Tizenkét nap Bulgáriában

Illyés Gyula útirajza

    Száz esztendővel ezelőtt, 1902. november 2-án született Illyés Gyula. A centenáriumok személyekről szólva azért is elgondolkoztatóak, mert körülbelül a száz életévet szoktuk az emberi kor legvégső határának tartani. Élnek közöttünk százévesek meg annál idősebbek is, s így eszünkbe villanhat, hogy az az ember, aki az első világháborút már kamaszként élte át, akár ma is közöttünk lehetne, mesélhetne emlékeiről, test- és lélekközelbe hozhatná azt is, ami számunkra már rég múlt. S éppen Illyés Gyulának volt is része efféle gyermekkori élményben. Anyai nagyapjának falusi méhesében többször találkozhatott az ottani választókerület képviselőjével, Madarász Józseffel, aki 1814-től 1915-ig élt, aktívan részt vett az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban Kossuth Lajos híveként, s haláláig őrizte függetlenségi és forradalmár meggyőződését. Ez az ember a XIX. század első felének legnagyobb íróival barátságban, ismeretségben volt, s az ő kézfogásuk melegének emlékét, s ezáltal munkásságuk szellemiségét is átadta a gyereknek, amikor fejecskéjét megsimogatta.
    Illyés Gyulának nem adatott meg ennyire hosszú életidő, de megérte a nyolcvanadik születésnapját, 1983 áprilisában hunyt el. Megélte a XX. századot, ha nem is egészében. Létezik azonban mostanában egy olyan vélemény, s megfontolandóan, amely szerint a XX. század történelmi értelemben rövidebb volt lehetséges időtartamánál: csupán az első világháborútól a nyolcvanas évek végéig, a szocialista társadalmak európai rendszerének összeomlásáig tartott. Illyés Gyula felnőtt életideje szinte egybeesik ezzel a rövid évszázaddal. 1919-től kezdve jelen volt a közéletben, előbb csak névtelen baloldali harcosként, majd íróként is, s a harmincas évekre a magyar szellemi élet egyik számottevő, meghatározó szereplőjévé vált, s az maradt haláláig. Bármilyennek látjuk is a lefutott évszázadot, aki nyolcvan évet ért meg belőle, az meghatározó magyar és világtörténelmi eseményeknek lehetett tanúja, Illyés esetében formáló résztvevője is. Túlzás nélkül jelenthető ki, hogy a XX. század Illyés Gyula évszázada is. Munkássága – beleértve a közéletit is – a kor egyik hiteles művészi és történelmi dokumentuma, ugyanakkor a század egy kissé neki is köszönhetően őrizhette meg mégis emberi arculatát.

    Az irodalomtörténet-írás, de a publicisztika is évtizedek óta emleget két helységnevet az életművel és az életúttal kapcsolatban: Ozorát és Párizst. Ozora néhány ezres lélekszámú község a Dunántúlon, azon belül Illyés szűkebb szülőföldjén. Az író apai nagyszülei és a leszármazottaik éltek itt. Talán érdemes azt is megemlíteni, hogy az 1410-es években a firenzei származású Ozorai Pipo (Philippo Scolari), aki a környék földesura volt, várat építtetett, amely ma is áll, s amelyben 2001 tavaszán Illyés Gyula életmű-kiállítás nyílt meg. Ozorai Pipo egyébként komoly szerepet játszott a törökellenes harcokban, többek között 1425-ben Vidinnél aratott győzelmet. Nála kezdte katonai pályafutását Hunyadi János. Íme: Ozora egy kissé részese a világtörténelemnek a régmúltban. Illyés számára azonban már a kisvilágot jelképezi a dombok közt megbúvó település, a hazán belüli szűkebb szülőföldet s az ahhoz való elszakíthatatlan megkötöttséget.
    Párizs viszont Európa, a nagyvilág, az 1789-es nagy francia forradalom szellemiségének szimbóluma, s természetesen a modern művészet vonzó központja is. Illyés Gyulának 1921 őszén, amikor első éves magyar–francia szakos bölcsészhallgató volt, az illegális baloldali mozgalmakban való részvétele miatt menekülnie kellett hazájából. 1926 nyaráig Párizsban élt, s közvetlen, részben baráti kapcsolatba került Tristan Tzarával, André Bretonnal, Jean Cocteau-val, Louis Aragonnal, Paul Eluard-ral és másokkal. Franciául is írt verseket, s az avantgárd lelkes hívévé vált a nagybirtokon cselédként – bár szakmunkásként: gépészkovácsként – dolgozó apa harmadik gyermeke.
    Illyés nagyon hamar otthonosan érezte magát Párizsban, de amint ezt a letartóztatás veszélye nélkül tehette, hazatért, mert érezte és tudta, hogy bár Párizsban is lenne hasznos feladata, a még hasznosabb, a még személyre szabottabb idehaza vár rá. A párizsi évek értelme itthon mutatkozhatott meg igazán.

    A hazatérő fiatalembernek most már tapasztalatokban gazdagon és sokkal érettebben kellett szembesülnie a hazai valósággal: a félfeudális elmaradottsággal, az ország társadalmi-gazdasági-politikai helyzetének súlyos ellentmondásaival, több millió ember kiszolgáltatottságával és nyomorával. Se kenyér, se szabadság nem volt elegendő.
    E helyzetben számára magától értetődő az ars poeticává váló felismerés: nem lehet csak író. Az őt útra bocsátó közösségért, a nincstelenek millióiért kell szót emelnie, az ő érdekeiket kell képviselnie. Nemcsak egy nagy létszámú társadalmi réteg érdeke ez, hanem az egész magyarságé, amely elsüllyed, elpusztul, ha nem válhat egészségesebbé az élete. Ez a felelősségtudat az egész pályát végigkíséri. Egyik legismertebb verse a Nem menekülhetsz, amely ezt tömören és szemléletesen, ugyanakkor szenvedéllyel és pátosszal fejezi ki. Arról van szó, hogy aki tudja, látja a valóságos helyzetet, s van képessége a szólásra, az írásra, az nem hallgathat. Ez minden korszakban, mindenfajta társadalmi rendszerben igaz, hiszen ugyanezt képviselte az 1950-es években, a személyi kultusz időszakában is, amikor megírta az 1956-ig tilalmas Egy mondat a zsarnokságról című versét, vagy 1955-ben a Bartók címűt, amelyben a zeneszerző művészetének lényegét a könyörtelen igazmondásban leli fel, s közli, hogy „ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja”, vagyis a művészet segíthet a személyiség épségének helyreállításában, megőrzésében.
    A húszéves ifjú még a forradalmakért lelkesedett. Aztán megtapasztalhatta azt is, hogy olykor még a felemás reformoknak is örülni lehetne, azt is, hogy a forradalmak hol elbuknak, hol önmagukat falják fel, válnak az eszmények torzképévé, groteszken fájdalmassá. S látnia kellett azt is a második világháború utáni évtizedekben, hogy a létező szocializmus a magyarság sajátos nemzeti ügyeit, érdekeit nem tartotta elsőrangú fontosságúnak, rendre nacionalizmusnak bélyegezte a proletár internacionalizmusra hivatkozva. Válaszul versek, drámák, esszék sorát alkotta meg, s egy aforizmaérvényű mondatban fejezte ki a lényeget: „nemzeti, aki jogot véd, nacionalista, aki jogot sért”. Ennél tömörebben és igazabban azóta se fogalmazta meg ezt magyarul senki más.
    A nemzet, a nép iránti felelősségtudatot Illyés Gyula a magyar irodalom több évszázados hagyományának tartotta, s okkal. Ez ügyben fogalmazta meg, még 1963-ban a külföldi, nevezetesen francia olvasók számára tájékoztatásul a mi irodalmunk sajátosságairól a Vízügyi Hivatal példázatát. E szerint ha nálunk árvízveszély alakult ki, azzal is íróknak kellett foglalkoznia, figyelmeztetni, szervezni a védekezést, mert nem volt megfelelően működő állam a maga szervezeteivel. Párizsban ezt magyarázni kell, de mondjuk Bécs városától keletre haladva, például a lengyeleknél, magyaroknál, bolgároknál magától értetődő, hogy az írók számára a közügyek, a nemzet ügyei halaszthatatlanabbaknak bizonyultak a személyiség gondjainál. Nálunk vannak, akik azt mondják, hogy valóban így volt, de mindez már a múlté. Az irodalomnak a mai posztmodern világban nem kell a közügyeket témául választania, sőt nem is ajánlatos, mert korszerűtlen. Illyés Gyula soha nem írta le azt, hogy az általa járt út kötelező érvényű, de nem is mondta azt, hogy ma már járhatatlan. Az irodalomnak ugyanis mindig minden tárgya, ügye lehet. Az illyési magatartás ma sem időszerűtlen, sőt éppen hiányával, pislákoló jelenlétével figyelmeztet bennünket szükségességére.
    A közügyek elkötelezetté, szenvedélyessé teszik, tehetik az embert, főként ha művész. A politika viszont higgadtságot követelne meg. Illyés Gyula nem volt politikus, de egész életében vállalt politikai-közéleti, sőt közvetlenül politikusi feladatokat is. Csak néhány példát említve: még gimnazistaként részt vett az 1919-es proletárdiktatúra leverése után a politikai foglyok hozzátartozói részére segélyek osztásában. Komoly szerepe volt egy életfogytiglanra ítélt rab megszöktetésében. Párizsban az emigránsok körében kulturális-agitációs munkát végzett. A két világháború közti időszakban, hazatérése után számos baloldali szervezet, szervezkedés résztvevője. Ez időben kilenc per folyik ellene, részben e munka, részben egyes szépirodalmi művei miatt. 1945 után egy ideig országgyűlési képviselő, a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője.
    A politikai munkában nagyfokú realitásérzékről tett tanúbizonyságot. Ifjúkorának ábrándjaival leszámolva tudta, hogy mindent soha nem lehet elérni, s gyakran a kevésnek látszó is nagy eredmény. A magyarság külső és belső korlátozottságban kényszerült végigélni a XX. századot, a kompromisszumok állandó kényszerében. A megmaradásért, olykor a puszta életben maradásért kellett küzdeni, s Illyés mindig vállalta ezeket a küzdelmeket. Ellenfeleit, sőt ellenségeit sem gyűlölte, még ha megérteni nem is tudta őket. Talán abban reménykedett, hogy minden emberben meglehet a képesség arra, hogy jó irányban változzon meg. Ugyanakkor szemérmes is volt: a maga bajait nem szerette a nagyvilág elé tárni, pedig az igazságtalan bántások légióját kellett elviselnie egész életében. Udvarias magatartású emberként azt vallotta, hogy ismeretséget nem szakít meg. Hiába került távolra tehát jó néhány ifjúkori politikai vagy irodalmi barátjától, ha találkoztak, nem hátat fordított, nem az utca másik oldalára tért át rossz magyar szokás szerint, sőt gyalázkodó cikkeket sem írt a másik ellen, hanem köszönt, kezet nyújtott.

    A magyar irodalom történetében Illyés Gyula a legnagyobb közvetítők egyike. Ő maga több áramlathoz, több írói csoportosuláshoz is hozzáköthető, ám egyikhez sem maradéktalanul. Ifjan lelkesen megmerítkezett az avantgárd áramlataiban, majd hazatérése – s tegyük hozzá: az avantgárd európai méretű hanyatlása – után a Nyugat című folyóirathoz csatlakozott, amely az irodalmon keresztül a polgári demokratikus eseményeket képviselte. Nem sokkal ezután központi alakjává vált a népi írók 1933-tól kibontakozó mozgalmának. Az volt a céljuk, hogy az ország lakosságának mintegy felét kitevő földművelő-népesség érdekeit képviseljék megfelelő politikai párt hiányában a politika és az irodalom eszközeivel. Tevékenységük meghatározó fontosságú a korszak magyar szellemi életében. 1937-től Illyés a Nyugat egyik szerkesztője lett, majd a lap kényszerű megszűnése után, 1941 őszétől ő irányította a folytatást, a Magyar Csillagot, amelyet az 1944. márciusi német megszálláskor tiltottak be. Ez a folyóirat Illyés szavát alkalmazva szekértáborba igyekezett összefogni a korabeli magyar irodalom minden értékét. Tegyük hozzá: sikerrel. A szekértábor középkori harcászati eljárás: a kör alakban felállított harci szekerek védik a sereget a mindenfelől rátámadó ellenséggel szemben, s egy idő után, ha az ellenség kifárad, megfogyatkozik, lehetőség nyílik az ellentámadásra. A Magyar Csillag a legnehezebb években a legfontosabb irodalmi fórum volt, amely mindvégig helyet biztosított a nyilvánosságból fokozatosan kiszoruló, zsidónak minősített alkotóknak is. 1946-ban elsősorban a népi írók orgánumaként indította el Illyés a Válasz című folyóiratot, de ez sem vált szűken irányzatossá, versrovatát például az egyik legezoterikusabb költő, Weöres Sándor is szerkesztette. S e folyóiratban bontakozhatott ki annak a Bibó Istvánnak a munkássága, aki a korszak egyetlen tudós politológusa. E lapot az egypártrendszeres diktatúra szüntette meg, s Illyés Gyula, a kiváló szerkesztő soha többé nem irányíthatott folyóiratot, nyilvános szellemi fórumot, pedig a hetvenes évek második felétől, a „puha diktatúra” éveiben ezt folyamatosan kérte ő és a köréje szerveződő művészek tábora.

    Az Illyés-életmű mennyiségre nézve is hatalmas, műfaji változatossága is lenyűgöző. A lírában, az epikában, a drámában egyaránt maradandót alkotott, s olyan határterületi műfajokban is, mint a verses epika, az irodalmi szociográfia, az útleírás, az esszé, a naplójegyzet. Külön kiemelendő műfordítói munkássága. Érthetően franciából fordított a legtöbbet, aztán az orosz, a régi kínai költészetből, de legszebb munkái közé tartozik Ivan Vazov Vitosa című versének magyarítása is.
    S a Vitosával máris Bulgáriában vagyunk, mintegy nyolcszáz kilométernyire Budapesttől. Illyés Gyula 1947 tavaszán, május végén, június elején egy íródelegáció tagjaként utazott ide. Rajta kívül Fodor József költő (1898–1973), az időben az Új Idők című kulturális-irodalmi lap szerkesztője, az irodalmi tanács tagja és Barabás Tibor író (1911–1984), akkor az Írószövetség főtitkára jött vendégségbe. Az útról nemcsak Illyés verses műve számolt be frissen, hanem Barabás Tibor Bulgáriai utazás című riportfüzete is. Illyés munkája először az általa szerkesztett Válasz 1947. júliusi és augusztusi számaiban jelent meg két részletben, majd októberben önálló kiadványként is.
    Illyés elsősorban költő, de az útirajz sem volt tőle idegen műfaj. 1934-ben Szovjet-Oroszországban járt, a szovjet írók első kongresszusának meghívottjaként, s erről Oroszország című könyvében számolt be, nagyon ügyesen kerülve ki a cenzúra tiltásait. 1946 végén öt hetet töltött Párizsban, erről is könyvet írt (Franciaországi változatok, 1947). Bulgáriai útja után ismét Franciaországban járt, s hosszabb időt töltött el egy Toulouse melletti falu életének tanulmányozásával (Egy falu Dél-Franciaországban, 1947). Ez már aligha nevezhető hagyományos értelemben útirajznak, inkább átmenet az irodalmi szociográfia felé. 1936-ban első nagy sikerű prózai munkája, a szülőföldjéről szóló Puszták népe ebbe a műfajba sorolható, sőt annak legjelentősebb magyar nyelvű alkotása. A Nemzeti Parasztpárt támogatásával Illyés irányításával 1946-ban jött létre a Népi Művelődési Intézet, amelynek feladata a közműveltség emelése lett a falusi lakosság körében. Illyés azt tervezte, hogy megszervez egy könyvsorozatot, bemutatva egy-egy ország mezőgazdasági népességének életét, s ennek első darabjaként írta meg francia földön szerzett tapasztalatait. A politikai élet változásai miatt azonban e sorozat nem jöhetett létre, pedig alighanem írt volna valaki Bulgáriáról is.
    Ha Párizs és Ozora Illyés életművének jelképes helynevei, akkor Bulgária nyilvánvalóan Ozorával rokon világ. Nemcsak a történelmi múltban, a jelenkori változásokban, hanem a hétköznapokban, az emberek magatartásában is keresi a rokon vonásokat. Elég sokat talált, s talán ez is szerepet játszott abban, hogy mint az első versben megírja, prózában kezdi feljegyzéseit, de megakad és átvált a verses beszédmódra. Színtiszta valót ír: a Naplójegyzetekben olvasható 1987 óta az a könyvlapnyi feljegyzés, amely a verses változatban a belgrádi vonatcsere tapasztalataival és a szerb tájak látványával foglalkozik (Első jel, Híradó, Tovább).
    A magyar irodalomban nagy hagyományai vannak a verses epikának. A XIX. század közepén Petőfi Sándor és Arany János munkássága a népközelség kifejezésének, a népi érdekeknek a szolgálatába állította ezt a műfajt, amely az utódok kezén persze megkopott, ám 1930 táján éppen Illyés Gyula volt az, aki több művében is érvényesen új életre támasztotta, a szemléletet és a kifejezésmód természetességét állítva a középpontba, visszautalva Petőfire is, de már a modernizmus és az avantgárd ismeretével is felvértezve.
    Az 1945 utáni években az egyre totálisabb hatalomhoz jutó kommunista párt irodalom- és művészetpolitikája mind türelmetlenebbül várta el, majd követelte meg a művészetek közérthetőségét, a közvetlen, realisztikus valóságábrázolást, s annak keretében az új, egyre szebbé változónak tartott világ bemutatását. A szépirodalmi művek riportszerűsége, ideértve a lírát is, szinte érdemnek számított. A Nemzeti Parasztpárt a kommunisták szövetségese volt, de a centruma, s idetartozott Illyés is, csak kritikával. Lelkes híve volt a demokratikus jellegű átalakulásnak, de nem a kommunista párt politikájának. Nem volt marxista. Ezért 1947-ben már egyre többet támadták őt a kommunista párt legfőbb ideológusai és politikusai is. Bulgáriai versciklusa kapcsán állapította meg Lukács György A népi irodalom múltja és jelene című összefoglaló áttekintésében, hogy az „a bolgár paraszti új demokrácia dicséneke. De itt is felmerül az a kérdés: miért kellett Illyésnek Bulgáriába utaznia, hogy vallomást tegyen a népi demokrácia mellett?”
    Tizenkét nap Bulgáriában s bárhol nagyon kevés idő ahhoz, hogy az ember alaposabb ismereteket szerezzen, főleg, ha nem ismeri a nyelvet. Feltételezhető az is, hogy a megszerezhető benyomások irányítottak, főként, ha hivatalos küldöttségről van szó. 1947-ben azonban még az egypártrendszerek előkorszakában jártunk. Illyésék programja nem volt agyonszervezett, manipulált. S az író maga éles szemmel figyelt, vett észre számos olyan dolgot, amire más talán ügyet sem vetett volna. Figyelmére a nyitottság és a jó szándék a jellemző.
    Valóban rokonokhoz jön: nem nyelvi értelemben, hanem a nemzeti-népi sorsra gondolva, s még tágabban arra, hogy mindnyájan emberek vagyunk. Az egyes emberektől, a parasztoktól, munkásoktól így jutunk el a bolgár népig, párhuzamként a magyarokig, franciákig, vagyis végezetül a legáltalánosabbig: az emberiségig.
    Minderről lehetne persze útirajzban, még komolyabban esszében is írni, s talán kevéssé lírába is átcsapó versformában. Az idő azonban Illyés műfajválasztását igazolja. A riport egyike a legmúlékonyabb műfajoknak. E versek riportszerűek, de maradandóak. Ciklusának később a költő a Prózai útinapló versben műfaji megjelölést adta, de nem útirajzainak, hanem költői műveinek gyűjteményeiben jelölte ki a helyét. Néhol valóban feltűnően „prózai” a szöveg, de az szándékos és korántsem új eljárás Illyésnél: a tárgyias líra megújításának egyik eszköze. Máshol viszont feltűnő a líraiság meghatározó volta. A Csucsuliga teljes egészében ilyen, de jelen van a Csillag, Az első látogató, a Délnek, a Gabrovoban, A középkori fővárosban, a Keleti hajnal címűekben, s kisebb részletekben a többi darabban is. A ciklus valóságanyaga művelődéstörténeti értékű dokumentum, líraisága viszont irodalmi, esztétikai érték.
    Az utazóra az 1947-es jelen történelemtudatos szemlélete jellemző. Tudjuk a magyar és a bolgár történelem számos rokon vonását, a régi középkori kapcsolatokat, a török, a német veszedelmet, általában a nagyhatalmak közötti szorongatottságot. S azért nem érdemes minket irigyelni, mert nálunk csak százötven évig volt török uralom, mert helyettük megkaptuk a Habsburgokat. A németek elől török földre menekülhettek magyarok, a törökök elől magyar földre bolgárok. Vannak persze jelentős különbségek is, s ezek egy részét a versciklus szemlélete felnagyítja, olykor egyoldalúan értelmezi. Érdemnek tartja szinte, hogy Bulgáriában nincsen arisztokrácia, mert kipusztult a török uralom alatt. Az igaz, hogy a XX. században már anakronisztikus az arisztokrácia kiváltságos helyzete, mert Magyarországon 1945-ig volt így, a történelmi szerep kétségbevonása viszont igazságtalan. Ma már megbocsátó derűvel szemlélhetjük azt az optimizmust is, amely áthatja a ciklus egészét. Az utazó szemében gyakorlatilag minden szép, minden jó. Nem azért ugyan, mert tökéletes, hanem azért, mert bezárult egy rossz út, s a társadalom egy lényegesen tökéletesebb világ felé halad a jelek szerint. Illyés optimizmusa azonban – a kor számos más munkájával ellentétben – mértéktartó.
    Figyelemre méltó az is, hogy elsősorban nem az anyagi javak gyarapodására figyel, hanem társadalmi és erkölcsi értékekre. A ciklus gondolati alapja a nagy francia forradalom hármas jelszava: szabadság, egyenlőség, testvériség. A költő abban reménykedik, hogy a második világháború szörnyűségei után egy sokkal jobb korszak köszönt Európa népeire, s ebben Közép- és Kelet-Európa is beléphet a – még a nyugatinál is igazibb – demokrácia világába. Ahol minden ember valóban szabad lesz, ahol egyenlő jogokkal fog rendelkezni, ahol az emberség lesz a jellemző, s ahol mindezekért valóban otthon érezhetjük magunkat. Ahol a vízi erőműnek és a pacsirtaszónak egyaránt lehet örülni, ahol a Marseillaise és a szláv himnusz édestestvérek, ahol a tárgyias költői látomásban átfolyhat egymásba a magyar, a bolgár, a francia táj és kultúra.

    Végezetül engedjenek meg egy vallomást. Én magam elég sokat foglalkoztam már Illyés Gyulával. Igen terjedelmes életművéből, amelyben csak a lírai művek kitesznek vagy kétezer könyvoldalt, igazából korábban nem figyeltem fel a bulgáriai ciklusra. E mű bolgár nyelvű kiadásának, e mostani ünnepségnek köszönhetem, hogy alaposabban foglalkozhattam vele, s megláthattam méltó helyét az életműben. S ennek köszönhetem azt is, hogy eljuthattam Bulgáriába, s különösen Szmoljanba. Régi vágyam egy ilyen út, hiszen Nagy Lászlóról három könyvet is írtam az évek során, s ma is meghatottsággal gondolok arra, hogy itt létesült a legelső Nagy László Emlékmúzeum. Illyés Gyula egyik verseskönyvének az a címe, hogy Kézfogások. Kézfogásra nemcsak egyének, hanem népek között is sor kerülhet, s ennek egyik leghatékonyabb eszköze a művészet, többek között a költészet. Kérem, fogadják szeretettel Illyés Gyula kézfogásának jelképes melegét, a belőle sugárzó emberséget.

Vasy Géza

Elhangzott Szmoljanban, a bulgáriai Nagy László Emlékmúzeumban rendezett Illyés Gyula-ünnepség alkalmából a költő Tizenkét nap Bulgáriában című kötetének bolgár nyelvű premierjén.