Emberek, akiknek van jövőjük

Filmgyártási konyhatitkok Suomiból

    A finn film elmúlt öt évét a széles körű siker a hazai piacokon, a nemzetközi színtereken aratott diadalok, de a folytonos pénzügyi bizonytalanság egyaránt jellemezték.
    Látva a finn filmek sikerét a hazai mozikban, a média egyenesen „filmboomról” beszélt. A hazai filmek nézettsége a finn mozikban az elmúlt öt évben átlagosan 15 százalék körül volt, 1999-ben elérte a rekordnak számító 25 százalékot, míg az 1990-es évek közepén az arányok 5 százalék alatt maradtak. Ha figyelembe vesszük, hogy évente csak mintegy tíz finn játékfilmet mutattak be, az eredményt meglehetősen jónak tarthatjuk. Figyelmet érdemel az is, hogy nem egyedi, kiugró sikerekről van szó, hanem a nézettség általában véve emelkedett. A finn közönség és a finn film újból egymásra talált, és ez valószínűleg és remélhetőleg maradandóbb jelenség, mint valamiféle „boom”.
    A változás egyik alapvető oka kétségkívül az volt, hogy a finn közönség általában is jobban érdeklődik a honi kultúra iránt. A 80-as, 90-es évek fordulóján, a gazdasági liberalizáció és „kaszinógazdaság” idején külföldön kerestük az ösztönzéseket, a hazaiakat talán kicsit le is néztük. Az 1990-es évek elejének nagy társadalmi változásai, a gazdaság összeomlása és válsága, az uniós tagság, a politikai viharok keleti szomszédunkban és Közép-Európában új igényt ébresztettek a finnekben, hogy identitásukat inkább a nemzeti kultúra tükrében értékeljék újra. Az új helyzet új bizonytalanságot, egyúttal az önbizalom új érzését hozta. A hazai alkotások iránti kereslet a kultúra számos területén megnövekedett.
    A finn film azonban nem érhette volna el sikereit, ha nem felelt volna meg a közönség ezen igényének. A 90-es évek végén az alkotók a közelmúltra, a 30-as, 40-es, 50-es évekre, a vidékre, a természetre irányították figyelmüket. Úgy tűnt, mind az alkotók, mind a közönség részéről igény volt arra, hogy megvizsgáljuk, honnan jöttünk, akár traumákkal volt tele ez a múlt, mint a háborús időszak, akár inkább a nosztalgia színezte a biztonság és a boldogság korává.
    Hamarosan azonban a jelenkorra irányultak a pillantások, mind több film játszódott napjaink valóságában, kezdetben talán inkább tisztán emberi kapcsolatok történeteként, később egyre inkább érintve a jelen társadalmi jelenségeit. A gazdasági recesszióból kilábalt Finnországban a növekvő társadalmi különbségek és a szociális bizonytalanság sokak számára napi valósággá vált. Itt volt hát az ideje, hogy a finn film megragadja ezeket a témákat. A filmek, témák, megközelítésmódok skálája viszonylag széles – a drámától a komédiáig, sőt thrillerig terjed –, de ami ezeket a legnyilvánvalóbban egyesíti az az, hogy ezek mind személyes történetek. Akár a történelmet, akár a jelenkort vizsgálja egy film, a történetek emberekről szólnak, akiknek gondolataiban, érzéseiben, cselekedeteiben a néző talál olyasvalamit, ami számára ismerős, amivel azonosulhat. Végső soron talán ebben rejlik a siker magyarázata.
    A siker legfontosabb tényezői természetesen az alkotó filmművészek és gyártók. A 90-es évek elején a finn filmszakmában új nemzedék lépett színre, amely felkészültségével és gondolkodásmódjával a befutott alkotókat is hozzáállásuk felülvizsgálatára késztette: ők azon kívül, hogy kimondani, elbeszélni akarnak, az embereket is meg akarják szólítani. Az alkotás ambícióját és a saját közönség elérését – legyen az akár nagy, akár kicsi – nem tartják ellentétesnek. A 90-es években ráadásul egy hozzáértő producergeneráció nőtt fel, amelynek megvolt a jelentősége az elmúlt évek fejlődésében. A forgatókönyvírónak vagy a rendezőnek nem feltétlenül kell a közönségre gondolnia munkája közben, a producer feladata viszont a filmkészítés egész folyamatának figyelemmel kísérése az első ötlettől a forgatásig, a bemutatásig és a nézőig. A producerek jelentősége többek között a finn filmforgalmazás és -marketing gyors szakmai fejlődésében látszik.
    A 90-es évek második felében a finanszírozás területén is történtek változások. 1997–99-ben a filmek állami támogatása kb. egyharmadával nőtt, most 10 millió euró körül van. Igaz, ez az emelkedés a gyakorlatban azt jelentette, hogy a támogatás összege elérte az 1992-es szintet, azaz a gazdasági recesszió miatti csökkenést sikerült visszapótolni. Egyúttal azonban az állami támogatás a szakmai szempontokat jobban figyelembe vevő rendszerben történik, ez inkább biztosítja a szakma folytonosságát.
    A Finn Filmalapítvány támogatási döntéseit manapság három gyártási tanácsadó hozza, mindegyikük egy személyben felel döntéseiért, amelyeket az alapítvány filmgyártási igazgatója elé terjesztenek jóváhagyásra. Ez a rendszer lehetővé teszi a folyamatos, szoros párbeszédet az alkotók, gyártók és finanszírozók között a projekt egész fejlődési folyamatában. Az alkotó és gyártó állandó visszajelzést kaphatnak terveikről, másrészt a finanszírozó is alaposabban tisztában van az alkotó és gyártó szándékaival és céljaival.
    A Finn Filmalapítvány kinyilvánított célja a finn filmgyártás kiváló minőségének és sokoldalúságának fenntartása. Arra törekszik, hogy az évente bemutatásra kerülő mintegy tíz film a lehető legszélesebb választékot nyújtsa: nagyjátékfilmeket, művészfilmeket, különféle összetételű és nagyságú közönség számára készült filmeket különböző témában, különböző megközelítésmódban.
    Az állami támogatás a filmek összfinanszírozását tekintve Finnországban általában 40-50% körül mozog. A filmgyártás másik finanszírozója a televízió, a tv-társaságok elővásárlásai és koprodukciói az összköltség átlag ötödét fedezik. A többi hazai terjesztési előleg (mozi, videó), a külföldi finanszírozás, valamint a producer saját hozzájárulása egyenként kb. egytizedét teszik ki a végösszegnek.
    A hazai sikerek mellett a finn film külföldi sikerei egyelőre korlátozottak – leszámítva természetesen egy jelentős, ragyogó kivételt. Aki Kaurismäki az elmúlt 20 év folyamán megszilárdította helyzetét a kortárs film legeredetibb és legfontosabb alkotói között. A Cannes-i Filmfesztiválon a Mies vailla menneisyyttä (A múlt nélküli ember) Grand Prix-díja ennek a sikernek az eddigi legfényesebb bizonyítéka.
    Kétség sem férhet hozzá, hogy Aki Kaurismäki sikerének kulcsa személyes, eredeti stílusa, melyben a gesztusok takarékos alkalmazása mély együttérzéssel, a sajátos vizuális megközelítés a filmhagyomány alapos ismeretével, és a kicsit szomorkás világnézet apró gesztusokkal kifejezett humorral párosul. Érdekes azonban, hogy Kaurismäkinek pont azokat a vonásokat sikerült előnyre váltania, melyeket a finn film és általában a finn kultúra problémáinak vagy hibáinak tartottak: a szentimentalizmust, melankóliát, lomha mozgást, szófukarságot. Nála a csend is sokatmondó.
    Hiba lenne azonban azt mondani, hogy a finn filmtehetség egyetlen névben összpontosul. Annál is inkább, mivel a Karismäki név mögött két alkotó áll. Mika Kaurismäki, Aki bátyja, szintén ismert név a nagyvilágban, alkotásait tekintve közelebb áll a hagyományos kifejezési módokhoz. Legsajátabb területe a road movie és a modern ember identitásának elsuhanó, változó jellege.
    Az új finn film több tehetséget és nevet is felmutat, akik a jövőben bizonyára hallatnak még magukról. A fiatal alkotók közül eddig Auli Mantila, Jarmo Lampela és Olli Saarela szerzett nevet. Mantila első alkotásaiban (Neitoperho/A gyűjtő, Pelon maantiede/A félelem földrajza) a szélsőséges állapotok, az agresszió és erőszak világában mozgott, és az élet olyan egyszerű alapkérdéseit vizsgálta, mint az önérzet és a másik tiszteletben tartása. Jarmo Lampela egy ifjúsági filmmel (Sairaan kaunis maailma/Rohadtul szép világ) kezdett, de második filmje (Joki/A folyó) jobban kifejezi talán rendezői kvalitásait: hat egymásba fonódó, egyidejű történet pontos képet ad egy kisváros hétköznapjairól és fontos választások előtt álló lakóiról. Olli Saarela több műfajban is kipróbálta már magát: háborús történelmi film (Rukajärven tie/Előőrs), erőszakos városi film (Bad Luck Love), fantasztikus gyermekfilm (Rölli ja metsänhenki/Rölli és az erdei tündér). Saarela szélsőséges helyzetekben ábrázolja hőseit, egzisztenciális kérdések előtt.
    A fiatal alkotók színre lépése a fiatalokról és fiataloknak szóló filmek előtérbe kerülését is jelentette. Aku Louhimies (Levottomat/Nyughatatlanok, Kuutamolla/Szeretők és távozók) és Lenka Hellstedt (Minä ja Morrison/Én és Morrison) fiatal felnőttek emberi kapcsolatait ábrázolják, és nagy sikert arattak a hazai filmpiacon. Sikerük volt a kamaszok világában játszódó filmeknek is – Perttu Leppä: Pitkä kuuma kesä (Hosszú forró nyár), Hannu Tuomainen: Menolippu Mombasaan (Jegy Mombasába) és Arto Lehkamo: Young Love.
    Nagy jelentőségű, hogy az utóbbi években a finn filmnek a gyerekek számára is volt mondanivalója. A Raimo O. Niemi rendezte Poika ja ilves (Tommy és a vadmacska) a finn Lappföldön játszódó kalandfilm, mely nemzetközileg is ismertté vált. Olli Saarela mellett Kaisa Rastimo rendező is a film egy teljesen más területén vívott ki először elismerést. Rastimo a gyermekfilm kihívásához legújabb filmjével (Heinähattu ja Vilttitossu/Szalmakalap és posztópapucs) nyúlt – ennek cselekménye illik is Rastimo enyhén abszurd, színgazdag világához.
    Az utóbbi évek finn filmjeinek érdekes jelensége az is, hogy a svéd nyelvű finn film – a finnek öt százalékának svéd az anyanyelve – a finn nyelvű többség körében is visszhangra talált. Claes Olsson Ihania naisia rannalla (Gyönyörű nők a parton) és Peter Lindholm Leijat Helsingin yllä (Sárkányok Helsinki felett) című filmjei irodalmi alkotások feldolgozásai, mint sok más finn film, és generációs filmek, az első a 60-as évekből, az utóbbi a 80-as évekből, de családi történetek is, melyekben a néző magára ismerhet kortól és nyelvtől függetlenül.
    A már hosszabb pályát maga mögött tudó Matti Ijäs nemrégiben készült el eddigi legjobb filmjével (Haaveiden kehä/Álmok köre), amely szomorkásan megmosolyogtató elbeszélés arról, milyen nehéz lemondani álmainkról. Markku Lehmuskallio az északi őslakos népek életét mutatja be a dokumentumfilm eszközeivel fikcióiban, melyek közül például a nyenyec népi mondákon és sorsokon alapuló Seitsemän laulua tudralta (Hét dal a tundráról) nagy nemzetközi figyelemben részesült. Pirjo Honkasalo is a dokumentumfilm (Mysterion, Atman) és fikció (Tulennielijä/Tűznyelő) területén mozog. Honkasalo erős vizuális elbeszélő, akit a lelkiség, a jóság és gonoszság kérdései izgatnak.
    A finn dokumentumfilm az elmúlt években erősödőben van. A dokumentumfilmek alkotóinak és megközelítésmódjának is rendkívül széles a skálája, közös bennük a személyes viszonyulás, az alkotó egyéni nézőpontja és a filmszerű kifejezésre való törekvés. Honkasalón és Lehmuskallión kívül fontos nevek többek között Jouko Aaltonen, Anu Kuivalainen, Kiti Luostarinen, Lasse Naukkarinen, Marja Pensala, Virpi Suutari és Susanna Helke, John Webster.
    Sok név, számos ígéret – a finn film manapság tele van tehetségekkel, akiknek lehetőségeit, hogy megmutassák valódi képességeiket, az anyagi források szűkössége korlátozza. A filmeket kevéssé és kis összegekkel támogatják. A Finn Filmalapítvány az idén egy célprogramot hozott nyilvánosságra, melyben a filmek állami támogatásának a jelenlegi 10 millió euróról 25 millió euróra történő emelését javasolja, a többi északi ország szintjére. A többi északi országra hivatkozva a program megállapítja, hogy az erős állami támogatás egy Finnországhoz hasonló kis ország filmgyártásában a piaci finanszírozók erősebb érdeklődését is biztosítja: egy állami euró legalább egy másik magáneurót hoz magával.
    Mindenesetre valószínű, hogy a fent említett nevekről még hallunk a jövőben nemzetközi színtereken is. Aki Kaurismäki sikere megnyitotta az ajtókat a többi finn alkotó előtt is a nemzetközi színtéren, de Kaurismäki példája azt is mutatja, hogy mindenkinek meg kell találnia saját útját a sikerhez, ez az út pedig hosszú. Egy kis ország filmgyártása aligha versenyezhet a nagy mainstream szórakoztató filmek piacán. De a sajátos, éleslátású, a valóságon alapuló, általános igazságokat és témákat érintő kisfilmek is nagy visszhangot kelthetnek a világban. Mi ebben reménykedünk.

Peregi Dóra fordítása