Hannu Raittila

Semmiben meg nem fogyatkozom

A Finlandia-díjas író egy nagy vallási összejövetel egyetlen napra korlátozódó történetén keresztül a finn ébredési mozgalmak, kiváltképp a lestadianizmus világát mutatja be, s egyszersmind globalizálódó, öntelt és üzleties korunkkal szembesít bennünket. A hat szereplő egymást váltogató elbeszélése, az előadás módja és az előadott történetek között feszülő ellentét kitűnő humorforrás, amely nem is marad kiaknázatlanul. „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb” – sugallja a szerző, nyomban ide kívánkozik a József Attila-i gondolat is: „én mondom: még nem nagy az ember, de képzeli, hát szertelen”.
    Hannu Raittila regénye jelentős irodalmi mű, nem utolsósorban pedig élvezetes, üdítő olvasmány.

    XV.

    JOHANNES tűnt föl itt a stúdiónál, és Leila rögtön letámadta: hát nem gondolt rá, hogy a Papa hajlamos a saját feje után elbóklászni? Egyedül ment el? – kérdezte Johannes, és amikor meghallotta, hogy a Roadsund főnökével, csak annyit mondott: akkor minden rendben.
    Hát én nem hiszem, hogy Dave a legalkalmasabb az öreg pásztorolására, mondtam. Mert ő az a fazon, aki néha magát is elveszíti. A Tűzhányó-rock bulin rendesen kinyúlt, és már itt is kezdett magába szállni és imádkozni.
    Az ilyesmi elkapja időnként, télen meg mindig elhúzódik valahova meditálni. Régebben Indiába ment, de ahogy mondja, Goa kezdett almás lenni. A múlt télen Dél-Mexikóban, a Yucatan-félszigeten járt.
    Johannes csak erősködött, hogy a Papa nincs veszélyben, hiszen mindenki ismeri itt, és vigyáznak rá. Aztán Leilának valami autóeladásról kezdte lökni a szöveget, meg hogy erdőt kellene venni, ha megkapják a zsozsót.
    Egy kereskedővel megnézett már valami erdőrészt, amely határos a malom telkével, és ebből hét hektárt szerinte olcsón meg lehetne kapni. Vagy két hektárt művelhetetlennek minősítettek belőle, a legnagyobb része meg másod- vagy harmadosztályúnak van besorolva, ezért olcsó. Viszont állítólag még a művelhetetlen részen is egész rendesen nőnek a tüzelésre alkalmas vékonyabb törzsű fák.
    Rákérdeztem, mit akar az erdővel. Tűzifa kell, mondta, mintha manapság minden pasinak lenne a háznál fáskamrája. Én legalábbis nem találkoztam senkivel, akinek tűzifára volna szüksége. Meg ugye valamit mindig kell építeni is, folytatta. És akkor ott a fa, amit föl lehet vágni deszkának. Aha, így már oké, mondtam.
    Leila azt kezdte számítgatni, nem jelent-e túl nagy terhelést az évi mérlegére, de aztán rájött, hogy meg lehet venni az erdőt a cég számlájára is. Kicsit elbambultam: ki is veszi hát akkor valójában az erdőt?

    EGY SZÓ, MINT SZÁZ, Johannes azt kezdte magyarázni Panunak hogy mivel őneki nem lehet tulajdona, minden az én nevemen fut. Próbáltam jelezni neki mimikával, hogy ne beszéljen már ki mindent, de ő csak elmondta, hogy sem pénzt nem kezelhet és tarthat, sem tulajdonos nem lehet.
    Próbáltam viccel elütni a dolgot: Johannes olyan, mint egy ferences testvér. Panu erre azt kérdezte, unokatestvérek vagyunk-e. Én szerzetes testvérre céloztam, mondtam, a rádiós azonban kijelentette: nem hiszi, hogy Johannes szerzetes volna. Abban az értelemben ferences barát ő, nyugtattam meg, hogy azok sem birtokolhatnak semmit, de mindenre kiterjedő használati joguk van.
    Johannes a Lauri Halme lakókocsijában tett látogatását kezdte mesélni, azt, hogy teleette magát rénszarvaspörkölttel, lepénysajttal meg kelt tésztával. Elképzeltem őt, mint Liisa tukmálásának áldozatát, és kipukkant belőlem a nevetés. A háziasszonyok ezeken a nyári ünnepségeken mindig úgy etették Johannest meg az apját, Akselit, mint valami sorkosztost, bár soha nem fenyegette őket az éhenhalás veszélye.
    Panu igencsak dicsérte az itt kapható kajákat. Az volt az érzésem, a hagyományos ételek teljes kínálatát végigkóstolta már. Arról persze fogalma sem volt, hogy az étkeknek micsoda etnográfiai kincsestárába került itt, de egyébként tudta értékelni a kínálatot: „Az a Liisa úgy ahogy van, okés, de tök jó galeri az egész família!”
    Kérdeztem, beszélt-e Lauri a sátorról. Johannes azt válaszolta, hogy csak a tervezésről érdeklődött. Elárultam neki: Mäkelä éppen most hozza ide a rendezvényre az óriássátrát. Az istennek se akarta elhinni.
    Csodálkoztam, hogy nem tud Mäkelä vállalkozásáról, arról, hogy Velencébe készül eladni az óriássátrat a leégett operát helyettesítő előadóhelynek. De hát nem is akart tudni semmit az egész ügyről. Aztán annyit mégiscsak kérdezett: minek hozzák ide a sátrat, ha Olaszországba szánják? Hogy jön ez a vallási ünnep a velencei operához?
    Felvilágosítottam: Mäkelä felkínálta a sátor kibérlését a költségeket fedező bérleti díjért a Békeegyesületek Országos Szövetségének, hogy a lestadiánusok nagy nyári ünnepén megcsinálhassák a próbafelállítást. Ugyan honnan jutott eszébe ilyesmi, mikor semmi köze nincs a lestadiánusokhoz? – firtatta.
    Elmondtam: én tápláltam bele az ötletet, és én működtem közvetítőként a rendezőbizottság meg a Mäkelä új irodája közti tárgyalásokon. Erre pokolian elöntötte a hála: rögtön kifordult a stúdióból. Hálás leszel még nekem, kiáltottam utána.
    Egy kis ideig egyikünk se szólt. Aztán Panu megkérdezte, ki ez a Mäkelä. Régi ismerős, mondtam. Közös építési irodájuk volt Johannesszel, illetve a maga módján még megvan ma is. Mäkelä vásárolta ki Johannes feleségének a részét az irodából, amikor elváltak.

    LEILA letette magát a hokedlire, és a halántékát masszírozgatta. Kérdeztem, dühös-e a pasi. Az hát. És hová ment? Nem mehet az sehová, mondta, az egész ember az én zsebemben van. Kemény egy nő vagy, mondtam, erre csak nevetett. Muszáj, mikor minden pasi puha, akár a zsemlekenyér. Csak nem valami isten vagy? Láthatóan kezdett fázni kicsit.
    Mit akarsz csinálni vele? – kérdeztem tovább. Csak a legjobbat – és kinyitotta az ajtót. Kiszólt, hogy biztosan elég lesz-e az a hét hektár. Johannes bejött, és arra volt kíváncsi, ugyan mibe akarja most beleugratni. Leila elővette a telefont, és tárcsázott.
    Mikor fölvették, valami Teemut kért a készülékhez. Megint egy új fazon, kaptam föl a vizet, de ez csak egy kölyök volt. Van gyereke? – súgtam oda Johannesnek. Persze, persze, egy tizenegy éves fiú. Szakad az eső, hallatszott, ahogy Leila utánozta a telefonálót. Tényleg tizenegy éves? Értelmi fogyatékos, sutyorogta Johannes.
    Leila befejezte a dumát, és elmondta Johannesnek, hogy Mäkelä továbbra is kész az együttműködésre, és beveszi részvényesnek. Már hogy lehetnék én részvényes? – képedt el az. Hát erdőt is veszel, vágott vissza Leila.
    Johannes bemondta az unalmast: ő aztán semmibe nem kezd Mäkelävel együtt. Leila tudatta vele, hogy a pasi próbálta már elérni telefonon. Johannes elismerte, hogy tud erről. Leila a vállára tette a kezét: Mäkelä reméli, hogy segítesz a sátor felállításában.
    Aztán azt kérdezte tőle, tényleg komolyan gondolja-e, hogy élete végéig meg tud lenni pénz nélkül egy viskóban. Mert Mäkelänek lennének átlátható megbízásai, és ezekért közvetítőkön keresztül készpénzzel fizetne. A számlázást pedig meg lehetne oldani úgy, hogy ő, Johannes kapja kézhez a pénzt. Johannes csak legyintett, és úgy vicsorgott, mintha Leila sósavat akart volna itatni vele.
    Megkérdeztem, ő tervezte-e a Helsinki ünnepi hetek nagy sátrát. Mert az elég menő. Mäkelä állítólag ennek csupán a méretarányát növelte meg, különben tök ugyanaz a modell.
    Semmi se ugyanolyan, ha a méretarányt kellőképpen megnöveljük, üvöltötte Johannes dühösen. Szóval szerinted nem működik az óriássátor? – kérdezte Leila. Azt előre senki nem tudhatja, hangzott a válasz. Néhány óra még, és meglátjuk, zárta le a lány.

    EGY SZÓ, MINT SZÁZ, Johannes azt kiabálta, a sátor nem rá tartozik. Az ő egyetlen kötelessége itt az, hogy Papát, akit hagytam elbóklászni, megtalálja. Emlékeztettem: ő maga mondta, hogy a rendezvény területén teljes biztonságban van az öreg. Hagytam, hadd menjen ki megnyugodni.
    Panu nem értette, miért van szükség rá a sátor felállításánál. Nos, Mäkelä a biztonság kedvéért akarta, hogy ő ellenőrizze az egészet. Úgy látszik, nem bízott az alkalmazottjában, aki a sátrat kíséri. Ő maga nem mert bejönni az országba, mivel a régi cég elszámolásait áttelepítette külföldre, mikor a csődhagyaték számlái mínuszon álltak.
    Panut most az érdekelte, be akarom-e vonni Johannest Mäkelä ügyleteibe. Azt mondtam: csak munkaalkalmat szeretnék biztosítani neki azon a területen, amelyhez ért. És Mäkelä irodája sikeres Olaszországban, tudna tehát biztosítani tervezőmunkákat Johannesnek anélkül, hogy a saját üzleteihez hozzákötné. Panu megjegyezte: egy finn adócsalónak nincs már lehetősége áttelepülni egy másik EU-országba, hogy ott folytassa az üzleti tevékenységét. Vagy legalábbis nem sokáig tudja folytatni. Helyesbítettem, hogy tudniillik Mäkelä nem adócsaló, csak megbízhatatlan adós, csődszélhámos.
    Engem egyébként nem érdekel, hogyan rendezte el Mäkelä a dolgait. Lehet, hogy a cégét nem is Olaszországban, hanem valahol másutt jegyezték be, de az is lehet, hogy strómanokat használ. Mindenesetre a dolog működik: elismert tervező Olaszországban, illetve az irodáját elismerik.
    Panu azt mondta, csak azon nem győz csodálkozni, miért próbálom én jobban segíteni Johannest, mint ahogy ő maga kívánja. Milyen alapon akarok dönteni az ő életéről? Hát az életéről hagyom én őt dönteni, viszont igenis segítem, mert nem mindig képes rá, hogy segítsen magán, különben pedig mégiscsak a legjobb barátok vagyunk gyermekkorunktól fogva, és persze unokatestvérek.

    LEILA kibökte, hogy tulajdonképpen úgy vannak, mint a testvérek. Johannes gyerekként hosszú időn át náluk lakott. Ahogy hallom, elég fura gyerekkora volt a hapsinak.
    Egy házban lakott a két család, és a két lakáson kívül még egy autókereskedés is volt ugyanott. Ez Leila apjáé volt. Vagyis hát nem tudom. Valószínű Johannes apja is részvényes volt a cégben. Johannes mégis állandóan Leiláék kéglijében tartózkodott, ha éppen nem a műhelyben forgolódott, amely az üzlethez csatlakozott.
    Állítólag mindig olyan maszatos volt, mint egy kéménykotró, mert állandóan bütykölt ott valamit. A faterja ugyanilyen volt. Mind a ketten ott kotorásztak még akár éjfélkor is. Füstölt rendesen a forrasztópáka, aztán Johannes reggel az iskolában a padra borulva szunyált.
    A faterja mindenféle szerkentyűt meg extrát szerelt be az autókba, amelyeket az üzletben, abban az Első Hazaiban adtak el. Akkoriban még teherautókat is árusítottak, és ő fejlesztette ki például a sóderszállítókból a fedett, zárt rakterű teherautókat. A hűtőkamionok fagyasztókészülékeit meg a finnországi viszonyokhoz alakította ált.
    Maga a srác belső égésű motorral működő játékmasinákat, autókat, traktorokat meg más efféléket szerkesztgetett össze, némelyiknek még neve sem volt. Úgy mondják, mindig repülőgépet akart csinálni.
    Enni csak akkor ettek, mikor eszükbe jutott. Akselinek, az apának már meggyőződése lett, hogy a meghatározott étkezési idő teljesen fölösleges szokás. Az ember gyereke, akárcsak az állatok, jól tudja, mikor kell ennie. Leila azt is elmondta, hogy a műhelyben elektromos kolbászt csináltak maguknak: Az meg micsoda? – kérdeztem elbambulva.
    Hát átvezették az elektromosságot a kolbászon. Egyik végéhez bekötötték a pozitív, a másikhoz a negatív pólust. Ahogy a kétszázhúsz volt átment a virslin, néhány másodperc alatt átforrósodott. Persze figyelmesnek kellett lenni: ha csak kicsit is tovább volt bekötve a virsli az országos hálózatba, szétfröccsent, a franc egye meg, az ember szeme közé. Azt mondják, Johannes faterja még most is kacarászik a mikrohullámú sütőn. Hogy ezek nem értik meg, hogy sokkal gyorsabb a konnektoros trükk: az, hogy áramütést adunk az ételadagnak. Kicsit elcsodálkoztam: hát nem volt egy anya a háznál, mármint a faternak felesége?


    XVI.

    EGY SZÓ, MINT SZÁZ, Akseli végtelenül rendes ember volt. Nem lehet rámondani, hogy elhanyagolta volna a feleségét. Borzasztóan ügyes is, és teljesen szuverén módon csinálja, amibe belekezd. Éppen ez lett az oka, hogy Kaisán túlnőttek a dolgok. Kaisa különben a nagynéném, Johannes anyja.
    Mindaddig, amíg Kaisa kibírta otthon, mindent teljesen úgy csináltak, ahogy ő akarta. Akkoriban Akseli még nem hirdette, hogy az ember gyermeke az állatok kölykeihez hasonlóan tudja, mikor egyen. Ez már későbbi, önálló gondolata, és ilyesmit addig nem hangoztatott, amíg Kaisa vele volt. Mert a feleségét mind a gyereknevelésben, mind a háztartásban tekintélynek ismerte el. A saját gondolatrendszere attól kezdve fejlődött ki, hogy egyedül maradt.
    Olyanformán működött, mint a mai svéd társadalom. Kaisa mindig megkapott mindent, amit csak kívánt, és amikor ez megvolt, Akseli megkérdezte, mit kívánna még. Az asszonynak semmit nem kellett csinálnia. Persze ideje se lett volna csinálni bármit is, mert Akseli akkorra már mindent megcsinált csak úgy mellékesen.
    Ruhát nem kellett venni, mert Akseli megvarrta őket az egész családnak. Szeretett varrni. És nagyon stílusos ruhákat készített Kaisának, a Leinonen famíliában ugyanis az összes férfi széplélek. Az erőműépítésen kívül Papa is tervezett például irodákat meg lakásokat a személyzetnek.
    És nem volt elég, hogy a házakat megtervezte: köréjük parkosított udvarokat is rajzolt, eltervezve az ültetendő növényeket és az ösvényeket is. Számára az erőművek valamiféle egységes művészeti alkotást jelentettek.
    Vállalta az erőműtársulás részvénykönyvének grafikai tervezését is, és ezen ugyanazok a témák, motívumok jelentek meg, mint az épületeken vagy a park ültetvényein. Ha már akkor divat lett volna, nyilván szívesen megtervezte volna az erőmű személyzete számára a formaruhát is.
    Kaisa a lakásuk berendezésébe sem tudott beleszólni, mert Akseli akkorra már bebútorozta, és nem volt mit hozzátenni. A szomszédasszonyok egymás után csodálták meg a függönyöket, de Kaisát nem vitte rá a lélek, hogy elárulja: nem ő varrta őket.
    A ház építésével egy időben Akseli megcsinálta a bútorok nagy részét is. Minden darab az épülő házhoz készült, és a férfinak jó szeme és ízlése volt. Amit csak kiad a kezéből, az szép is meg működik is. Egyetlen ember design-terméke volt a lakásuk: én aztán tudom, mert most abban lakom.
    Nem arról volt szó, hogy ráerőltette volna a berendezést a nejére: a megoldásai annyira felülmúlhatatlanok voltak, hogy nem lehetett ellenük szólni. Egy nő nem viseli el az ilyesmit. Neki meg kell engedni, hogy maga alakítsa ki az otthonát, még ha az kevésbé praktikus és kevésbé stílusos is lesz.
    Kaisa háztartástan-tanár volt, és Akseli gyorsan elsajátította az egészséges táplálkozásról, az otthon tisztán tartásáról és a modern mosástechnikáról éppen forgalomban lévő ismereteket. Nem telt el sok idő, és máris továbbfejlesztette a Háztartási Társaság módszereit, és azon dolgozott, hogyan lehetne még egyszerűbben és hatékonyabban ugyanazt az eredményt elérni.
    Egy szó, mint száz, harminc évvel azelőtt, hogy ennek a fogalma kialakult volna, kialakított egy háztartási mintatelepet. Beszerezte az információkat az Amerikában kifejlesztett mosógépről, és megépítette. Amikor Kaisa arra kérte, hogy jöjjön segíteni kihúzni a lepedőket, kitalált egy olyan eszközt, amellyel egy ember is elég volt a dologhoz. A vonóhálós halászhajó hálóvontatójából, egy villanymotorból meg egy hidraulikus szivattyúból összehozott egy asztali mángorlót.
    Kaisa teljesen bedobta a törülközőt, még csak be se ment az Akseli fölszerelte mosókonyhába. A férje persze szívesen elvégezte ott a munkát, ugyanis közben folyamatosan támadtak a rendszert jobbító ötletei. Ezeknek a Leinoneneknek még alvásra sincs szükségük, bőven van hát idejük.
    A vasalószobában osztályozták a ruhaféléket, és rögtön külön dobozokba rakták őket összehajtogatva. A tiszta ruhát aztán ezekben, kézzel mozgatható liften szállították fel a felső szintre, és ott ráállították őket a csúszó sínekre.
    Később a liftet is továbbfejlesztette Akseli úgy, hogy a ruhásdobozokat az első szintről egyenest a szekrényekbe szállította fel. Ha lement a mosókonyhába, ott kimoshatta, megszáríthatta és mángorolhatta is a ruhát, majd szekrénybe helyezhetően felküldhette a felső szintre. Mikorra maga is felért, a ruhák a ládákban összehajtogatva már a szekrények sínén álltak. És jó tudni: mindez még ma is működik.
    Nagy lelkesedéssel propagálta, hogyan tudta ebben a szisztémában minimalizálni a ruha kézbevételét: a korábbi négy helyett tudniillik csak egyszer kellett hozzányúlni minden ruhadarabhoz. Ugyanez a rendszer működött a szennyes kezelésében. A felső szinten – ruhafajták szerint – dobálták be egy négy csatornára osztott csúszdába.
    Racionalizálta a takarítást is: egy ipari fújtatóból hálózati porszívót konstruált. A mai típusú porszívók akkoriban még egyáltalán nem voltak elterjedve. Akseli a legkevésbé sem értette, miért sírta el magát Kaisa, amikor ráparancsolt, hogy tegye félre a seprűt meg a szemétlapátot.
    Amikor pedig az asszony makacsul folytatta a söprögetést, a seprűnek is meg a lapátnak is olyan hosszú nyelet fabrikált, hogy munka közben ne kelljen velük meghajolni. Kaisa azonban letört a nyélből egy darabot, és továbbra is letérdelt. Erre Akseli egy teherautó vonóhorgának gumivédőjéből meg régi zoknikból térdvédőt készített neki.
    A porszívónak újfajta alkalmazási lehetőségét is kitalálta: kiszippantotta vele a hamut a kemencéből, még mielőtt Kaisa odaért volna az ajtajához a seprűvel. Az asszony ezt látva kitért a hitéből.
    A női magazinokban mostanában arról cikkeznek, hogy a férfiak válságban vannak, mert a mai otthoni közeg semmilyen megfelelő szerepet nem kínál nekik, nincsen semmiben hasznos feladatuk a saját házukban. Nos, Kaisa pontosan ezt a válságot élte át.
    Vagyis Akseli eszményi férj volt. Annyira tökéletes, hogy a nejét teljesen feleslegessé tette. Kaisa önérzete össze is roppant. Utoljára még megpróbált érvényesülni a leghagyományosabb női szerepben, de a pici Johannes csak bömbölt az ölében vörösödő fejjel. Akkor Akseli kivette a kezéből, és rögtön megbékítette. Mikor viszont újból rázendített, már nem engedte, hogy a felesége ölbe vegye.
    Meg is magyarázta, hogy rájött: a baba ugyanúgy tanul bele a sírásba, ahogy a vadászkutya ész nélkül ugat, amikor meghallja a vadászpuska csövének zörrenését, mert azt hiszi, máris kezdődik a vadászat. De hát egy kisfiú mégse kutya, hanem ember. Van esze, csak azt fejleszteni kell. Világos dolog: nem jó a babát arra szoktatni, hogy amikor az anyját látja, hallja vagy az illatát megérzi, az azt jelenti, hogy enni kap vagy egyéb jóban lesz része.
    Ráparancsolt a feleségére, hogy ha a baba elkezd sírni, mindig számoljon el harmincig. Fél perc alatt nem fog meghalni a gyerek, bármi is legyen a baja, azt viszont megtanulja, hogy nem kapja meg azonnal, amire vágyik, azaz hogy a világ nem ugrik az ember ordítására, még a csecsemőére sem.
    Így lassan megérti, hogy nem éri meg mindenért zajt csapni, és megsejti, hogy talán a maga erejéből is elboldogul ebben a világban. Megtanulja elhalasztani az óhaja azonnali kielégítését, s tudatosul benne, hogy önmagunkon uralkodva, nem pedig másokat ugráltatva uralhatjuk a világot.
    Kaisa most már teljesen elvesztette az akaratát. Nem evett, nem is ivott, mesterségesen kezdték táplálni.
    Az élet alapfunkcióit ily módon működésbe tudták hozni, de az asszony katatonikus állapotba került. Minden kapcsolatot megszakított a külvilággal. Még a bőre se reagált, és újból a haldoklás stádiumába került. Az orvosok próbálták megakadályozni Akselit, ő azonban odament hozzá, és megkérdezte, mit tehetne érte. Hogyan kellene változtatni a dolgokon, hogy neki jó legyen? Csak ezt mondja meg, és ő rögtön tudja, mihez kezdjen. Aztán elkeseredetten széttárta a kezét, hogy tehetetlen, mert Kaisa egy szót sem szól. Miért is nem beszélgetünk soha, motyogta. Kaisa visítani kezdett.
    Ez nagyon jó jel, uram, lelkesedtek fel az orvosok. A felesége már lábadozik. Elmagyarázták a megriadt Akselinek, hogy amit most csinált, az az intervenció, ami mindig kockázatos, de ez esetben sikerült áttörni a magába zárkózott beteg elhárító mechanizmusát. De hát én csak azt kérdeztem, mit tehetnék érte, nyüszített. Hiába sikerült azonban az intervenciója, haza többé nem vihette.
    Az orvosok viszont annyira fellelkesedtek Kaisa visításától, hogy Akseli meghallgatásával kezdték feltérképezni a betegség hátterét. A pszichiáternő azt taglalta neki, hogy itt szembenállás esete forog fenn az ön szuverenitása és a neje identitása között. Az asszony énképe megrepedezett, majd szét is tört, amikor esetlennek érezte magát a gyermekgondozásban. Az anyaságban megélt sikertelenségérzés a legsajátabb női illetékességi területen rombolta szét a felesége önérzetét.
    Akseli erősen próbálkozott, hogy kijavítsa a hibáit.
    Mindent igyekezett aszerint cselekedni, ahogy a Háztartási Társaság ajánlásai javallották, és teljesen elhanyagolta az otthoni munkát. A szomszédasszonyokban felébredt a szánalom apa és fia iránt. Etették, itatták őket az összejöveteleken. Kalákában kezdték mosni a szennyesüket a vénasszonyok. Beosztották, ki mikor jár takarítani Leinonenékhoz.
    Akseli nem tudta, mit tegyen, de nem mert ellenkezni, mert egy nő élete terhelte már a lelkiismeretét. Kerülni kezdte a nőket, hogy ne hibázzon, és ahogy öregedett, kezdett tőlük félni is. Nem járt többé a lestadiánusokhoz sem, mert úgy vélte, annyira rosszul cselekedett, hogy a bűnbocsánatot sem fogadhatja el.
    Johannes aztán szintén rosszul járt a lányokkal. Sokan voltunk lányok a szomszédságukban, így a játékainkban sokszor kényszerült rá, hogy apa vagy éppen pap legyen. De mikor például házat csináltunk magunknak, és őt neveztük ki apának, rögtön hozzákezdett a lakás javítgatásához és átrendezéséhez.
    Elcsodálkozott azon, hogy a játékbabáknak nincs hálóingük, pedig mindig alszanak. Csinált is nekik rögtön az anyja harisnyáiból. Amikor meg keresztelőt játszottunk, a babának abból a párnahajból varrt uszályos ruhát, amit halomszám hozott el hazulról.
    Mikor a lányok a saját fejük szerint próbáltak hasonlót csinálni, azon ámuldozott, miért vágják le a csipkeszegélyt. Szerinte a párnahaj csipke nélkül egyáltalán nem keresztelőruha, csak puszta rongy. A lányok erre olyan dühösek lettek a saját ostobaságuk miatt, hogy menten elzavarták.
    Ő volt az, aki gyerekként rákapott a szomszédok macskáira is – igaz, csak az ő ölében voltak hajlandók nyugton maradni. Felöltöztette őket a maga készítette ruhákba, sőt még az anyja ékszereivel is feldíszítette őket.
    A kislányok nem bírtak velük, így csak nézői lehettek az egésznek. Johannes lakodalmat, temetést meg koronázást is rendezett a cicáknak, ezeket úgy bámulták a lányok, mint valami színházi előadást. Valameddig élvezték is, de aztán beleuntak.
    A megszokott játékaikat akarták játszani, így a macskákból ismét babák lettek. Nekik azonban nem sikerült etetniük őket mint kisbabákat, mert rögtön leugrottak az ölükből, fújtak és kaffogtak, az egyik lány karját még véresre is karmolták.
    Johannes türelmesen visszarakta őket az ölükbe, de hiába: nem kezdtek úgy dorombolni és behunyt szemmel ujjat szopni, ahogy az ő ölében. A lányok annyira féltékenyek lettek rá, hogy megdobálták, és elzavarták a macskáival együtt.
    Később sokat beszéltek arról a kandúrról, amely arany karpereccel a nyakában járta a kerteket, és soha nem tudták befogni, bár sokan vadásztak rá, a végén már puskával is.


    XXII.

    EGY SZÓ, MINT SZÁZ, Papa bizony annyira el volt telve az erőműveivel meg keresztyén tanaival, hogy eszébe sem jutott: van családja is. Prédikációiban persze ettől függetlenül beszélt a családról, a család jelentőségéről, sőt történeteket is mesélt saját gyermekkoráról, amelyekből egyébként hiányzott a valódi otthon szelleme.
    A húszas és harmincas években végig vándoréletet élt. Legalább tíz településen laktak ezalatt, de neki még ez az állandó lakhelyváltoztatás sem volt elég: szüntelenül távol volt attól a falutól is, ahova a család éppen átköltözött.
    Az építkezések meg a prédikációs utak következményeként gyakorlatilag egészen a háborús évekig külön élt a családjától. A téli háború idején pedig erőszakkal kivitette magát a frontra.
    Lelkiismeretes törzsőrmesterként a tábori konyhával ráhajtott a Viipuri-öböl jegére, mikor a zászlóalj azon át akart visszavonulni. A gulyáságyút muszáj volt otthagyni, Papának azonban sikerült felrobbantania. Százötven liter zabkása spriccelt szét a jégen, mikor a beledobott kézigránát szétvetette az óriáskondért.
    Ez az egyetlen háborús történet, amelyet Papa valaha is elmesélt, én magam is sokszor hallottam. Semmi nem rázta meg úgy az egész háborúban, mint mikor azt látta, hogy az Isten adta gabonából főzött kása foltokban terült szét a jégen.
    A háború esztelenségének legjobb példáját látta abban, hogy végül neki magának kellett fölrobbantania azt az ételt, amelyet a tábori szakáccsal együtt hajnal óta főztek tüzérségi tűzben, életveszélyben: nyolcszáz ember reggelijét!
    Számára annyira megkérdőjelezhetetlen volt az Istentől kapott termés megsemmisítésének tilalma, hogy nyilván muszáj volt alaposan végiggondolnia a dolgot, és rákényszerítenie önmagát, hogy teljesítse a parancsot, amely szerint nem lehet otthagyni az ellenségnek használható élelmiszert vagy felszerelési tárgyat.
    A szakács közben felhívta a figyelmét, hogy Mózes törvénye a gyilkolást is tiltja, így aztán végül felrobbantotta a fronton végigvonszolt tábori konyhát egy magyar kézigránáttal. A trénben állítólag ládaszámra volt még belőlük, mert a katonák a rossz hatásfokuk és kiszámíthatatlanságuk miatt nem szívesen használták ezeket a bádoghéjú gránátokat.
    Az öreg a hadsereget kritizálta a rossz tervezés miatt, amiért nem bírta szánra átrakni a tábori konyhát. El kellett vágnia a puukkójával a lószerszámot, hogy kibújtassa a lovat az igából, amikor a megriadt állat nem tudta megmozdítani a tengelyig hóba süllyedt kordét.
    A folytatólagos háború alatt a fővárosban a népjóléti intézetnél szolgált, a felesége meg Akseli pedig Ristiinában laktak. A fegyverszünet időszakában rövidke ideig ott vezette az öreg a csatornaépítkezést.
    Akseli időnként visszaemlékezett a gyermekkori otthonára. Ritkán látta az apját, de amikor éppen otthon volt, mindig élénk, nyüzsgő hangulat uralkodott. Papa ilyenkor egyszerre tucatnyi tennivalón ügyködött. Egy lendülettel rendbe tette az egész házat, kopácsolt, festett, mázolt.
    Este aztán jött a hittanóra, amikor mindenfélét felolvasott: a Bibliából, Laestadiustól, de az elektromosságtanból és a művelődéstörténetből is. A fizikát Goethe írásai alapján tanította: a színelméletet meg az aranymetszést.
    Erősen izgatta a növények morfológiája. Az volt az álláspontja, hogy az épületeket és a gépeket ugyanazon elvek alapján kell megkonstruálni, mint ahogy a Teremtő megalkotta a növényeket meg az állatokat. Akseli arra is emlékszik, hogy gyakran olvasott fel a Faustból.
    Goethét egyébként az ipariskola jugend szellemiségű oktatója táplálta bele Papába. Tapasztalatai szerint a technika, a művészet és a vallás egyazon dolog: egy gyár vagy egy erőmű művészeti alkotás, és mindezek felett ott lebeg és hat Isten szelleme.
    Papa külföldről hozatott művészeti albumokat, és ezeknek a képeit is mutogatta. Egyszer több mint egy órán át nézegettek Akselivel egyetlen oldalt: színes nyomat volt Brueghel Bábel tornya című festményéről. Az emberfölötti méretű építmény olyan magasra emelkedik, hogy felhők környezik a henger felső részét.
    Rendkívüli módon érdekelte Papát a templomépítés is, így építészettörténetre is oktatgatta a családot. Amikor elért a gótikus katedrálisokhoz, nem bírta türtőztetni magát, annyira lenyűgözték a magas tornyok, amelyeknek hegyes tömbje elképesztően keskeny alapzatról emelkedett az égig.
    A párizsi Notre Dame kompozíciós elvét megértette, de nehezen nyugodott bele félbevágott tornyaiba. Egyszerűen nem bírta megemészteni, miért nem húzták fel őket a lehető legmagasabbra, ha már egyszer képesek lettek volna rá.
    Egyszer épp akkor jött haza, emlékezett Akseli, mikor a frissen gyűjtött földiszedret pucolgatták. Rögtön felgyűrte az ingujját, és beállt dolgozni. De csak pár percig bírta idegekkel, aztán felugrott, és elborzadva kérdezte: ti ezt mindig így csináljátok?
    És gyorsan összeállított egy rácsos fenekű vetővékából meg egy excenterből egy olyan készüléket, amely különrázta a leveleket meg a tüskéket a bogyóktól. A szederszemek közben összenyomódtak, szósz lett belőlük, úgyhogy Leena mamának, Akseli anyjának csak szemetes lekvárt sikerült főznie, miután Papa újabb útra indult.
    Az öreg azonban nem adta fel: a vörös áfonyával nagyon jól tudta használni a szerkezetet, miután az sokkal jobban bírta az erős rázkódást, mint a szeder. Ettől fogva a vörös áfonya meg a földiszeder egy időre – hasonlata elemeként – prédikációiban is megjelent. Akárcsak az emberek, ezek is különböző módon viselkednek túlzott terhelés esetén.
    Papa alapjában véve népvezér volt, így nem jutott ideje az olyan kicsi szociális egységre, amilyen a család. Ő nagyobb méretarányokban élt és gondolkodott. Tapasztalatai átfogták a lestadiánus mozgalmat a közeli közösségektől egész Skandináviáig.
    Egy szó, mint száz, Johannes nagyanyja tehát tulajdonképpen élő férfi özvegye volt, ezt azonban senki se gondolta át, mert a mindenütt jelenlévő Papát közös tulajdonnak tekintették az emberek. Azt persze felfogták, hogy Leena mama sokat kényszerül egyedül lenni a fiával, így azután besorolták azok közé, akiket a lestadiánus közösségi érzés alapján a szomszédoknak kell segíteniük.
    Leena szegény családból származott, de mint a nagy vezető feleségének nem kellett a lestadiánus összejöveteleken a kávéfőzésnél meg a süteménykínálásnál szorgoskodnia. Ám igénytelen és félrehúzódó asszony lévén nem tudott természetesen viselkedni, úgyhogy kezdett elmaradozni a rendezvényekről. Papa mindezt észre se vette: lekötötte a figyelmét az egyre nagyobb nyári ünnepek rendezése.
    Úgy érezte, hogy szüntelen versenyben van: hogyan sikerül a nagy ünnepre száz meg száz vagy ezer meg ezer emberrel többet összegyűjtenie, mint az előző nyáron. Azt aligha tudta volna megmondani, kivel versenyez, mint ahogy azon sem ért rá meglepődni, hogy miközben a fél világot összegyűjti a rendezvényre, a saját családja elmaradhat róla. Mert hogy észre se vette.
    Az állandó nomád körülmények között Akseliből önfejű és találékony fiú lett. A csöndes és félrehúzódó anya mellett kialakította magának az aktívabb szerepkört, és már kamaszkorában szuverén módon gondjaiba vette a háztartásukat.
    Tizenöt évesen vezette az autót, amelyet apja szerzett, és önállóan bonyolította le a család költözéseit. Papa az útját legszívesebben motorkerékpárral járta, és Akseli ezt is bütykölgette, amikor az öreg éppen otthon volt.
    Egyszer, amikor három hétre otthon hagyta a motort, a fiú szétszedte és összerakta a Harley Davidsont. Papa sohase tudta meg, hogy hűséges járműve egyízben darabokban volt a fia kezei között, és hogy csak egy pillanattal a hazatérése előtt sikerült az összeállítása.
    Akseli negyvenháromban vonult be katonának. A kiképző központból a karjalai földnyelvre vezényelték. Papa akkor változatlanul a népjóléti minisztériumban dolgozott, így az anya egyedül maradt Ristiinában.
    Kuuterselkänél a fiú megsebesült. A katonai kórházban a műtét után arra ébredt, hogy Papa fogja a kezét: anyád meghalt.
    Az orosz repülőgépek Mikkeli bombázása után Ristiina felett tértek vissza. Leena a szomszédok elbeszélése szerint felugrott az árokból, amelybe a szénagyűjtők a biztonság kedvéért lehúzódtak, míg a gépek átrepülnek fölöttük. Aztán végigszaladt a táblán, szétrúgta, összegubancolta a szénarendeket, köpdösött, majd szoknyáját a fogai között tartva lekuporodott. Az imént leszúrt petrencerudakból kihúzott egyet és obszcén szavakat üvöltözve fenyegette a vöröscsillagos gépeket.
    Az emberek látták, ahogy az egyik gép testéből kiválik a bomba, így még elérték a száz méterre lévő erdőt, mielőtt az földet ért volna. Leena viszont hanyatt vetette magát a szénatarlón, és csak bámulta, hogyan fordul át a bomba függőlegesbe, és tart egyenest feléje. Hát igen, mindenki önnön világának a középpontja, és amikor így néz egy fentről leeső tárgyat, az érzéki csalódás miatt úgy érzi, hogy az egyenest a két szeme közé fog becsapódni.

Szopori Nagy Lajos fordítása