Iskolazöldítés

„Egy homokszemben lásd meg a világot,
egy vadvirágban a fénylő eget,
egy órában az örökkévalóságot,
s tartsd kezedben a végtelent.”
(William Blake)

    Az „Iskolánk zöldítése” címet viselő műhelykonferencia azért választotta mottójául ezt a Blake-idézetet, mivel a szervezők szerint e néhány sorban megfogalmazódik a környezeti nevelés lényege, lelke. Nagykovácsiban november közepe táján beköszöntött a tavasz a télbe, a következő generáció környezettudatos szemléletformálását végzők munkája láttán pedig a reménysugár, hogy a jövőben olyan világot építünk magunknak, amelyben szeretnénk/szeretünk élni, lakni. Az alábbi jegyzet Csányi Vilmos akadémikus és Victor András jeles környezeti nevelő tanár, a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület elnöke bevezető előadását idézi.
    A bioszféra természete. Az élővilágra alapvetően jellemző a replikáció, a szaporodás képessége. Ezt az önfenntartást az egész bioszférában mint egyetlen nagy, élő rendszerben az úgynevezett funkcionális hálózatok biztosítják. Vagyis az egyes élő és élettelen alegységek közötti kapcsolatok, melyekről igen keveset tudunk. A bioszféra természetére vonatkozólag annyit azonban biztosan állíthatunk, hogy nagy szerepe van a diverzitásnak, a sokféleségnek. Az egész rendszer annál stabilabb lesz, minél több ilyen kapcsolat létezik benne. Tehát mai felfogásunk szerint nincsen értelme a korábbi „hasznos állat”, illetve a „kártevő” kifejezésnek, hiszen ezek kizárólag az ember szemszögéből értelmezhetőek. A bioszféra szempontjából minden élőlényt „hasznosnak” kell tekintenünk, ha másért nem, azért, mert puszta létével hozzájárul a diverzitás növekedéséhez. Így érthetővé válik, miért kell megőriznünk a fajokat, a fajok gazdagságát a Földön, miért kell védenünk a természetet.
    Bár, mint említettem, ismereteink még eléggé hiányosak, s nem lehet pontosan megmondani, hogy mit is kellene „megőriznünk”. Hiszen az evolúció évtízezredes, évszázezredes távlatából azt látjuk, hogy a valaha élt fajok több mint 99 százaléka ma már nem él. Ugyanakkor nemcsak „eltűnnek” fajok, hanem újak is „keletkeznek”, ami szintén azt mutatja, hogy a bioszféra állandóan változó rendszer. A stabilitás csak a mi dimenziónkban létezik, így a „megőrzésről” is csak idézőjelben beszélhetünk: a bioszféra evolúciósan hosszú távon működik önszabályozó rendszerként, amely távlat az ember számára talán fel sem fogható.
    Nézzük meg közelebbről az emberi evolúciót! Fő jellegzetessége az, hogy az ember biológiailag megalapozott zárt csoportokban szeret élni. Hogy miként, mi szerint szerveződik egy-egy ilyen zárt csoport, az három jellemzővel írható le. Az egyik tulajdonságunk, hogy szívesen veszünk részt közös akciókban. A kezdetekkor ilyen például a csoportos vadászat, a mai társadalmunkban pedig a különféle társaságok, pártok, körök, szubkulturális csoportok létrejötte. A zárt csoport másik jellemvonása, hogy közös hiedelmek tartják össze. Ez azt jelenti, hogy a csoport tagjainak nem kell állandóan bizonygatniuk az igazukat, meggyőzniük a többieket, mert elhiszik, amit mondanak, ezt nevezzük bizalomnak. Evvel természetesen vissza is lehet élni, ahogy a történelem folyamán számos esetben tapasztaltuk, erre nem kívánok bővebben kitérni. Fontos tény, hogy ez az indoktrinálhatóság, ahogy a tudomány nevezi, vagyis az, hogy érzelmi kötődés alapján képesek vagyunk hitelt adni más szavának, evolúciós előnyt biztosított számunkra más fajokkal szemben. A harmadik jellemvonás pedig az, hogy közös konstrukciókat vagyunk képesek kialakítani. Itt a konstrukciót a lehető legtágabban értem, tehát ide tartozik egy esemény vagy történet elmondása, ugyanígy konkrét tárgyak alkotása, egy csoport mint szociális konstrukció megszervezése is. Ez a három tulajdonság nem különül el teljesen egymástól, együtt egymással kölcsönhatásban vannak, ahogyan például egy csoport megszerveződik egy adott akció közös végrehajtására. S e három jellemző együttesen szolgáltatja az ember rendszerszervező képességét, mely fajspecifikus vonás, tehát olyan tulajdonság az élővilágban, mely kizárólag ránk jellemző.
    Mi történik akkor, ha a fent felvázolt bioszféra- és emberképet összevetem? Az következik belőle, hogy bolygónkon minden faj, köztük az ember is, kizárólag bizonyos típusú környezetben érzi jól magát. Egy állatkísérlet tanúsága szerint mezei pocok és erdei pocok befogott példányait fogságban szaporították. A laboratóriumi körülmények között nevelkedett állatok ötödik generációját visszaeresztették a természetbe, s azt tapasztalták, hogy az erdei faj az erdőbe, a mezei pedig a mezőre költözött be ösztönösen. Wilson volt az a kutató, aki avval foglalkozott, hogy vajon az ember számára milyen ez a környezet, s azt találta, hogy a ligetes, szavannás tájakat kedveljük. Az alacsonyan levő, füves növényzet nem gátolja a nagy távolságra való jó kilátást, ugyanakkor az elszórtan elhelyezkedő fák és cserjék búvóhelyet biztosítanak számunkra, védenek a teljes kiszolgáltatottságtól. Wilson alapos vizsgálatai a legkülönbözőbb kultúrákra terjedtek ki, s a „miért ezt a tájat kedveljük?” kérdésre azt a választ találta, hogy nagyon hosszú evolúciós periódusban éltünk így. Tehát – ahogy a pocok esetében is – génjeinkben őrizzük és örökítjük tovább ezt a meghatározottságot.
    Az embernek a természethez való viszonyulása azonban nemcsak a géneken múlik, hanem a kultúrán is. Sokáig azt gondoltuk, hogy a természet vad, kihasználandó, leigázandó adottság, amit mára sikerült beteljesítenünk, hiszen leigáztuk. Ma már nem létezik „természetes”, tehát ember által nem érintett hely ezen a bolygón. Olyan őserdőkkel sem igen találkozhatunk, melyekkel még két-háromszáz évvel ezelőtt lehetett. Ha elmegyünk a Bükkbe, van egy természetvédelmi oltalom alatt álló terület, melyen százhatvan éve nem volt fakitermelés, ám tudjuk, hogy százhatvan év egy erdő életében igen csekély.
    A globalizáció, amiről ma olyan sokat beszélünk, már több száz éve elindult, s mostanában ezek a változások csak felgyorsultak. Szembe kell néznünk azzal, hogy ha nem teszünk semmit a bioszféra stabilitásának megőrzéséért, akkor a legkülönbözőbb hátrányok fognak érni bennünket. Feladatunk tehát az, hogy kompromisszumot kössünk a bioszférával. Akkor azonban, amikor ilyen ütemben pusztulnak ki a fajok és ilyen ütemben szennyezzük el a környezetünket, kérdéses, hogy a régi értelemben vett bioszféra létezik-e még. Léteznek-e még azok a bizonyos funkcionális kapcsolatok, nem szakad-e meg a láncolat azzal, hogy egy faj hiányzik belőle?
    Egyetlen választásunk van csak, reménykedjünk, hogy sikerülni fog. Egy új szemléletet kell elsajátítanunk, melyben a bioszférától ezeket a szabályzófunkciókat át kell vennünk. Ám semmiképpen sem uralkodási céllal, mert az nem célravezető, hanem a megőrzés feladatával. Tudom, hogy ez nagyon nehéz. Amerikában már húsz éve próbálkoznak kicsiben avval, hogy emberi beavatkozás nélkül fenntartsanak egy ökoszisztémát, ám eddig még nem vezetett sikerre. Ha az egyik faj túlzottan elszaporodik, akkor elszaladnak Afrikába, hogy megkeressék azt a ragadozót, mely ennek a létszámát szabályozza, s így tovább. Pillanatnyi stabilitást már képesek vagyunk kezelni, ám ez evolúciósan nem elegendő, mindenesetre e pillanatban jobbat nem tudunk.
    Mi tehát az egészből a konklúzió? Az emlegetett új szemléletet az iskolán keresztül lehet elterjeszteni. A tanár feladata, hogy megtanítsa a gyerekeknek azt, hogy értsék és megértsék a természet hálózatos működését, illetve azt is, hogy hogyan válasszanak politikust, mivel belőlük lesznek később azok, akik a döntéseket meghozzák. Különösen a gyerekeket nagyon könnyű közös hiedelmek alapján közös konstrukciók megalkotása céljából közös akciókra buzdítani. Mi sem tudjuk az abszolút megoldást, ezért tanítjuk a jelenlegi elképzeléseink szerinti legjobb megoldást. Például azzal, hogy az iskola melletti erdőt örökbe fogadják, ismereteket szereznek arról, hogy az hogyan működik. Az erdőt ők gondozzák, ezért nincsen szemét, s látják, hogy egyensúly van a növények és az állatok között. Felnőve azzal a szemlélettel hagyják el az iskolát, hogy a természeti rendszert – s nemcsak azt – aktívan beavatkozva lehet fenntartani.
    Az iskola természete. Elsőként az iskoláról és környezetéről szeretnék szólni. Iskolán nemcsak az épületet magát értem, netán az embereket, akik oda járnak, diákokat és tanárokat. Az iskola számomra egy szellemi műhelyt is jelent, mely gondolkodásra tanít, és amely a szemléletét kisugározza a környezetére. Egy „zöld” iskola környezetébe pedig nemcsak a körülötte levő természeti környezet tartozik, hanem az ember alkotta világ és a társadalmi környezet is, amiben létezik. Ily módon az iskola hatással van a szülőkre, az önkormányzatokra, a cégekre és tulajdonképpen az egész társadalomra. Ahhoz, hogy e kettő, a zöld iskola és környezete jól együtt tudjon működni s elérje célját, kapcsolatukat a békének kell meghatároznia. Egy mai szociológiai felmérésből ismert tény, hogy „a legtöbb tanuló számára az iskola egy leküzdendő akadály”. S ez azért szomorú, mert veszni látszik az „életre való felkészítésben betöltött”, eredeti funkciója, amivel megtanított ismeretekre, a kultúrára és az értéktiszteletre. Az iskola személyiségünket meghatározó tényező, nagyon fontos tehát, hogy milyen.
    Mit értek én „békén”? Eszembe jut a múlt rendszer idejéből a „békés egymás mellett élés” kifejezés. Számomra ez a békének a passzív megfelelője, amikor is a másikat nem akarjuk meggyőzni, megváltoztatni, elvagyunk magunkban, nincsen közünk egymáshoz. Jobban magaménak érzem a béke aktív változatát, vagyis a „békés egymással élést”. Ebben benne foglaltatik az az ökológiai fogalom, hogy „ko-egzisztencia”, „együtt létezés”. Ez az élőlényekre vonatkozó tudományos kifejezés azt közvetíti, hogy együtt tudunk csak létezni. Bibliai értelemben a béke a „salommal” azonos, mely eredetileg azt jelentette: tökéletes, ép, sértetlen; ami tökéletesen létezik, békében él. S ez megfelel a béke aktív értelmezésének. Akkoriban egyébként „salomnak” mondták a jogos és sikeres háborút is, mely csak megerősít abban, hogy a béke nem egy állapot (passzív), hanem egy folyamat (aktív).
    Térjünk vissza a környezetbarát iskolához!
    Ha az igény oldaláról közelítünk, azt mondhatjuk, hogy szubjektív igény mindenkiben van arra vonatkozólag, hogy legyenek ilyen intézmények. Én pedig hozzáteszem, hogy ezt az igényt alátámasztja egy objektív szükségszerűség, melyet egy David Orrtól származó idézettel fogalmazok meg: „az az igazság, hogy bolygónknak nincs szüksége több sikeres emberre, annál inkább békéltetőkre és gyógyítókra”. Tehát a sikerre, pénzre, fogyasztásra összpontosító társadalmunk elérte a korlátokat, a problémák, melyek nemcsak környezeti eredetűek, orvoslásának, a gyógyításnak van itt az ideje.
    Van-e mindehhez képességünk? Csányi Vilmos előttem szépen megmutatta, hogy fajunknak megvannak ehhez az adottságai. A környezeti nevelés területén pedig Magyarországon legalább tizenöt éves tapasztalatokkal és felkészültséggel rendelkezünk.
    Milyen lehetőségeink vannak? A közvélemény-kutatásokból kiderül, hogy hazánk lakossága fogékony a környezeti ügyek iránt. Ám még mindig nem eléggé, mint amennyire kellene, gondoljunk csak az előbb említett fogyasztásra orientáltságra. Ebben az értelemben a társadalmi „nyomás” tehát még elég gyenge, elsősorban nem tanárokra, hanem a döntéshozókra.
    Az iskolazöldítés tehát – miként a neve is mutatja – folyamat. Nem tudok elképzelni olyan iskolát, amely ne tudna még jobban környezetbarát lenni. Ugyanakkor nem lehetséges olyan iskola, amely ne tudna tenni valamit a környezetbaráttá válásért. Csak szándék kérdése.
    Természetesen tudom, hogy ennek az iskolazöldítésnek rengeteg olyan területe van, amely anyagi befektetéseket igényel. Az iskola nem építhető át környezetbarát építőanyagokkal pénz nélkül. Például a hagyományos izzók nem cserélhetők le energiatakarékos fénycsövekre számottevő befektetés nélkül. Ugyanakkor tudnunk kell azt is, hogy hosszú távon és globálisan minden környezetvédelmi befektetés megtérül. Lehet, hogy nem a mi számunkra; és lehet, hogy nem a mi életünkben, de Föld-méretekben és evolúciós időben gondolkodva minden gazdaságos, ami védi a környezetet. Összességében költségkímélő az energiatakarékos rendszerek beépítése.
    Az iskola tartalmi és működésbeli zöldítésének nagyon sok olyan lehetősége van, amely semmiféle anyagi áldozatot nem követel. Ahhoz, hogy a történelem tantárgy tananyaga – és az általa közvetített szemléletmód – környezetbarát legyen, nem kell pénz. Ahhoz, hogy a gyerekek megszokják a vízzel, energiával, papírral, szerves hulladékkal való takarékosságot, szintén nem kell pénz. És nyilván van egy sor olyan téma, ahol van ugyan szükség némi pénzre, de végső soron eddig sem a pénzszűke miatt nem történt előrelépés az adott a területen.
    Végezetül hadd idézzem Albert Einstein híres mondását, miszerint egy problémát nem lehet ugyanazzal a gondolatmenettel megoldani, mint amellyel azt előidéztük. Például amikor a vegyipar azt állítja, hogy szennyezése csökkentésének egyetlen záloga a további technológiai fejlődés, avval nem tudja megoldani a problémát. Szemléletváltásra van szükség, ahogy Csányi Vilmos is előttem hangsúlyozta. Oolyan iskolazöldítési mozgalmat szeretnénk fenntartani, amelynek az a lényege, hogy minden iskola ott és akkor lép a környezetbaráttá válás ösvényére, ahol és amikor tud. Amikor megérik a kollégákbanaz elhatározás; amikor az iskola vezetői vállalják a feladatot és a tantestület a pluszmunkát; amikor a diákok is szükségesnek tartják a „zöldebbé válást”, s lelkesen benne vannak a megvalósításban.
    Álmaink megvalósításához hosszú évek szükségesek. Szeretném, ha együtt álmodnánk!

Pencz Levente