Juha Siro

Visszatérés az élők közé

    I.

„Mert ha nyelvvel könyörgök, a lelkem könyörög, de értelmem gyümölcstelen. Hogy van hát? Imádkozom a lélekkel, de imádkozom az értelemmel is; énekelek a lélekkel, de énekelek az értelemmel is.” (Kor 14. 14–15.)

    Az emberi gondolkodás folyamata nem csupán a szavakra és a nyelvre támaszkodik, de bizonyos mértékig a szavak segítségével tudjuk közvetíteni a gondolatainkat. Kétségtelen a nyelv és a szó szerepe, a hatalom- és a hatásgyakorlás eszköze mindkettő. Ennek ellenére a nyelv csupán szövet a tudat mélyebb folyamatainak a felszínén.
    Létezik szó, mely természeténél fogva örökre megfejthetetlen rejtély marad használója és befogadója számára. A szó együtt élhet a használati kontextus változásával és jelentését a végtelenségig változtathatja. Nem tudom kielégítő módon meghatározni, mit jelent a henki (= lélek, szellem) szó, olyan eleven és változásra képes. Először szakrális dolgokat juttat az eszünkbe. Lélek. Isteni szellem. Szentlélek. Hogy a mérleg egyensúlyban maradjon, rögtön eszünkbe villan a gonosz szellem. Ördög. Sátán. Majd egy mese jut az eszembe. Aladdin csodalámpája felejthetetlen hatást tett rám gyerekként. A lámpa szelleme kézzelfoghatóvá vált, látható alakot öltött és beszélt. Mily beteljesülése az álmoknak, mily végtelen lehetőségei a szerencsének! Három kívánság, mely valóra válhat, bár ha megfontoljuk, egy is elég volna a boldoguláshoz.
    Amikor Pál a Korinthusiaknak ír kétezer éve, jól érti a különbséget a lélek és a valóság nyelve között. Lélekkel kell imádkozni, de értelemmel is. Szükségük van egymásra. Egyik nem működik a másik nélkül. Pál szerint a Szentlélek a hívőket Krisztushoz teszi hasonlatossá és gyülekezetbe tereli, melyet ki-ki a tehetsége szerint szolgál.
    A bibliai lélek tehát szent és örök, már a Teremtés során is ható erő. Finn fordítása két szóból ered. A héber ruah és a görög pneuma kezdetben lélegzetet és szelet jelentett. A Lélek Istentől ered és életet ad. A Biblia szerint az isteni szellem vezérli a prófétákat, erősíti meg a vezetőket és határozza meg a történelmi eseményeket is. De mit gondoljunk akkor, amikor a világi ész győzedelmeskedik a mennyei lélek fölött? A francia forradalom jó bevezető a magát modernnek nevező ember problematikájába. Az ész mértéktelen kultusza Robespierre előtt hajbókol és valódi guillotine-orgiákba torkollik. A lelket és a szellemiséget ósdi kacatként dobja félre, amikor az egész nép egy emberként kiált vérbosszúért.
    Amikor ezeket írom, a világ helyzete egyre aggasztóbbá válik. Szent háborút is lehet hirdetni. Istenre és a prófétákra lehet hivatkozni. Az igazságtudat mámora a konfliktus valamennyi résztvevőjének erőt ad a gyilkoláshoz.


    II.

    Kultúránk éppen mostanában hangsúlyozza az ész és a valóság értékeit. A gazdaság és a digitális karnevál maga alá temeti a hétköznapok szellemiségét. A szórakozás legyűri a szent lelket és a gonosz szellemet. Aligha emlékszünk már, mire is használtuk a szaunavirgácsot a kezdetek kezdetén. Ezzel vertük ki a gonosz szellemeket a bűnös testből.
    Azokban a kultúrákban, melyek tízszer ősibbek a miénknél, a szellemek hétköznapi helyzete nem tűnik vagy vész el olyan könnyen az információs technológia bódulatában. Kína régi hagyományai még Hongkong metropolisában is élnek. Az emeletes házakban nehéz hagyományos akadályokat gördíteni a gonosz szellemek elé, az „ördögtükörhöz” kell hát folyamodni. Ez egy nyolcszögű, piros fakeretbe erősített tükör, melyen egy tigrisen lovagló isten képe látható. E védőtárgy a külső ajtó fölé vagy az ablak külső felére kerül. Amikor a gonosz szellem be akar jönni, megpillantja saját rémisztő tükörképét, megijed és villámgyorsan elmenekül.
    Ha beköszönt az újév, a hagyományos módszerek nem elegendőek, ezt minden kínai tudja. A puskapor feltalálása óta tűzijátékkal, rakéták ropogásával űzik el a gonosz szellemeket. Különleges védelmet nyújtanak az ajtó istenei. Történetük a Tang-dinasztia idejére, a Kr. u. VII. századra nyúlik vissza. Tai Zong császár súlyosan megbetegedett akkoriban. Éjjelente a gonosz szellemek azzal fenyegették, hogy elviszik a lelkét. Végül két hű generálisa ajánlkozott, hogy őrt áll a palota ajtaja előtt. Egyikük így szólt a császárhoz: „Életünk során tengernyi embert öltünk, mért félnénk hát a szellemektől?” Tai Zong nyugodtan aludt a következő éjeken. Az uralkodó végül megparancsolta egy művésznek, hogy készítsen képet mindkét generálisáról. A képeket a palota ajtajának két oldalára ragasztották. Az intézkedés éppoly hatásosnak bizonyult. Innen ered, hogy az egyszerű házak külső ajtajára is képeket ragasztanak.
    Mivel az új esztendő eleje irányt mutat az eljövendőnek, a gonosz szellemek elűzése mellett a jó szellemek bejutásáról is gondoskodni kell. A kínai ember bízik a szó erejében. Felírja öt piros papírlapra az öt szerencsét – boldogság, tisztelet, hosszú élet, öröm és szerelem –, melyek azután kopogtatnak a ház ajtaján.
    A családi közösséget számos keleti kultúrában az élő és az eltávozott rokonok együtt alkotják. Az ősök sokféle módon jelen vannak a hétköznapokban, ünnepnapokon különösen tevékenyek. Az ünnepi asztal megterítése után az ősök szellemei kapják először az őket illető részt, a többiek előtt. A lélek és a szellemek így hatnak az egyes emberi életeken túl.


    III.

    A költő, akin keresztül a világ áramlik, érzékelni képes, amikor a lélek és az anyag egymásba töltődik. Pablo Neruda 1935-ös A tisztátalan költészetről című írásának első feléből idézek. A gondolatsor ismert, ám a jó szavak nem kopnak el a használatban, inkább kamatoznak.
    „Igen hasznos, ha a nappalok vagy az éjszakák bizonyos pillanataiban átadjuk magunkat a nyugvó tárgyak vizsgálatának. Figyeljük meg a kereket, mely hosszú, porlepte utakat tett meg a növények vagy a kövek súlyos terhe alatt, a szénkereskedő zsákját, a hordót, a vesszőből font kosarat, az asztalos szerszámának a markolatát és a nyelét. Tanóra gyanánt sugározzák ember és föld egységét a megkísértett lírikus felé. Kopott felületek, kezek által hagyott finom nyomok a tárgyakon, melyek gyakran tragikus és mindig patetikus kisugárzása csalogat, hogy a világ valóságához olyan módon közelítsünk, melyet nem szabad alábecsülnünk.
    Érzékelni a megfoghatatlan tisztátalanságot, az anyagok kapcsolatát, használatát és használhatatlanságát, a lábak és az ujjak nyomait, az ember folytonos jelenlétét, mely árad a tárgyakból. Az általunk keresett költészet legyen hát a kötelességtudó kezek módjára savtól mart, füsttel és izzadsággal telített, húgy- és liliomillatú, törvényesen és törvényen kívül gyakorolt mesterségektől átszőtt.”

    Amikor tavasszal új helyre költöztem, az előszoba és a nappali közt egy ajtónál magasabb és szélesebb nyílás tátongott. Pucérnak tűnt. Tanakodtam néhány napig, mit is lehetne kezdeni vele. Egy hétvégén át csavarogtam a bolhapiacokon, mígnem huszonnyolc különféle régi kést és tőrt szereztem. Most valamennyi ott lóg fönt egy fémrúdon: egy francia Le Jaguar Déposé borotvakés, egy kopott Fiskars vajazókés, egy angol cserkésztőr, egy nyúzótőr és egy cipész kése. Egy Mora, melynek pengéjét felére csiszolta a köszörűkő az évek folyamán. Egy díszekkel ellátott gyümölcsvágó kés és egy félelmes külsejű pillangókés. Egy kisfiú első bicskája és egy étterem kifinomult szépsége, melynek pengéjén még kibetűzhető a szöveg: Heres Opera…
    Amikor elmegyek a kések alatt, érzem, a matéria nem ejti rabul a lelket, de a lélek képes a matériába költözni.


    IV.

    A tudósok többnyire azt állapították meg, hogy az alkotómunka feltételei között és az alkotó folyamatban döntő szerepe van a tudat alatti folyamatoknak. Az alacsonyabb tudatossági szint műveletei a kezdeti szakaszban nem nyelvi eszközökkel történnek, hanem az érzékelés segítségével. Albert Einstein így írt Jacques Hamard-nak címzett levelében: „Az írott vagy beszélt szónak, illetve nyelvnek, úgy tűnik, semmiféle szerepe nincs a gondolkodási mechanizmusomban. A szavakat és más jeleket a következő szakaszban kell megkeresnünk üggyel-bajjal, amikor az említett asszociációs játék már kellően rögzült.”
    Így dolgozik persze a költő is. A lélek állapotát, amely megelőzi a konkrét szavakat és az azokkal való munkát, egyesek inspirációnak hívják. A költő és Einstein egyetérthetnek abban, hogy az úgynevezett Értelem túlságosan gyönge eszköz az etikával és alkotással kapcsolatos kérdések megvitatására és megoldására. A tudós és a költő egyaránt olyan kifejezési módot keres, mellyel úrrá tud lenni a világ titokzatosságán. Gyakran csak az utóbbi sejti, hogy a végső igazság mindig a tudatunkon kívülre szökik.


    V.

    Amikor a költő leír egy sort, megállítja a pillanatot, ugyanakkor kinyújtja az időt a jövő felé. Szerelem, halál, vágyódás és öröm – ugyanazok az érzések napjainkban, mint a kínai költő, Vej Csuang soraiban ezerkétszáz éve. Az ókori Hésziodosz isteni szépségű nőkről énekel, akik elérhetetlenek maradnak. És amikor minden idők egyik leghíresebb szobrásza és festője, Michelangelo Buonarrotti teremtő ereje apadni kezd a XVI. század közepén, így ír versében: „Lobogó kedvemben mindig / művészetem tettem istenné, uralkodóvá. / Örökre elhagyom a tévutakat / és sóvárgást érzek lelkem mélyén. / A szerelem örömei haszontalanok – mivégre, / ha már két halál közelít? / Az egyik biztos, a másik már fenyeget. / Festés, faragás a kínt nem csillapítja. / A mennyei szerelem felé fordulok. / A kereszten áll, kitárt karokkal.”
    Mit is lehetne hozzátenni? Már Vergilius megmondta: „Experto credite.” Higyjetek a tapasztaltnak.
    A piedesztálra emelt ember számvetést készít az életéről. A művészet volt az istene, és immár azt is el kell vetnie: ez az alkotó ember első halála. A végső útra indulás már közel. A testi szerelem örömei elveszett pillanatok, kevés az eszköz a belső kín enyhítésére. A lélek tüzének kihunyta után csak a mennyei szerelem felé fordulás marad.
    Az idő csak a gondolatainkban ketyeg, és folyik a homokórában szüntelen. Az idő mértéke ugyanaz, mint az idők kezdetén. A sorok, melyek több száz vagy több ezer éve születtek, ma is elevenen élnek a számunkra. Az emberek ugyanazokról az érzésekről írtak, kortól és helytől függetlenül, mindig az élethelyzetük szerint.
    Ahol Michelangelo már nem lát mást, mint az életről való lemondást és a mennyei szerelem lehetőségét, ott az említett Vej Csuang szépen örökíti meg a hétköznapi és az ünnepi pillanatot. A szeretkezés utáni hangulat ábrázolásakor lelassítja az időt és érzékeli a szavak elégtelenségét. A vers hangulata mégis kézzel tapintható. Az író kiteljesedésének a pillanata könnyedén tárul az olvasó elé több mint ezer évnyi távolságból. A vers A mennyre gondolok című dallamra született: „A felhőhaj szétbomlik, / a főnix-csat lehull… / (a kedves) ernyedten dől a párnára. / A fátylon két királyi halász; / a fátyol mögött ereszkedik a hold. / Vízióra cseppjei, / egyik a másik után. / Elfogytak a szavak, a földiek / és a mennyeiek: / két szív érzi egymást.”


    VI.

    Mióta az emberek vitatkoznak a létezés legvégső rejtélyeiről, foglalkoztatja őket az idő lényege is. A zseniális filmrendező, Andrej Tarkovszkij, aki végleg a többi művészeti forma mellé kívánta emelni a filmművészetet, így ír naplójában: „A jövőben az ember legnagyobb felfedezéseit az idő kiterjedéséről fogja tenni.”
    Hiszek Andrej Tarkovszkij víziójában. A lineáris mellett ciklikus időszemléletről beszélünk, a tudósok pedig teóriákat alkotnak az időben való szabad mozgás lehetőségéről. Eddig úgy vélték, csupán a gondolatok közlekedhetnek a különböző időszintek között. Mostanában az úgynevezett „féreglyuk-elmélet” komolyan fölveti, vajon találhat-e az ember fizikai lénye is rövidebb utat egyik korból a másikba?
    Létezik-e egyáltalán olyan őrült utópia, mely ne válhatna valóra? Csak a képzelet szab határt, hitből sem lehet elegendő. Tarkovszkij Stalker című filmjében a főszereplő így jellemzi a régi szokásaik rabjául esett embereket: „A hithez szükséges szervük elsorvadt a használat hiányában.”
    Az évszázadok változásával mindig szükségét éreztük, hogy nevet adjunk a különböző koroknak. „Sötét középkorról” beszélünk vagy a reneszánsz újat hozó, XVI. századi fordulatáról, amikor megjelent az alkotó ember, a l’uomo universale.
    Hogyan ítélik meg a korunkat néhány évszázad múlva? Bizonyára számos, általunk világrengetőnek tartott találmány és fordulat válik majd jelentéktelenné. A történelem kiigazítja a fölösleges kanyarokat, és homályba fojt mindent, mi lényegtelen. Találunk-e valami nagyon jellemzőt korunk időszemléletéről és értékrendjéről, ha kinyitunk egy napilapot és elolvassuk egy Nokia-reklám szövegét? Csak akik folyamatosan a digitális és a technológiai mámorban élnek, írhatnak így:
    „VÁLTOZTASS! Végezz kevesebb munkát és valósíts meg többet! Írj Word-dokumentumot a taxiban a megbeszélés után és küldd el villanypostán! Ellenőrizd az e-mailjeid a repülőtéren és nézd meg a számítógépes előadásod! Használd a táblázatkezelő programot a vonaton, munkába menet! Ellenőrizd a termék elérhetőségét a vállalat internetes oldalain! Faxolj és telefonálj! Takaríts meg több időt és tedd kellemesebbé a megspórolt időt! A Nokia Communikatoron négy játékot is találsz.”
    Hogy ne legyen olyan érzése a Communikator használójának, hogy a szabadság olyan mértékű, mint az akasztófakötél, mely a nyakunk és a munkaadónk követelései közt lóg. Nem szabadulhatok az érzéstől, hogy néhány év múlva édesen nevetnek majd az olvasók korunk reklámszövegein.


    VII.

    Az esszéírást képzeletbeli játéknak szántam. Nem kívánom egyik vagy másik dolog igazságát bizonygatni. Nem szükséges, hogy a szöveg gondolatokat közvetítsen az olvasónak, inkább gondolkodásra ösztönözzön. Szabad asszociációra.
    Ha a Lélekre és az Időre gondolok, évek óta foglalkoztat az életerő áramlásának olyan módja, melyről csak halvány sejtésünk van. A kínai kultúrában hisznek abban, hogy az ősök jelen vannak a hétköznapokban. Seathl indián törzsfőnök így ír 1854-ben Washington Fehér Nagyfőnökének: „Ha minden állat eltűnne, az ember belehalna a lélek nagy magányába.”
    Amikor a taoista pap feketébe öltözik és fölveszi jádekővel díszített fövegét, hatalma van átlépni az alvilág határán. Hite szerint a holtak lelkét őrzi az örökkévalóság kapuján túl. Érintettem az újjászületés tanát és az élet lényegét, mely mindenütt jelen van. Honnan ered, hogy oly különböző tudásszinttel jövünk a napvilágra? Egyes emberekben kész tapasztalat és erő rejlik, másoknak a végtelenségig kell küszködniük szellemi képességeik fejlesztésével. A minap kivágtam egy kis hírt a Helsingin Sanomat kulturális rovatából:
    „Sarah Chang, 20, a hegedű csodagyereke felnőtté cseperedett, ma először szerepel nagykorú zenészként Helsinkiben. A világméretű áttörést nyolcéves korában érte el.” Az érettségét firtató kérdésre így felel: „Tanulmányaim során tudatosan sajátítottam el azt, amit korábban már ösztönösen tudtam.”

    A történelem számos ilyen „ösztönösen tudót” ismer. Az egyik legkülönlegesebb Leonardo da Vinci, az 1452 és 1519 közt élt zseni. Leonardo nem csupán megújította a festészetet addig nem tapasztalt módon, de ő rendelkezett kora legszélesebb ismereteivel a természettudományok minden területén. A technika és az építészet terén is. Már kortársait is lenyűgözte Leonardo határtalan tehetsége és olthatatlan tudásszomja. Mesterien ötvözte a konkrét természeti megfigyeléseket a szellemi szféra iránti heves érdeklődésével. Filozófus volt, összehasonlító tanulmányokat írt zenéről, festészetről és költészetről. Jós volt és rajzait apokaliptikus látomásokkal látta el. Ami talán a leginkább megdöbbentő Leonardóban, a találmányai, melyek közül számos jó ötszáz évvel megelőzte a korát. Találmányai nem csupán egy fantáziadús ember merész víziói voltak. Világos elméleti elképzelései voltak és többé-kevésbé megvalósítható terveket készített. A repülőgép tervrajza ma Párizsban található, a Bibliothéque de l’Institut de France múzeum gyűjteményében. Találmányai listáján megtalálható az autó, a kerékpár, a tengeralattjáró, a harckocsi vagy a helikopter, amit ő légcsavarnak nevezett.
    Ő volt az első, aki miután műtéttel feltárta az embert, képes volt érthető rajzokon bemutatni a megfigyeléseit és az elméleteit. A halottak agyát vizsgálva próbálta kideríteni, hol lakozik az emberi lélek és szellem. Minél messzebbre jutott az emberi test kutatásában, annál mélyebb tiszteletet érzett az emberi szervezet megdöbbentően célszerű mivolta iránt. A munkáját figyelemmel kísérő tanítványának ezt mondta: „Ember, ki itt a munkám során látod a Teremtő csodálatos művét, ha bűnnek tartod, hogy elpusztítják a testet, gondold meg, mennyivel nagyobb bűn megfosztani az embert a lelkétől. Ha e külső forma csodálatosnak is tűnik, ne feledd: semmi az a testben lakozó lélekhez képest, ami bármilyen is légyen, valóban Isten alkotása. Hadd lakozzék hát e testben, ne hagyd, hogy a gyűlöleted vagy a dühöd életet oltson, mivel az, ki nem tiszteli az életet, maga sem érdemli meg.”


    VIII.

    Gyakran eljátszottam a gondolattal, honnan pottyanhatnak a csodagyerekek és a Leonardóhoz hasonló zsenik közénk, hogy félbemaradt munkájukat folytassák. Előző életükben elért fejlődésük és tudásszintjük egy része velük marad. Ismerős gondolat, különösen az indiaiak számára. Azon is töprengtem, talált-e Leonardo szelleme olyan „féreglyukat” az örökkévalóságban, melyen át visszafelé is utazhatott az időben? Akkor birtokában maradt volna a tudat alatti tudás a jövőbeni életéről. Az ókori görög–római Hadész-mítoszban azoknak, kik belépnek a halál birodalmába, inniuk kell a Léthé-folyóból, mielőtt visszatérnek az élők közé. A víz kegyesen kimossa emlékezetükből az előző életük tapasztalatait.
    Bárcsak úgy esett volna, hogy Leonardo megnedvesítette kicsit a nyelvét, és útnak indult az általa választott évszázadba. Talán még érnie kellett ennek az embernek, ki fiatalon háborús gépeket és pusztító eszközöket tervezett, hogy végül tisztelni tudja az életet és hinni tudjon az emberi élet szentségében.

    Csupán az álom, a lélek és a szerelem áll az időn kívül. Ha meg akarjuk változtatni az időről és a világmindenségről alkotott elképzelésünket, gondolkodási struktúránkat és nyelvünket kell megváltoztatnunk. Sőt, ez sem elég. Susanne K. Langer így foglalja össze Filosofi i en ny tonart című művében: „Ha új tudásra vágyunk, új kérdések teljes világát kell alkotnunk.”

    A költőnek verssel illik búcsúznia.

Az Új Út

Leonardo nem vált madárrá,
mit is tudna a tollatlan
            kalitkájából a szárnyalónak adni.
Az ember öröme lyukakkal teli,

a világ átáramlik.

Pillangó lesz belőle,
sokkal több, mint egy út, elég törékeny
hogy megvilágosodjon.

Dobos Edgár fordítása

Juha Siro Tamperében élő költő, esszéíró. Harmadik verseskötete 2002-ben jelent meg Az élet értelme (Elämän tarkoitus) címmel.