadott gyámolító istenének. Hogy remegő kezével végigsimogathassa márványtestét, fejét belefúrja forró ölébe, és halk rimánkodással lehúzza magához a puszta földre. Fájó, gyönyörteljes sóvárgása elmérgesedett, izzó fejű kígyóvá változott hirtelen.
„Megölöm!” – ordította kétségbeesetten, mint akin kitört a téboly. Aztán csendes apátiába zuhant.
Ritkán érte el orgazmus ilyenkor. Jóllehet az epilepsziás roham előtt éppolyan elviselhetetlen feszültséggel telítődött, mint a testi egyesülés pillanataiban szokott; még ha képzelgése most nem is tűnt végig káprázatosnak.
Nem emlékezett rá, mennyi ideig feküdt hanyatt a dunyhán, arra sem, hogy csupán néhány pillanatra ájult el, vagy több ideig volt eszméletlen.
„Úgy éreztem: az öröklét felé tartok. A nemiség titkában is van valami misztikus, ha úgy tetszik, vallásos elem. Éppannyira felfoghatatlan számomra, mint amit e kínok közepette most átéltem.”
Apollinarija vallomásának folytatása
„Ne is említse nekem Párizst. Rajtam múlott, hogy a szolid viszony helyett (mert én mindig diszkrét bájra vágytam, ha nem is vonzott a polgári szalonok zárkózottsága) nem gyúlt fel a ház – mondjuk egy nyomorúságos kis panzió –, és végül nem prédálta fel mindenünket a pusztító szenvedély.
»Nem várt meg. Talán szökésnek véljem ezt a sietséget Párizsba?!« – olvastam zaklatott sorait. Azelőtt tiltották be folyóiratát, a Vremját, megértettem, mikor azt írta, hogy az élete kettétört… hogyne értettem volna meg. Hallgattam, de higgye el, megvolt rá az okom, az ön érdekében tettem. Ráadásul kevés pénzzel indult útnak, s nagyobb szerencsétlenség nem történhetett volna, minthogy megállt Wieslandban. Az örökös »párviadala« a szerencsével; pedig az nem Artur király kerekasztala volt… Rossz előérzet kínzott, de akkor éppen nem álltam a háta mögött, hogy megkíséreljem visszatartani. Utólag azzal védekezett (vádaskodott?!), hogy az én előérzetem volt az ok: működött a telepátiája (akárcsak a féltékeny emberé), s amiatt fordult meg a szerencséje. Az első három nap alatt ugyanis szédítő összeget nyert a ruletten; hogy aztán csaknem mindent elveszítsen. Végül 5 ezer frankkal a zsebében hozzám »menekült«.
Persze akkor én már nem voltam a régi biztonságot jelentő sziget. Megérkezve Párizsba, sietett a Szajna bal partján fekvő panzióba.
»Azt hittem, nem jössz« – riadtam fel a merengésből, amikor berontott(ál) a szobámba. (Tegeztelek – maradjon hát tovább a tegezés; ez még nem jelenti azt, hogy szent a béke.) »Írtam neked levelet is…« »Milyen levelet?!« Zavarom csak fokozta a rajtaütéses helyzetet. »Hogy ne gyere.« Engedelmesen hagytam, hogy kivedd kezemből a könyvet. Az ágyra hajítottad, meg sem nézted, hogy mit olvasok. Nyersen kérdezted, még nem vett erőt rajtad az ijedtség: »Miért ne!« »Azért, mert most már minden mindegy… Késő.« Elsápadtál, a lábad rogyadozott. Lehajtott fővel álltál velem szemben, nem mertél rám nézni, amikor csendesen ezt mondtad: »Polja, mondj el mindent, vagy belehalok.«
Utólag azt is a szememre vetetted, hogy már akkor csak színleltem az együttérzést, másnak tartogattam kiporciózott gyöngédségemet. Azért ért ez a vád, mert a te szállásod felé tartva, egész úton fogtam a kezed? Görcsös szorongásod rám ragadt, új, ismeretlen veszedelem előtt álltam, hogyne féltem volna, amikor még az a behemót kocsis is összerázkódott, valahányszor ráripakodtál, hogy hajtson gyorsabban… A szobádban aztán szokás szerint a lábam elé borultál: »Nem tudtam, hogy elvesztettelek.«
Ostoba liba voltam. Na és. Tehetek-e róla, hogy azelőtt viszolygással töltött el a testiség, bűntudat kínzott, miért tagadjam. Hidegnek neveztél (utóbb kisszerűnek), mert nem voltam képes feloldódni veled… Salvador, bevallom, az első percben lenyűgözött. Ha sejtettem volna, hogy mennyire hitvány és alamuszi, s hogy később milyen ürességet fogok érezni e lealázó kaland után?!… Én, aki örökké a függőség miatt hadakoztam!… Neked lett hát igazad. Te jobban ismerted az ilyen ringyótermészetet, te, aki előfordult, hogy egy egész héten át idegen lebujban éltél, ki tudja milyen mocsok cafkával. Felfokozott lelkiállapotomban olyankor pusztán az érzékiségre redukáltam a férfiak alantas szenvedélyét, és büntetésképpen görcsös vallomásaid közben sem engedtem. Gondoltam, érd be alamizsnával.
…Párizsban én akkor napokig nem aludtam, nem ettem. Te céltalanul ődöngtél, persze a Latin negyed tájékán is, ahol Salvador, azt üzente nekem, hogy tífuszt kapott, s bujkált előlem (»a szenvedélytől megkergült bolond orosz nő elől!« – ezek az ő szavai? Remélem, nem te találtad ki – és nem az a valamelyik irományodban talán pont rólam mintázott veszedelmes bestia inspirált, aki vöröses hajával és macskaszemével mindenkit megőrjít –, csak hogy bosszúból most a szemembe vágd?!…)
A vége azt lett, hogy még te vigasztaltál engem. Valami ismeretlen gonosz hatalomra hivatkoztál, mely sebet ejt rajtunk. De egy derűs reggelen, vigasztaltál, meglátod, éppoly váratlanul tünteti el majd a kapott sebet. Nem fog vérezni sem kívül, sem belül. Földiepret szedsz, vagy mogyorót egy bokorról, így állsz bosszút az elszenvedett kínokért…
Minden dühös kirohanásod, minden kérlelhetetlen elvszerűséged ellenére annyi rosszul leplezett gyermekes, türelmetlen durcásság rejtőzött benned, hogy néha, mikor rád néztem, nem állhattam meg mosolygás vagy nevetés nélkül. Sokszor nem értetted, miért nevetek, s ez módfelett bosszantott, sértette hiúságodat. Mert az önemésztő gátlásosság alól te sem vagy kivétel. Ingerlékenységed múltán, jusson eszedbe, hányszor kínzott már a bűntudat, hogy minden semmiség miatt tízszer jobban heveskedtél, mint kellett volna?!…
»Bűn-e – kérdeztem tőled –, hogy a verejtékcseppjeitől sem undorodom valakinek?« Hallgattál. »Eddig soha nem volt abortuszom – folytattam szenvtelen hangon. – Azt mondták, szörnyen fáj. És mindez miatta, aki…« A düh nem engedte, hogy befejezzem.
Amikor D. eltűnt a lépcsőházban, a tovatűnő nap beleolvadt a mérhetetlen semmibe. Úgy úszott el az álmom is, mint egy fényét vesztett pikkelyű aranyhal. Melyik bakfisnak fordulna meg a fejében, hogy a híres emberek szakálla is káposztaszagú.
Ez idézte föl bennem Fjodor Mihajlovics elkínzott arcát; őt akkoriban egy egészen más, mondhatni hétköznapian valóságos félelem tartotta fogva… Ébredéskor gyakran mesélt nekem visszatérő, nyugtalanító álmáról, amely egyszer az ő halálával ért véget. Voltak időszakok, amikor nyugtalansága alábbhagyott; ilyenkor álmoskönyveket bújt, vajákosok meg orvosok tapasztalatára hivatkozott, akik szerint az álmokat könnyűszerrel föl lehet eleveníteni, csak ópiumot kell bevenni. Meg mernék rá esküdni, hogy ezúttal is képes lett volna elmenni a »kísérletezés« és kockázat legvégső határáig; a szörnyű álom, mint valami félelmetes, pusztító erejű rögeszme, ébrenléte alatt sem hagyta nyugodni. Egy-egy különös, bizarr kép az én képzeletemet is megmozgatta, de azt sehogy sem tudtam megérteni, hogy milyen élvezetet talál valaki az önkínzásban… Képes volt akarattal visszaálmodni magát a legriasztóbb s visszataszítóbb külvárosi környezetbe, mert szentül hitte, hogy egy ártatlan, tizenkét-tizenhárom éves teremtésnek a megmentése az erkölcsi fertőből, nemcsak a fizikai szennyből, az ő lelkiismeretén múlik. Visszatérő álmában, beismerte, képtelen volt engedelmeskedni bármiféle parancsnak. Egy felfelé kanyargó lépcsőn találta magát (valószínűleg egy kastély volt, ahová az elrabolt, megalázott, ráadásul csúnyácska teremtést kellett követnie minduntalan). Szobáról szobára lökdöste az útjába kerülő inasokat és vendégeket; a rendkívül elegáns férfiak, köztük magas rangú főhivatalnokok komoran whisteztek, egyik-másiknak a nyakában fényes rendjel lógott; egy tekintélyt parancsoló kamarásnak, aki útját állta, kénytelen volt megtépni pompás üstökbe csavart hajtincsét… Végül megpillanthatta a lányt, amint sírva kapálózott, megkísérelte kitépni magát az elegáns, ám hozzá méltatlan(!) társasági urak buján ölelő karjai közül, de azok, felsőbbrendűségük és hatalmuk tudatával eltelve, cinkosan adták kézről kézre. Máskor meg sápadtan, hanyatt fekve találta egy hatalmas kristálycsillárokkal és csupa aranyozott vagy porcelánburkolatú állóórával telezsúfolt táncteremben; finom tüllruha lengedezett rajta a léghuzatban, nem lehetett tudni, csak elalélt, vagy tán már nem is él. E felfokozott szenvedélyű álmokban hogyne hitt volna az, akivel érzékei az ébrenlét óráiban is játszottak…
Most, első szakításunk után bizonytalan érzés fogott el, amolyan képzelgésszerű rossz sejtelem, mint amikor valaki kábult fejjel megy, nem néz se előre, se hátra, s hirtelen egy koporsó formájú, nagy fekete batár alá kerülve, a lovak könyörtelenül eltapossák. Nehogy az a visszatérő álom, gondoltam, melyet ez a különös ember nekem mesélt, egy borzasztó befejezéssel érjen véget… Mondjuk úgy, ahogy egyszer – a kimerültségtől öntudatlanul álomba hullva – megtörtént vele már. Az inasok rohantak az ajtóhoz, zörgettek, végül be kellett törniük, mert zárva volt. És megtalálták őket, együtt abban az irdatlanul tágas teremben. A tüllruhás törékeny leánygyermekkel – a kétkarú gyertyatartó síri világánál – ott feküdt ő is, átmetszett torokkal; a véres borotva mellette hevert. Borzalomtól eltorzult arcáról ítélve, sokáig kínlódhatott. S az órák összevissza jártak, kongatva zenéltek…
P. S. Fjodor Mihajlovics csak egy teljes hét múlva került elő kimerülten, elgyengülve, de esdeklő szemekkel és éhesen, mint egy kopott szőrű vad.”
3.
Annyira különböztek egymástól, hogy talán nem is volt köztük sok érintkezési pont…
Bár, tegyem hozzá, igen gyakran csupán úgy tűnik, mintha nem volnának érintkezési pontok – mivel két emberi lény két külön, idegen világ! Mégis inkább átkos előítéletből, közönyből vagy csak lustaságból ered az, hogy látszat szerint osztályozzuk egymást elhamarkodottan. Némelykor jóvátehetetlenül.
A kibírhatatlan szomorúság megint, sírni szerettem volna. Félelmetesen hatott rám, hogy körülöttem minden idegen.
A kisszerűség néha ijesztőbb, mint a nyíltan vállalt gonoszság, a bűnözők fizikumáról is leolvasható hajlam. Sokkal jobban megrémít a kártevő, ha jelentéktelenségével igyekszik palástolni önformáló-önpusztító gyengeségét, emberi gyarlóságát.
A csalódás, a fájdalom utóélete bennem semmiképp sem akar önigazolás lenni. De ha visszagondolok az A. kicsinyes lázadásaira a közös ágyban (teszem azt amikor a baden-badeni szállodában a lábujjkörmeimet piszkáltam, mire ő: „Nem kellesz. Kegyetlen vagyok, tudom; de menj az utadra!” …S testét közben hideglelős reszketés fogta el), feledtetni tudja-e velem, hogy mialatt ő villámokat szórt felém – ez még csak karrierjének kezdetén volt –, bennem azokból a napokból csak a szégyen üszke maradt… Pedig nem készült soha színészi pályára: tragikának! Emberi méltóságát és női hiúságát porba tiporta az a hír, hogy ebéd helyett csak teának csúfolt löttyöt és kenyeret hoztak fel szobámba, és gyertya nélkül, sötétben vártam ki a virradatot, ráadásul lázas is voltam, amíg újabb folytatásos kisregényemért otthonról a tiszteletdíjam megérkezett. (Közben már a Bűn és bűnhődés tervét s részleteit kínálgattam a szentpétervári kiadómnak – A. morbid önérzettel, végtelen egoizmusával ettől az „abszurd” helyzettől fenséges úriasszonyi méltósággal zárkózott el, pedig ő ott sem volt velem akkor; utána viszont sok-sok hónapon át nem szégyellte kérni és várni tőlem a maga „járadékát”; mondjam azt, hogy infantilisan magakellető viselkedése és hűtlensége fejében.)
„Olyan durva és csüggedt az életem, hogy alig tudom elviselni!…” Ez volt a színpadi „nagymonológ” kezdete. Ha a kellő hatás történetesen elmaradt, a folytatás meredeken ívelt a magasságos égig: „Istenem, hát érdemes volt megszületni egy ennyiért?!” …Erre írásos bizonyítékokat osztogatott s hagyott hátra. (Kár, hogy csak erre.) Tulajdonképpen a „világszínpadhoz” kötődtek fellépései. Egyazon időben flörtölt például egy oroszul tudó holland orvostanhallgatóval és (talán egy német származású) udvari orvossal. Nem tudta eldönteni magában, hogy melyiket válassza. De aztán: megunván a sápadt holland ifjú túl naturalista élménybeszámolóit a boncolásokról, a kész orvost választotta, akinek eleganciája és modora vérmesebb reményekkel töltötte el szívét… A karrier végzetes helyzetekbe sodorta s elhatározásokra késztette. Mintha illusztrálni akarta volna végül az én Raszkolnyikov-komplexusomat, amely tulajdonképpen a vér, a meghasonlott lélek és a romlott test regényévé nőtte ki magát. Rólam korábban egyszerűen úgy fogalmazott, hogy az édesszájú falánkság és a kurvák utáni szaladgálás tölti ki az ösztönéletemet. Az ő hajszája talán még most, annyi évtized múltán sem ért véget.
Úgy hallom, hogy sötét ruhában jár (végtére is túl van a harmincon), de inkább azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Összeköltözött – állítólag már tervezik is, hogy egybekeljenek – egy huszonnégy-huszonöt esztendős zsurnalisztával, aki az én erkölcsfilozófiámra esküszik (s az én volt kedvesemre is persze). A jó és a rossz dilemmája, különösen a test álszenteskedő ördöge kínozza – gondolom mindkettőjüket. Meglehet, újdonsült hódolója (R.) is megszállottja lett ama gondolatnak (jaj, csínján kell bánni vele!), miszerint a vallás és a filozófia összefüggésbe hozható a férfi és a női szervek szimbolikájával és közösülési rítusával… A tisztítótűz messzire homálylik az A.-nál tizenhat évvel fiatalabb filozoptertől, aki talán misztikus áhítattal kötődik önként választott „mestere” volt ágyasához; ám ennél sokkal nyugtalanítóbb az örökölt Múzsa jövendő sorsa, amint egyenes derékkal, csipke főkötővel, buja száját parancsolóan összeszorítva várja és fogadja az én időmben esküdözve megtagadott (lásd: „A meztelenség iszonyat!”) és vesztőhelyre kívánt érzékiség kísértetjárását.
(Utóbb névtelen levelet kaptam; benne a fent említett ifjú R(ozov) úr, sajnálatomra, mint „áldozat” említtetik. Közös jóakarónk néhány idézettel is szolgál; nem szeretném, ha úgy fogadná az utókor, mint a különben nagyra hivatott, tehetséges titán aranymondásait: „Ha nálunk is eljön majd egyszer valamilyen Szent Bertalan éjszaka, Apollinarija az ablakból lőne a menekülőkre, és nem remegne a keze… Nem kíváncsi senki az orosz Medici Katalinra?!”; „Kíméletlensége kezd elviselhetetlenebbé válni számomra, higgye el D. Mester, mint az ön számára volt annak idején…”)
(FÜGGELÉK)
Apollinarija naplójából
1866. A húgomnak még külföldön megígérte, hogy türelmes és udvarias lesz velem… Mégis!
„Leküzdhetetlen vágyat érzek – lehelte az eszelős gyönyörrel –, hogy megtapossam a testedet!” Sikoltozva menekültem volna tőle; mire ő közönségesen nyakon csípett, és (egy degenerált hím kakadu hangján) szemberöhögött: „A groteszkbe hajló rút már rég kikezdte a szabályos, klasszikus szépségideált, amelyre még Puskin esküdni mert. Vigyázz, ne késlekedj!…”
Arca hideg és petyhüdt volt. Rémülten hagytam, hogy a kezébe fogja kezemet, és megérintse vele. A bőr vastag tapintású volt, utálkozva vettem ujjaim közé. Van némely ellenállás (fizikai is), mely megbénítja a szellemet.
„Azt képzeled, hogy az alvilági tévelygők közt nem az érzékeken túli lét után vágytam én is, mint te?! De minden hiába! – Az az elkeseredett kacagás, mintha a pokol bugyraiból jött volna, bárkit borzalommal töltött volna el. – Megjósolom különben – rebegte félájultan már –, hogy jövendő kudarcaidért is engem fogsz felelőssé tenni!”
1885. Mindent kipróbáltam, hogy el ne veszítsem ifjú férjemet. Még jeget is nyaltam vele. „Mit szólsz a jég szagához… – kérdezte kissé szórakozottan. – Már-már perverzitás, nincs igazam?”
Az író elveszettnek hitt vázlatfüzetéből
Sok szomorú tapasztalat után az ember megtanulja, hogy előre lássa felindulása következményeit.
Sebesen gázolt keresztül a haragos vízben úszó füves réten, ellenkező irányba az ólomszürke áradással. A hordalék – pajtagerendák, riadt majorság az örvénylésben szétroppantott ólak tetején, bolondul összevissza mutató falusi óra, kisulykolásra váró alsónemű – úgy kavargott a lassú, szeszélyes sodrásban, mint a könnyelműségre ítéltetett népség elkótyavetyélt élete.
Álmában a szalon zsúfolásig megtelt, s ő fuldokolt a ki nem élt örömtől.
„Ti, akik velem együtt látjátok a fojtogató bajt. Higgyétek el, én is gonosznak születtem, nyűgnek érzem a jótevő szerepét, úgyszintén a szerencsések örömét, s hányszor nem is lelkiismeret-furdalásból, csak gyöngeségből vagy álszeméremből engedtem jobbik énem rábeszélésének. Csak az önmagunkkal, a természettel kötött szerződésünk lehet tartós. Méltatlannak érzem magam gyarló szamaritánusként bizonygatni valamit is, amikor a mások arcát felmutató tükröm az egyedül hiteles tett.”
Az álom változott. Váratlanul a kopasz dombra épített hagymakupolás templomban találta magát. Otthonosan forgolódott a kicsiny térben, mégis, mint aki el-eltéved, a falakba ütközött folyton. A kövek nedvesek voltak, akárha békanyállal kente volna be őket az idő. Besurrant az emlékezetében őrzött alacsony boltív alá; a híveket kereste, akik nem csupán alázatukat hozzák magukkal, hanem a pravoszlávok fennkölt hitű sebzett önérzetét is.
Az apostolok rezzenetlenül, fagyos tekintettel néztek le rá, mint valami száműzöttre. Színes üvegorcájukról hiányzott a kétkedő mosoly, a vért forraló szenvedély. Egymaga tépelődött az üres szenthelyen:
„Hogyan állunk a bűnös erkölcsi tudatával?…
Az élet teljes szépségének igényét ki-ki a maga mércéjével közelíti meg. Ismeritek a moszkvai fülemüle esetét? »Mit kóstál ez a csattogó izé?« – kérdi a söntéspulthoz lépő kalmár. »Száz rubelt.« »Süssétek meg!« Megsütötték, feltálalták. »Most szeljetek le belőle tíz kopejkányit.« Mais passon.*”
„Hasztalan akartam korrigálni a természetet azzal, hogy megpróbáltam üstökön ragadni a szerencsét. Megbékéltem a sorssal, annyi fölösleges sértettség után. A szép?! A magasztos?! A hősi?!… Mind-mind a Sátán kísértései.”
Mikor már nem a test diktálja az érzéseket!…
Mikor a külső mozgás hiányát a belső kárpótolja.
Nem kívánom, hogy valaki ezt idő előtt megismerje.
(Epilógus)
Amikor visszatért a csőszkunyhóba, a vén paraszt, aki az italról meg egyebekről gondoskodott, a tüzet piszkálta nagy szakértelemmel.