Panu Tuomi
Dal a venyigék árnyékából
1. Vannak pillanatok, amikor
csücsörödő ajkad olyan,
akár a menyasszonyi mirtusz
vagy a szurinami cseresznye.
Tudod-e: ma
a boron a sor,
hogy lerészegedjünk.
2. Korán keressük föl a szőlőskertet,
hogy lássuk, mint sarjadnak
a venyigék. Résre nyitom a kiskaput,
te vidáman beviharzol,
nektáros csészét formál tenyered.
Megiszunk mindent,
ami lecsöpög az ég ereszéről.
3. Némelykor sima
kortyintással
lenyelhető a palota kulcsa;
loppal könnyűvé válnak
a léptek s a hélium nyelvén
tanulunk beszélni.
Ó, régi, szárnyas
mámor, repülőmókus
át az emlékezet elvarázsolt erdején.
4. A szőlőfürt és a tercina
erejével óvlak.
Dugóhúzóval írok
vagy épp a tintát kortyolgatom.
Fejtetői szemedet úgy hívom:
élő vízek kútja.
5. A gravitáció varázslata
bilincseljen bennünket a csillagokhoz,
melyek a tó tükrén fénylenek.
A kabóca petéje gyorsan beleolvad
a csiga húzta csíkba.
S a nyál, mely bennünket összead,
boszorkányok kenőcse.
6. Keserű idők, borkövet
és lúgot lehel a száj.
Azt mondja a dal:
nem szabad háborgatni a szerelmet,
míg csak ő maga nem kívánja.
Csak hát mit tehetsz,
olyan terep ez, ahol
a szövetség régebbi, mint a törvény;
őstulok szomja,
völgyteknőben a halott tenger.
7. Ha a madarak az elhunytak lelkei,
ugyan ki lehet az a
bogyókat lakmározó csonttollú,
aki ősszel mindig megcélozza
a toronyszobánk ablakát?
Halk csöppként hull le a fűbe,
berkenye lehajló imádsága.
8. Óvatosan lépdelek
a sűrű erdőben, egy ág
reccsenése jelzés is lehet.
Ha legalább az erdő elárulná,
része vagyok-e
álmaid tájékának!
Úgy járom-e ezt az ösvényt,
mint tenyered életvonalát?
9. Legbelül dermeszt meg a tél,
amint megpillantom az agár
hátán a palástot. Egykor ugyanez
a dér fagyasztotta bele a
serlegekbe a bort a király asztalán.
Ne hagyd, hogy elérjen a szívedig
most, mikor már hosszabbodnak a napok.
Ne engedd, hogy a megrepedt
üvegcipő prizmáján megtörjön a február.
10. Nem vesznek el a
pillanatok, melyeket anélkül adunk,
hogy bármit is visszakapnánk.
Valami egyre életre lehel
bennünk egy maréknyi port,
s hamuvá porlasztja az oromgerendákat.
Ám abban még nem vagyok biztos,
kinek az árnyképébe veszek bele;
ha békák potyognak az égből,
kiiszom a feltámadás poharát.
Gyász után
A harmadik napon
lerázom magamról a pergameneket,
felgöngyölöm a szemfedőket,
fölforgatom a sírokat.
A harmadik napon
elhengerítem a köveket a barlangok szájából
s minden kertésszel kezet fogok.
Kristálykoponya
Mint ahogy a soká érlelgetett szóban
csont és mag összetalálkozik,
a mi megmérkőzésünk is
elkerülhetetlen volt: higany ellen
a hegyi kvarc nyugalma.
Homok és szél csiszolta le
szemgödreid rettentő ürességét,
ezeréves pillantás lakott bennük, s én
úgy jártalak körbe, mint olyasmit, ami
túl közel van, s így elérhetetlen.
Azt a pillanatot vártam,
mikor a kristály megtörhetetlen
csendje végre megszakad,
vártam, hogy annyit mondj legalább:
minden hiábavaló.
De szótlan maradtál, s végül
én szántam rá magam, hogy megváljak a csodától,
és visszatemettelek oda,
ahol megtaláltalak. Azóta
álmomban hallom: cseng a telefon.
Szopori Nagy Lajos fordításai
Panu Tuomi (1967): 1995-ben indult költői pályája az „Élő Költők Klubja” csoportosulás köréből. Eddig négy verskötete jelent meg. A par excellence költő líráját leggyakrabban az „dőt len” és „anyagtalan” jelzőkkel jellemzi a finn kritika. Az európai kulturális hagyományból építkező, azt újragondoló míves költészet az övé. Magyarul a Kánon az erdőn című antológiában „debütál”. Közölt verseinek lelőhelyei a Karkausvuoden runot (1997), a Kuningasvesi (1999) és a Melisma (2001) című kötetek.