Panu Tuomi

A romantika kibogozhatatlan csomói

    Ebben az írásomban a romantika fogalmát kívánom valamelyest körüljárni, s korántsem kizárólag azért, mert ezt az elnevezést gyakran saját munkáimmal is kapcsolatba hozzák. Sokszor kérdezik tőlem, hogy viszonyulok a romantikához, amit önmagában véve üdvözletes érdeklődésnek veszek, mivel ez indított arra, hogy elgondolkozzam a terminus sokoldalúságán. Különösen manapság, amikor a mesebeli kék virág már nem a titkok nyitja, legfeljebb egy művészettörténeti lábjegyzet.
    Korunk szellemét (Zeitgeist) nézőponttól függően egyaránt felfoghatjuk romantikusnak vagy romantikátlannak. Nyilvánvaló, hogy az úgynevezett kritikus értelmiség mindig is az utóbbi felé hajlott és fog hajlani; értelmetlen lenne azt állítani, hogy a korrumpálódott hatalom és piacgazdaság mechanizmusai ne szabályoznák túlságosan nagy mértékben a valóságot, mikor is minden tevékenység alapmotívumának a mértéktelen haszonelvűség bizonyul. A rövid távú megoldások világviszonylatban könnyen hosszú távú katasztrófákhoz vezetnek, úgyhogy nem csoda, ha korunk jellemzésekor olyan tulajdonságok kerülnek előtérbe, mint a hidegség, a mohóság és a hiúság. Ily módon az az ember gondolkodhat, aki szerint a romantika végérvényesen eltűnt. Másrészt, anélkül, hogy a benne rejlő fekete humort akarná az ember hangsúlyozni, úgy is lehet gondolni, hogy éppen az ellenkező oldal, vagyis a globalizáció és a tőzsde- illetve a technoláz kritikátlan hívei napjaink romantikusai. Mindig van valaki, aki idealizál egy bizonyos dolgot, s különösen manapság a figyelem középpontjában valami egészen más áll, mint amit a történelmi romantika fényében feltételezhetnénk.
    Ha behatóbban kezdünk foglalkozni a romantika fogalmával, észrevehetjük, mennyi feszültséget tartogat magában. Engem többször is gondolkodóba ejtett a tamperei szépművészeti múzeum kiállításpolitikája; immár több éve látogathatók különböző ősi kultúrákhoz kapcsolódó kincstári tárlatok, amelyek jóval több látogatót vonzanak, mint a hagyományos, művészetet bemutató kiállítások. Úgy vélem, sokan azok közül, akik főként a kortárs művészetektől idegenkednek, és túl magasnak érzik a küszöböt, amit át kellene lépni egy ilyen kiállítás megnézéséhez, szívesen ismerkednek például az ősi Egyiptom, Indonézia vagy éppen Dél-Amerika múltjával. Lehetséges, hogy a látogatók túlnyomó része szerint romantikusabb egy ősrégi inka uralkodó arany nyakékében gyönyörködni, mint hogy megpróbálják megfejteni például egy kortárs fogalomművész aszketikus térplasztikába foglalt elvont ötleteit? Azok azonban, akik maguk is a művészetek területén dolgoznak vagy érdeklődnek a művészet iránt, éppen az értéktelen ócskaság jellemzőjének tarthatják ezt a bizonyos csillogást, és saját „l'art pour l'art”-ideológiájukat romantizálják.
    Bizonyos értelemben mindkét felet megértem. A művészetnek fel kell ébresztenie az ember saját érzéseit és gondolatait, és akkor nincs ok arra, hogy a belső tartalom rovására megelégedjünk a felszíni csillogás csodálatával. Ez a hozzáállás javában hinti maga köré egyfajta haszontalanság bűbáját. Mégis azt gondolom, hogy az ősi népek varázsának előnye is van a művészetközpontú gondolkodással szemben. Például számos indián kultúrában az imádott istenség képe kapcsolatba hozható az archaikus vizeskancsó formájával, amikor a tárgynak egyidejűleg volt kultikus és gyakorlati funkciója. Az 1800-as években Európában meghonosodott polgári művészetfelfogás pedig sarkítva a következő: a vallásosság csak az arisztokraták kiváltsága, a mindennapi használati tárgyakban pedig csak a munkásosztály keres oltalmat. Némi finomítással ebből az következne, hogy legrosszabb esetben a művészet a művészetért – amibe az identitáskrízisben szenvedő középosztály invesztált –, olyan önelégült légüres térben tartja magát, ami éppúgy elvesztette kapcsolatát a konkrét valósággal, mint a szakrális dimenziókkal.
    A romantikát kapcsolatba szokták hozni az anarchizmussal is; úgy érezzük, hogy valamiféle lázadó tevékenységről van szó. De mi is ez a sokat emlegetett lázadás? Hagyományos formái kiváló alapanyagai manapság a piaci erőknek, amik saját szekerük elé fogják az „anarchiát”, az eredmény pedig kitűnően eladható termék, az úgynevezett hivatalos ellenállás képviselője. Néha kedvem lenne lázadni magának a lázadásnak a banális megnyilvánulási formái ellen. Ebben az értelemben óriási szimpátiát érzek Borisz Paszternak és főszereplői iránt.
    Paszternak történetesen szerencsétlenségére a totalitárius Szovjetunióban élt, ahol az ellentétek élesebbek voltak, mint a mi kultúránkban, de ezzel példája csak még megrázóbbnak tűnik az utókor számára; veszélyessége valószínűleg abban rejlett, hogy minden viszontagsága ellenére is megtagadta a lázadást. És, mint tudjuk, a függetlenségre való törekvés rosszabb, mint a zsarnokság elutasítása. Ha az államhatalom valamennyire el is viseli az ellene irányuló kritikát, azt kizárólag azért teszi, hogy saját auktoritását emelje. De Paszternak messzebb ment; teljes mértékben apolitikus volt, s ezzel a gesztussal mintegy negligálta az állam egész létét. A félelemre épülő rendszerben nem is a lázadás a legvakmerőbb tett, hanem az egész konstrukcióhoz kapcsolódó valóság tagadása azáltal, hogy halottnak tetteti magát az ember.
    A romantika lehet haladó vagy pedig múltba forduló. Mindkét nézet lehetséges, amennyiben az időt kizárólag lineárisan folytonosnak fogjuk fel. Jelen pillanatban beszélhetnénk akár a hagyományos könyvformátum és a digitális textualitás közötti ellentétről is, ami időnként megjelenik már a diskurzusokban. Meglehetősen furcsa, hogy amikor kifejlesztenek valami új – vagy annak nevezett – divatos megoldást, leglelkesebb hívei úgy gondolják, hogy ez automatikusan minőségibb tartalmat is von maga után, pedig valójában ugyanarról a dologról van szó, mint a korábbi formátumok esetében. Ha valamely stílusirányzatot idejétmúltnak nevezünk, az csak kronologikus fegyverkezési versenyhez vezet, amelyben a leginkább újat képviselő trend sorsa, hogy minél előbb felváltsa egy még újabb divatszeszély. A divat tragikuma, hogy mindig a múlthoz kötött.
    Az igazi romantika (vagy posztmodernizmus, ha valaki még ezt a terminust akarná használni) nem az lenne-e ebben az értelemben, hogy az új és esetleg „médiaszexis” formátumnak nem kellene teljesen elhatárolódnia az elődjeitől, hanem mind gond nélkül élhetnének egymás mellett, és bármit bármivel lehetséges összekapcsolni? Más szóval, azt a gondolatot tartom egészségesnek, hogy a kulturális időszakok nem tűnnek csak úgy el a következők útjából; ellenkezőleg, kumulatív folyamat játszódik le, amelyben a kétirányú mozgás nemcsak megengedett, hanem kívánatos is. Hasonlóképpen mérsékelni kellene a nosztalgia fölényét, hogy azt a pillanatot, amelyben élünk, ne értékeljük le csak azért, mert minduntalan azt gondoljuk, hogy a mitikus aranykort már magunk mögött hagytuk. Mirkka Rekola csodálatos tömörséggel fogalmazta meg ezt egyik aforizmájában: „A szerelem nem fordul a múltba, mindent jelenné változtat.”
    Ellentétet fedezhetünk fel a poétika területén is, mint ahogy azt tapasztalhattuk különböző költészeti manifesztumok kereszttüzében. Nagyszerűnek tarom, hogy véleményekből nincs hiány; nem is kell, hogy ezek identikusak legyenek, ám a különböző szélsőségekkel szemben – amennyiben ez teljes toleranciátlanságot jelent – mégis gyanakvást érzek. Vannak, akik szerint a költészetnek a könyvtárakban a helye, mások szerint az utcán. Az előbbi nézet olykor ahhoz vezet, hogy könyvespolcokkal körülbástyázva a szövegek inkább önmagukkal és egymással diskurálnak, mint az olvasóval. A szavak belterjesekké válnak, a tantételek nyomása alatt erőlködő vers pedig nem lehet már a szerző és a befogadó találkozási helye, hanem porlepte levéltár, ahol hiába is kutatnánk humánus lény ujjnyomai után. Az utóbbi viszonyulás azért foglalkoztat, mert például az utcák beat-szellemű versíróinak gyakran túl könnyű dolguk van; szerencsére akadnak kivételek, de általában nézve az említett terminus csak ürügyül szolgál, amely leple alatt papírra lehet vetni és költészetnek lehet nevezni trágár naplójegyzeteket és kocsmai szövegeket. A költői munka szerintem sokkal nagyobb gondosságot igényel, hiszen a szavak hangzása és jelentése közötti határvonás csak csendben észlelhető, s a külső zsibongás önmagában nem képes pótolni a belső intenzitás hiányát.
    A nyolcvanas évek vége felé magam is írtam számos beat-verset, noha később úgy gondoltam, hogy az embernek megvan a lehetősége arra, hogy megpróbáljon pszichikailag és íróilag fejlődni, vagyis törekedjék a lehető legérzékletesebb kifejezésre, amelyben egymást kiegészítve egyesülnének az ellentétes vonatkozások. Ezért nem hiszem, hogy a költészet vagy csak a könyvtárban, vagy csak az utcán létezne – valahol a kettő között és rajtuk kívül helyezkedik el. Ha a két véglet csupáncsak saját szűk felfogását romantizálja, akkor nincs komplementaritás; ahol a tisztán utcai költészet nem tanult meg szárnyalni, ott a puszta könyvtárköltészet nem tanult meg leszállni.
    Ami a költészet témáit illeti, úgy gondolom, bármiről tudni kell írni, mégpedig úgy, hogy az eredmény művészileg érdekes legyen. Bár már az összes tabut számtalanszor ledöntötték, és korunkban amúgy sem szokás megdöbbenni, inkább zsibbadtságra panaszkodni, a szexualitást például továbbra is előszeretettel használják szenzációkeltésre. Úgy vélem, a szenzációkeresés összefügg a gazdasági érdekekkel, néha azonban, amikor szépirodalomnak nevezett erotikus jeleneteket olvasok, eljátszom azzal, hogy alternatív nézőpontból szemlélődöm. Azért lenne kihívó az erotikus kapcsolat jól sikerült bemutatása irodalmi eszközökkel, mert vallásos tapasztalatra emlékeztet? Lehet, hogy például a nemi aktus és az alkimisták vagy a misztikusok oszthatatlanságeszméje között szimbolikusan párhuzamot lehet vonni? Azért olyan nehéz kielégítő módon formák közé szorítani, mert ugyanazok a titokzatos törvények érvényesek rá, mint az isten művészi ábrázolására? Végletekkel kacérkodó példányokkal el van árasztva az egész világ, annál kevesebb viszont az olyan, ami megszólítja az embert; a rosszul sikerült ábrázolásokon egyáltalán nem a trágárságot értem, hanem azt, hogy a szexualitás árnyalatai nem jutnak érvényre.
    Finnországban rajonganak az úgynevezett lumpenirodalomért is, amelynek a középpontjában legtöbbször önpusztító férfiszereplő áll, akinek az életében a különböző élvezeti szerek játsszák a főszerepet. Úgy érzik, hogy a bohémság valamiféle centrifugális ereje saját magától helyes pályára röpíti a szavakat. Szerintem a költészet minőségét éppúgy nem lehet szondával, mint ahogy hexameterrel sem lemérni, de mint ahogy már említettem, bármilyen témáról lehetséges lebilincselően írni, amennyiben rendelkezik az ember írói tehetséggel. Emlékszem, hogy már korábban is nagyra tartottam az alkoholmámoros élet ábrázolói közül Raymond Carvert. Ha pedig a világ legpokolibb ivászatának leírását akarom olvasni, ami mindemellett elsőosztályú irodalom, akkor Malcolm Lowry a Vulkán alatt című regényéért nyúlok: „A citromot nyalogató konzul érezte, amint a tequila tűzként szalad végig a gerincén, mint a villám, amely belecsap a fába, s a fa pedig utána csodával határos módon virágba borul.”
    Az ész és az érzelem ellentéte az egyik leghatékonyabb versgenerátor, amennyiben a költő megérti, hogy nemcsak puszta ellentétről van szó. A nyelvhasználatra hatnak természetesen az érzékekhez és az álomhoz kapcsolódó mozzanatok is, de a legalapvetőbb feszültség mindenekelőtt az ész és a szív megnyilvánulásai között húzódik. E kettő fivérekre vagy nővérekre emlékeztet, akiknek az a végzete, hogy egymás ellen harcoljanak, pedig vér szerinti kötelékek kapcsolják őket mélyen egymáshoz. Gondoljunk csak például a különböző kultúráknak a teremtés őshomályával foglalkozó mítoszaira; az indiai nemzeti eposzban, a Mahábháratában a dráma lényege az, hogy a harcoló felek nem tudják, hogy egymásnak rokonai, és a brazil araraindiánok teremtésmítoszában is a testvérek közötti konfliktus osztja meg a világot. Számunkra valószínűleg az ótestamentum-beli Káin és Ábel a legismertebb ilyen alak. Mindenesetre az ész és az érzelem egymást tápláló aspektusok; jó, ha a vers értelmi tartalmat is hordoz, hogy az emocionális energia ne maradjon magára és nehogy elkallódjon. Ám ha az érzelem – ami a zenét teremti – teljes mértékben hiányzik a versből, akkor az észbeli szubsztancián van a sor, hogy kihunyjon. Ha ezekhez még hozzátesszük az említett érzéki, illetve álommal kapcsolatos tapasztalatokra épülő észrevételeket, akkor okkal mondhatjuk, hogy a költő valódi próbaköve mindezen aspektusok párhuzamosságának és kölcsönhatásának a saját tudatában való megtűrése. Érdekesen ábrázolja ezt az állapotot a Finnországban méltatlanul kevés figyelmet kapott Louise Bogan, akit Joseph Brodsky „amerikai Anna Ahmatovának nevezett”:

TO AN ARTIST, TO TAKE HEART

Slipping in blood, by his own hand, through pride,
Hamlet, Othello, Coriolanus fall.
Upon his bed, however, Shakespeare died,
Having endured them all.

    Meglepő kapcsolatok, észrevétlenül maradt vagy elfelejtett viszonyok; ilyen szerintem a költészet, a költészet elve pedig érinti az élet összes lehetséges területét. Érdemes elgondolkozni azon, hogy lehet, hogy Darwin evolúcióelmélete helyenként meglepően ugyanúgy jelenik meg már az ősi India védikus irodalmában. Ugyanígy megkérdezhetjük azt is, hogy mennyiben tartozik Freud az álomfejtés gondolatával a középkorban írt kabbalista alapműnek, a Zoharnak. Vagy Kopernikusz annak, hogy a misztikus Nicolaus Cusanus már a XV. században körvonalazta a heliocentrikus világrendszert?
    Végül is azt gondolom, hogy valamilyen módon minden tevékenység romantikus; az, hogy aztán ki mit romantizál, természetesen más kérdés. Ha azonban pusztán művészettörténeti keretek között beszélünk erről a témáról, akkor nehéz azt állítanom, hogy igazhitű romantikus lennék, mivel a XIX. századi zene, költészet és képzőművészet nem hatottak a tevékenységemre oly mértékben, mint ahogy azt feltételezik. Ezzel szemben például a középkor és a barokk vívmányai a legvulkanikusabb érzelmi energiát jelentik számomra, pedig paradox módon a romantika előtti időszakról van szó. Főként a barokk zenéhez kapcsolódó ellenpont gondolata késztet sokszor arra, hogy egyszerre érezzek és gondolkozzam, ami nem maradhat hatás nélkül a költészetemre (és a költészettel kapcsolatos nézeteimre) sem. Így aztán megkísérlem, már amennyire korlátolt képességeim engedik, minden könyvembe éppen azt a zenét beépíteni, ami bennem az írás pillanatában leledzik. Az sem kell, hogy ez mindig különösen vidám legyen, már a zene puszta léte elég ahhoz, hogy boldoggá tegyen.

Pap Éva fordítása