Lászlóffy Csaba

Párhuzamos emlékezések

    Életfancsikák öklöm alatt – zagyvalék… Szerelmem, hol bujkálsz reves homályban? (Dosztojevszkij későbbi beírása)

          „Láttam a komédiát,
hajam beleőszült.
Minden férfi bandita,
minden asszony őrült.”
                                        Szabó Lőrinc

    1.

    Ott volt vele a nyirkos, fekete falak között. „Polja, édes!”

    „Nagyon hiányzol…” – Ezt a mondatot egy régebbi levélfogalmazványban pillantja meg. Máskor talán kedve lett volna apró darabokra tépni a finom levélpapírt; de egy idő óta már nem érez magában ingerültséget.
    „Ez már nem az én hangom, ez az utálatos könyörgés. Amióta felfedte előttem a testét (persze kitanult szemérmességgel), tőle elszakadva is önkéntelen vágyódás kerített hatalmába, igaz, mindig. Olyan erős volt, akár a honvágy, valahányszor hajóra ültem. Mindhiába fontolgattam hosszabb utazás tervét, ahogy a part egyre jobban távolodott, Pétervár szépsége derengett fel előttem. A csupa idegen ember csak fokozta lehangoltságomat… Polja (A.) várja, hogy megközelítsem, megérintsem. Csak volna merszem leteperni!… Még most is magam előtt látom…”
    A vizezett-kékbe játszó, felemás színű szempár ködös és réveteg. D. görnyedten ül, mint aki kész beletörődni abba, hogy a gyötrő és förtelmes kényszerképzet, amely az ideált az élet legrútabb szennyével telefröcskölve állítja elénk, idő előtt tönkre teszi.
    „Látlak. Színlelt nyugalmad sajgó, zavaros vággyal tölt el.”
    „Még mindig féltesz?”…
    „Esküszöm, csak árnyék – még ha az ő hangjával bolondozik is velem, mint a szirének…
    A fa és az érc árnyéktónusait jól ismerem. De az imádott nőéről vagy a végzet akaratáéról, a csalódáséról hallott-e valaki egyáltalán?!… A legsötétebb, legkeményebb árnyék mögött nem látni fehérséget… Bár egy kis éltető homályt, hogy elemeire bonthassam, s az így nyert vonalakból, vázlatokból összerakhassam mindazt, amit egységes egésznek, egyetlennek fogadtam el valamikor.
    A művésznek, az irodalomnak, ki ne tudná, nem az a hivatása, hogy lemásolja a természetet, hanem hogy feltárja a láthatatlant, a legszörnyűbb titkot is. Hogy megközelítse a kifejezhetetlent. Hitvány leckefelmondásból vagy utánzásból sohasem lesz poézis. Sem tisztánlátás… Hiába minden igyekezetem: azt a szép testet nem lehet életre kelteni többé, hogy bár a tökéletesen gömbölyű nyakacska még egyszer megérinthető legyen. (Hát még a meghökkentő nyakassága.) Vagy hogy a hideg, cinikusan gúnyos női tekintettől kiverje testemet a láz. Áttetsző halántékodnak és mellednek ámbraszínű felülete alatt, ó, Polja, ugyanúgy lüktettek az erek, mint az enyémek (tompán dereng valami irtózat a mellkasomon; még nem az öregség! – hajtogatom). S a rostok, melyeken átütött a vér bíbora, életvágytól duzzadtak…
    Behunyom a szemem. A tér nyitott. A mélység félelmetes.
    Elvesznek a körvonalaid. Hányféle szín: kesernyés sárga, természet adta csillogását megőrző, éber zöld és vadsággal fenyegető sötétlila. Csak az alaptónust lehetetlen megtalálni. Minden zavarosan ömlesztve kavarog. A tisztaságot homály fedi, nem egyszerű por, mint a tölgyfaburkolatot. A díszleteket kéne föleleveníteni ahhoz, hogy…”
    Sebesen ír, a papír egyre gyűröttebb lesz ökle alatt.
    „Esküszöm neked, veszedelmesebb ez a szabadság, mintha ezer őrült közé zártak volna! Hisz most azt tehetek veled, amit akarok, amit a bosszú vagy a valóságot kijátszani képes érzéki megkívánás diktál nekem. Ez a válasz a te gőgödre!…”
    Maga elé képzeli a nőt, amint kezét védekezőn emeli maga elé; aztán bágyadt beletörődéssel tűri mégis, hogy a férfi mohón magához ölelje.
    „Szemednek művészi villanása tökéletes volt. Ó, én barom! Hogy nem láttam meg benned a változást!… Vagy eleve romlottnak és gonosznak születtél?”
    Sírva szántja az érctollal a megkezdett új fehér lapot. Lélegzete füstölög a kihűlt szobában, a nehéz bunda lecsúszik válláról.
    „Meg kéne keresni az alázatra, jóra intő Istent. Gogolnak, lám, sikerült. Ahogyan ő vallja: én is a jót kerestem egész életemben. Visszatetsző tulajdonságaimmal nem azonosulok, mint hőseim teszik; harcolok ellenük, hogy elűzzem őket. Sok ártalmas dologtól oly módon szabadulhatsz meg a legkönnyebben – ezt gyermekkoromban lelki atyám is így tanította –, ha megfosztod tetszetős formájától, és lerántod róla a leplet. De hiába bíztam magamban, még az undor is édeskeveset segített. Segítni fog hát az Úristen!… A magam gyalázatos gondolataival, szándékával felvértezett hőseim előbb-utóbb csak elbuknak. Csak múljon el már a gonosz kísértés; különben még fel találom kötni magam.”

    Máskor egy elhagyatott kuckóban ébredt meg elkékült orral, füllel és végtagokkal, húsz foknál nagyobb hidegben, de bensőjében eszelős tűz lobogott. Emiatt fogta el a rémület, nem a fagyhalál miatt. Valami gyilkos féltékenység forrt benne – minden érzéki vágynál pusztítóbb és erősebb; kígyó módjára tekeredett reá, és szorongatott, meggyötört lelkében nem maradt helye másnak, csak a bosszúnak. Azelőtt való este két vénlegénnyel iddogált, rossz ízű, méregerős italokat vegyítve; így vegyült össze édes és keserű benne is, mígnem a hígeszű cimborákat utánozva csupa zagyvaságra telt csak már tőle is.
    „Kölcsönözzön nekem valaki kétszáz rubelt. Mentsenek meg, ezt vehetik szó szerint! – Hangja nem esdeklő volt, hanem követelőző. – Két hónap alatt csaknem tíz ívet kell megírnom és leadnom a kiadónak. Különben megesz mindenestől a fene… A forradalmárok vészterhes szerepéről is írnom kell egy legalább két ujjnyi vastag könyvecskét, hiszen megígértem… már nem is tudom, hogy kinek. Nemcsak Oroszországot féltem a nihilizmus Ördögét tömjénező anarchistáktól, de ezt az egész feje tetejére fordított világot!… Ámde hogy tudjak írni, hogy tudjak pszichológiai dimenziókra emelni minden esetlegest, ha a nadrágom bent van a zálogházban. Ráadásul három hete szakadatlanul hull a hó…”
    „Ne bomolj, bátyuska!”
    (Ez megint valamelyik lökött vénlegény lesz; még szerencse, hogy nem kritikus.)
    „Tudjuk mi, merről fúj a szél… A te betegségedre nincs más orvosság, csak a vodka…”
    „Való igaz, meg egy másik asszonyállat. Jobb, hogyha nem nagyon »entellektuális«, még ha rusnya vagy dög is.”
    „Ahogy az előttem szóló megjegyezte: a tollforgató nőszemélyek minden ocsmányságra képesek!…”

    D. naiv borzadállyal tekintett szét: a helyszín egy félig romba dőlt csőszkunyhóra emlékeztetett. Senkit nem látott maga körül; csak ezek a durva hangok. Az egyik most épp a nadrágban, lovaglóostorral járó George Sand példájára hivatkozik. Hogy az bezzeg nem tiltakozik, amikor becsületes móresre tanítja a körülötte lebzselő kanokat. De ha férfi szökik nőstényére és a nyeregben képzeli magát, azt sokan szadizmusnak tekintik.
    D.-nek eszébe jutott az A. szemrehányása: „Védtelen áldozatra vadásztál – vágta az ő szemébe igaztalanul –, aki vakon engedelmeskedik neked, teljesen kiszolgáltatva magát!”
    „Én gyámoltalan vagyok a szerelemben… Egykor, emlékezz csak vissza, te magad mondtad ezt.”
    A bálványozott nőt nem hatotta meg a könyörgő hang; örült, ha csúfot űzhet belőle:
    „Igazán?! Annak a szájából kell ezt hallanom, aki durva vágyait mazochista alázattal önti le? Hogy aztán élvezettel nyalja le a gombócokról az ocsmányságokat!”
    „Bűnös vagyok… beismerem. – A férfi hangja csupa alázat volt. – De te sem maradsz el mögöttem érzékiségben; csak egyelőre szégyelled megismerni ösztöneid erejét, azt a mélységet…”
    „Soha!” – A. feldúlt kiáltása elvágta a folytatást és minden őszinteség esélyét.

    Pedig D.-ben elevenen élt együttlétük sok boldog epizódja. Például amikor a sántítva járó (valószínűleg falábat viselő) biliárdtermes a földszinti kávéházba vezette őket. Balra, a sarokba, ahol a kis szoba törzsvendégének tekinthette magát. Az asztalon palackozott bor. Ő a friss újságért nyúlt máris, A. azonban sokatmondóan ragadta meg a férfi vértelen kezét.
    „Sohasem bocsátottam volna meg magamnak – suttogta gyorsan, izgatottan –, ha egy percig is haboztam volna… Ne is vádolja magát, Fjodor Mihajlovics, kérve kérem. Ön nagyon is, már-már gátlásosan szerény, hiába ostorozza magát azzal, hogy túlságosan mohó. Hogy az ön élete (egy ilyen rendkívüli emberé) teljesen elvesszen?!… Nem, ekkora vétket hogyan vehetnék a lelkemre.”

    …„Ön annyira szerencsétlen, amiért bűnösnek érzi magát; mások miatt is. – Ez a találkozásuk már intim díszletek között zajlott le, s az íróval feledtetni tudta azt a költőien hangzó rögeszmét, hogy a lámpa csilláma zordabb az egyedüllétnél. – Önre nagyon kell vigyázni – mondta a feltűnő szépségű A. egy egyszerű kedvesnővér közvetlenségével. – Én meg is fogadom, hogy vigyázni fogok önre. Nem csupán az egészégére gondolok… Amikor először láttam meg a fényképét, percekig döbbenten néztem. Mintha egy ismerős, drága arcot láttam volna viszont! S a hangja, később… mindjárt úgy tetszett, mintha már hívott volna, a nevemen szólított volna ez a hang valahol. Én… egész életemben tisztelni, becsülni fogom.”
    Hirtelen magához tért, és elpirult. De másnap folytatta:
    „Ezután önnel akarok megbeszélni mindent, de önnek sem szabad eltitkolnia előlem semmit.” D. kissé meglepődött a határozott hangon, de eszébe sem jutott volna A.-t (Polját) emiatt akaratos, fanatikus teremtésnek tartani, fiatal korára való tekintettel új ismerősének esetleges túlzásait is jóindulatú mosollyal hallgatta. Mindenekelőtt ragyogó eszét és nagylelkűségét dicsérte másoknak is. Csak jóval később kezdett felfigyelni a lány öntelt, másokat lebecsülő, gúnyos viselkedésére (őt, a mesterét egyelőre, igaz, kímélte); az A. rosszmájú megjegyzéseit, még ha történetesen valamelyik barátja, jó ismerőse volt is a „szúrás” áldozata, a jóval idősebb férfi pillanatnyi szeszélynek tartotta.
    „Legalább egy emberrel úgy akarok beszélni mindenről, mint önmagammal. Bátor akarok lenni, és nem akarok félni semmitől, senkitől. Hasznos akarok lenni.”
    D. hízelgőnek érezte a maga számára ezt a nagy nyíltságot, és kezdettől fogva őszintén hitte, hogy a kettőjük kapcsolata mindenképp fiatalítóan hat majd rá.
    Évek múltán, a szentpétervári kikötőben türelmetlenül várta a gőzös érkezését, majd miután sietett magához ölelni kedvesének annyit cirógatott fejecskéjét, ám az A. száját elhagyó néhány közönyös és cinikus mondat után, máris őszinte elkeseredéssel csapta össze a kezét:
    „Te volnál Polja?! Hová tűnt az a gyengéd lelkű nő, akinek olyan finom gondolatokat tulajdonítottak?! Többek közt én is…”
    „Mit óhajtsz tőlem? – fojtotta belé a szót A. – Azt várod, hogy mámoros legyek, amiért elém jöttél? Vagy hogy a sürgető leveleid után kedvem kerekedjen mulatni?! Éppen veled!… Ahhoz mit szólsz, hogy már rég férjhez mehettem volna…”
    „Hol?!” – csapott le rá a férfi.
    „Bárhol. Nem is egyszer. Persze, ez szerinted – lerí a képedről, ne is tagadd! – nagyon undorító lett volna. – Körülnézett, a kiábrándulás ingerültségével. – Miért is vesztegettem el annyi időt ebben a bizonytalan állapotban! Ne csodálkozz, hogy beleuntam a várakozásba…”
    D. némán bólintott rá, mint akiben ez a szemrehányás régi sebet szakított föl. („Még nem untad meg az ápoló szerepet amellett a hárpia mellett?!” A válását sürgető A. hangja valamikor ilyen heves, féltékeny szenvedélytől izzott.) Nem mint ezé, az idegenből, főleg pénzzavarai miatt hazatántorgó, úrihölgy gesztusaival hivalkodó nőé.
    „Én félnék, hogy tönkreteszlek, s később még képes lennél a szememre hányni – hangzott most az új A. szájából az elbocsátó üzenet. – Jobb ez így, mert később megvetettél volna, úgyse lettünk volna boldogok!… Hiába ígérgetsz megint, és esküdözöl nekem, minden szó ostobán hangzik, amit kimondsz… Inkább búcsúzzunk el szépen. Mielőtt megfertőznél engem is a mérhetetlen világfájdalmaddal.”
    Egyik utolsó levele tanúsága szerint egészen őszintének mutatkozott: „Lám, még szeretni is másképp szeretünk, és mindenben különbözünk. Azt mondtad, hogy te szánalommal szeretted őt (a feleségedet). Bennem meg egy szemernyi szánalom sincs… a szerencsétlen emberek iránt.”

    („Tudja, miért hazudtam? – fordult váratlanul hozzá a leggyermekibb bizalommal A., s a kacér kis mosoly ott rezgett a szája szélén. Ez még Szentpéterváron történt, megismerkedésük kezdetén, az európai kalandozások előtt. – Mert amikor valaki hazudik, különösen, ha ügyesen tálal fel valami nem egészen megszokott dolgot, tudja, olyasmit, ami már túlságosan is kiélezett, ami közönséges helyzetben s az emberek életében nemigen szokott előfordulni: akkor a hazugság, elszakadva minden olcsó vagy hamis csillogású füllentéstől, egyszerűen elhihetővé, igazzá válik.”
    Ennek a, máskülönben tipikusan logikátlannak mutatkozó nőnek ez a merész logikai levezetése D.-t mint írót bámulatba ejtette: „Vajon én képes leszek-e valaha többet feltárni ennél titkolt énemből?”; s miután a lány, pisze orrocskáját a híres ember kopott kabátgallérjához dörzsölve, duzzogva még hozzátette, hogy: „Ugye nem lesz igazságtalan velem” – a szerelmes férfi már olvadozott.)

    A. felül. Felsőteste meztelenül világít.
    „Te szemérmetlen!” – suttogja D., s öntudatlan mozdulattal, bódultan bújik ki bő hálókabátjából. A.-t zavarja, hogy a férfinak minden szőrszála feláll (a pomádéval kenegetett és simára lelapított hajától, igaz, még jobban viszolyog); legszívesebben elhúzódna tőle… Behunyja szemét. Ha el tudna aludni, úgy talán elviselhetőbb lenne, ami most következik. De nem hagyja elernyedni a tudat, hogy ő mindvégig szenvedő alanya a két test szabálytalan ritmusú vonaglásának. Tapasztalatlan, szexuális gyakorlata úgyszólván semmi sincs, de az agyában motoszkál valami az egyenlőségről. Váratlanul rákérdez a férfira:
    „Ha nő lennél, mit kívánnál magadnak?”
    „Hogy férfi legyek” – vágja rá D. lihegve. S mint aki viccnek vette a kérdést, felvihog.
    A lány már-már elsírja magát; de aztán odapillant a fali tükörbe. A homályos kép sejtelmessé finomít, varázsol minden esetlegességet. Az utolsó pillanatokban hálás szeretne lenni a rendkívüli férfiú – nemcsak fizikai – erőfeszítéséért (hisz önként adta oda magát neki), s erőltetett kacagással megjegyzi: „Először a feketekávét is pocséknak találtam; de most már vígan fogyasztom, mint mások, ahogy illik. Legfeljebb az íze zavar.”
    A. érzi, hogy butaságot mondott, de tovább nevet, most már ágytársával együtt.

    Elege volt az önáltatásból. A fiókból elővette a nő arcképét, és ráripakodott: „Ezúttal én döntöm el, hogy ki s mi legyél! Raszkolnyikov nővére, Dunya? Vagy talán Aglája?!…”
    A. fagyos képpel viszonozta az író kéjes bosszúságát.
    Hiába virrasztotta át az éjszakát, pocsékul ment a munka. Kínlódva ejtette fejét az agyonjavított papírhalomra.

    „Emlékszel rá bizonyára, egyszer azt találtam a fejedhez vágni, hogy undok és nevetséges vagy! Te pedig a hajamnál fogva rángattál a földön, és lábaddal tiportál a fedetlen mellemre. A sakkparti végén erre mondják, hogy: patt! Törődjünk bele.”
    Kábultan ébredt. Nézte az egyenlőtlenül rótt sorokat, de bárhogy is erőltette agyát, nem emlékezett semmi hasonlóra. Csak arra, hogy A. sietve indult meg az ajtó felé, de egy pillanatra váratlanul megállt, és gonosz vigyorral visszanézett.
    S ő már csak a fantáziájával vehette üldözőbe.

    A kisszerűség olykor ijesztőbb és veszélyesebb, mint a nyíltan vállalt gonoszság, a külső fizikai adottságokból is leolvasható hajlam. Sokkal jobban megrémít engem az orosz ember jelentéktelensége, mint felnagyított hibái. Megállsz hazátlanul az országúton, és várod, hogy Oroszország testvérként fogadjon. De csak a hóval befútt postakocsi-állomások, ott rostokolhatsz, míg lefagy a lábad. Puskinnal bánkódni »zord orosz hazádban« – meg ne támadd és verd a közömbös pofájú postamestert, aki foghegyről közli veled, hogy nincsenek lovak!… Pedig utazni kellene, akárhova, el e mostoha tájról, hogy bele ne őrülj a deres bundával bélelt magányba.”

    Képzelete átdereng valahová a túlvilágba.

A veszteség – a gőg párája mögött –
az asztalra lökött poháron…

    Nemes és önfeláldozó lelkek, kik eljegyzik magukat egy nagy ember szenvedélyével. Ha igaz. Aztán szerepükre ráunva, érzéketlenségüket fitogtatják szüntelenül. Hátha még gőg is társul mindehhez!…
    Megvan máris. Ez Ő! Apollinarija!

    D. alig emlékszik arra, hogy behozták az ebédjét, és megebédeltették. Annyira legyengült, hogy a kanalat sem tudta megfogni. (Vagy nem is akarta?) Ebéd után visszaaludt. Hogy mennyi idő telt el, fogalma sincs róla. Csak azt tudja, hogy ezen az estén csupán attól a pillanattól kezdve látott mindent világosan, úgy, mint régen, midőn a lány váratlanul felment hozzá a teraszra. Ő akkor fel akart ugrani a díványról; sikerült is nagy nehezen feltápászkodnia, hogy méltó módon fogadhassa vendégét, aki egyszerű ruhát viselt: könnyű köpeny volt rajta, és (érdekes!) nem árasztott maga körül bódítóan erős illatot, mint A. szokott. Ovális arcocskáját hirtelen sápadtnak látta (talán sírt is azelőtt?), de szeme már megnyugtatón éles fénnyel csillogott. A hangja viszont száraz volt, nagyon visszafogott… Ő ekkor jött rá, hogy egy másik nő áll vele szemben, nem A.
    Figyelmesen nézték egymást. És hallgattak. Ő végül zavarában sietve kezdett öltözködni. Emlékezett rá, hogy valahová pontos órában el kell jutnia.
    – Látom, teljesen készen van már – szólalt meg a lány („Megvan: ez a szőkeség az én gyorsíró angyalom!”) –, a kalapját is a kezében tartja. Akkor hát menjünk, hisz mint tudja, okvetlenül el kell kísérnie.
    Ez megnyugtatóan hangzott, nemcsak a szerény hang miatt.

    Mindkét könyökére rátámaszkodva, fejét a tenyerébe fogva a csupasz asztalnál ül. (Ezek szerint más valaki – egy másik énje? – kísérte el a lányt. Hová mentek vajon?)
    Egy könnyű kéz megérintette a vállát. Ő értetlenül tekintett rá: megint A.-val volt. Ördögi kör, sohasem szakad meg már… Egy percig mintha igyekezett volna emlékezetébe vésni valamit. Váratlanul megtalálta a talány nyitját. A. ugyanis épp a tükörbe bámult; s ő gyorsan odahajolt hozzá, hogy közvetlen közelről meggyőződjék róla: nem tévedés ez az egész?! Akkor pillantotta meg tisztán a férfiarcot! Nem a saját arcmása volt.
    „Magas, szőke, kissé hajlott hátú, nyájas (nyálas) képű alak. Szelíd gyermektekintet. Ez csak a Félkegyelmű lehet.” Most már megnyugodott.
    A., érdekes módon, betanult fesztelenséggel beszélt. Neki (D.-nek) mindjárt úgy tetszett, hogy a nő hangjában nincs különösebb zavar vagy lelkifurdalás. (Mint akinek sejtelme sincs arról, hogy volt szeretőjének tolla alól kerül ki, ami ott következik.)
    D. viszont rendkívül izgatott lett. Ilyenkor, a rohamtól tartva, esdekelő hangon arra kérte mindig A.-t, hogy ne hagyja magára, bármi történjék. Legalább elválásukig, a vonatindulásig. (Hányszor váltak el, búcsúztak egymástól idegen állomásokban, Úristen!)


    Apollinarija viszzaemlékezése

    „Várt, de már nem úgy fogadott, mint akinek ura és parancsolója akar lenni. Orvostól jöttem, jól emlékszem. Ki is mondtam előtte G. doktor nevét, és megjegyeztem, hogy férfiismerőseim közül talán ő volt az egyetlen, aki kizárólag csak a praxisát kívánta gyakorolni, anélkül, hogy megpróbált volna visszaélni a helyzetével. Mire ő felcsattant: »Ezt is azért emlegeted, hogy bosszút állj rajtam! Nem a montpellier-i kétes társaság ficsúrjain! Odaadtad magad nekem, ezt utólag komplexussá növesztetted fel: mert vélt könnyelműségedet nem tudod megbocsátani, rajtam keresztül bosszúddal sújtanád az egész férfinemet.«
    »Lám, mégis akadnak kivételek köztetek« – válaszoltam neki kissé bosszúsan, s mielőtt helyet foglaltam volna, könnyedén megfricskáztam az orrát. Mondanom sem kell, egy ennyitől ő már szertelenül otthonosan érezte magát (hajdani közös légyottunk sivár színhelyén), és máris bizalmaskodni kezdett velem.
    »Eljöttem, hogy láss – kezdtem nagyon is távolságtartó hangnemben a később így is meglehetősen kellemetlenné fajuló párbeszédet –, mivel nemcsak leveleidben, de fűnek-fának felpanaszolod, hogy rég nem láttál, holott te most is úgy érzel és gondolkozol felőlem, mint a kezdet kezdetén….«
    »Mindig önálló voltál – szakított félbe tapintatlanul –, de ez a szokatlanul új hanghordozás és viselkedés, édesem, meglep!«
    »A te mézes stílusod viszont a régi. Értem. Te bizonyára még mindig arra vagy kíváncsi, hogy milyen voltam?!… Hát, nem fogok a válladra borulni.«
    Erre fel ő, tőle nem várt ügyességgel, a lábam elé vetette magát. Tudtam, éreztem, hogy nem bohóckodik. De hát… Vissza akarta könyörögni magát. Ahogy a zöld játékasztalhoz visszasomfordált nem közönséges anyagi veszteségek után.
    »Remélem, tisztában vagy vele, hogy ez nem szerencsejáték« – figyelmeztettem. De ő nem adta alább: a gazda szerepében elvárta, hogy gyónjak neki. Arról, hogy mi történt velem azóta, amióta nem láttuk egymást, egyszóval hol és kivel? Egy olyan férfi tartott igényt teljes őszinteségemre, aki az erotikát mindig összekeverte az esztétikummal. Különösen az eksztázis pillanataiban.
    »Miért találod ezt olyan mulatságosnak? – kérdezte megjátszott ártatlansággal. – A legelső este elmondtál nekem magadról és a családodról szinte mindent, amire kíváncsi lehettem, pedig még nem is ismertük egymást. Azt, hogy apád a Seremtyev grófok jobbágya volt, de sikerült kiváltatnia a családját; később vagyonos kereskedő lett, majd gyáros, így tudott taníttatni téged…«
    »És te mindezzel visszaéltél… Úgy bizony, hiába is tagadod. Eleven csitri voltam, semmi több, de a nyomasztó dolgoktól mindig irtóztam. Semmi vadregényes, titokzatos nem volt a szüleim jobbágybirtokán, ahol világra jöttem; nem csoda, ha a te írói világod ösztönösen magával ragadott. Utólag magam sem értem, hogy miért engedtem oly könnyen egy rögeszmékkel, beteges tünetekkel megvert nagy ember vonzásának. Hisz a szenvedésnek még a gondolata is riasztott. Ami a férfiakat illeti, eleve kerültem a szép nőknek kijáró kedvezni akarást (te ne tudnád, mire gondolok!); egyszóval romlatlan, naiv lány volt, akit te megismertél. És semmiképpen sem tehetett arról, hogy a bűnös hím-tekintetekből annyi láng lövellt felé…«
    »Persze mellékalak sem óhajtottál lenni valamelyik epigon divatos mázolmányán!«
    »Aztán jöttél te. Azelőtt is eleget olvastam már, de vajmi keveset értettem abból, amit a modernnek kikiáltott alkotók összeírtak. Te aztán beavattál… még a merész malackodásokat is úgy erőszakoltad rám, akár egy nemi aktust.«
    Szinte élvezettel kérdezte: »Remélem, Baudelaire-re gondolsz?… Vele együtt vallom, hogy a testi együttlét elválaszthatatlan a fájdalomtól. A gyönyör ugyanúgy.«
    »A férfi-nő kapcsolatot te valóban büntetéshez hasonlítod, ne is soroljam, hány férfihősöd érezte (érzi!) feljogosítva magát, hogy erőszakot kövessen el női áldozatán, s fájdalmat okozzon neki.«
    »Nem feltétlenül férfi princípiumról van szó…« – kezdte volna akkurátusan kifejteni untig ismert elméletét, de letorkoltam.
    »Tudom, a te Nyetocskád is különös élvezetet talál a kínzásban, mint az ő teremtő atyuskája. Ne is folytasd.«
    Képes volt három egész percig hallgatni. De aztán előállt a hatásosnak szánt beismerő vallomással:
    »Nos hát, úgy van: számomra valóban élvezet, hogy rabja lehetek a szeretett nőnek. Van, igenis van gyönyör a legmélyebb megalázottságban, megvetettségben is… Tán még a megkorbácsoltatásban is, mikor a szíj lecsap a hátunkra és cafatokba tépi a húst…«
    »Remélem, ezt már egy újabb elbeszélésedből idézted – jegyeztem meg gunyorosan. – Csak hát ne feledd: előbb-utóbb csak kibújik a szeg a zsákból. Csupán a magam konkrét esetében: engem is beskatulyáztál, a népnemzeti fantazmák között jelölted meg a helyem, hogy aztán beteges hajlamaidtól indíttatva mint a masszív és erős orosz nép nőstény képviselőjét bedolgozd majd valamelyik regényedbe!«
    »De hát… – szó, ami szó: ezúttal elképedve bámult rám – de hát ez mind kitaláció – dadogta. – Egyszerűen beállított hozzám (a világért sem mondanék olyat, hogy rám akaszkodott) egy tüneményes szépségű szűz, és büszkeséggel leplezett sóvárgó természetével felkorbácsolta érzékiségemet. Gondolj csak vissza: húsz évvel voltál fiatalabb nálam!«
    »Miért, ma talán kevesebbel vagyok?!… De te semmit sem változtál. A hozzád hasonló kéjenc alakok – a regényeidben ráadásul feslettek, ha nem egyenesen bűnözők – zsenge pipehús után epekednek folyton-folyvást.«
    »Úgy beszélsz, mintha benned nem lett volna meg a hódítás, a leigázás, mi több: az uralkodás talentuma! – Legszívesebben képen töröltem volna; de óvakodnom kellett, nehogy feltámasszam benne a vérmedvét. Szemében szerencsére könny csillant meg. – Én mindig azt hittem – folytatta –, hogy lelkileg legalább összeillünk. Annyit már régebb is mondtál indulatodban, hogy nézzek a tükörbe, és rájövök, hogy nem a küllememmel, a férfi vonzóerőmmel hódítottalak meg… De ez a mai hűvös hang és vádaskodás minden eddigin túltesz.«
    Hangja bár remegett, féltem, hogy megint könyörgésre fogja a szót, ezért hát még elutasítóbban védekeztem a beláthatatlan bonyodalmak ellen:
    »Félek tőled… Értsd meg: egyenesen irtózom az ilyen kéjsóvár természettől. Taszítasz… – Most már kiabáltam. – Nem tűröm a további függőséget!«
    »Mintha nem temiattad váltam volna függővé én magam, utóbb a munkámban is! Valóságos narkotikum vagy számomra…«
    »A durva féltékenység az olyan lelket, mint az enyém, utálattal tölti el, s minden szépet megöl.«
    »Vajon ki volt az, aki féltékeny indulatával ostorozott és üldözött, amiért nem hagytam magára haldokló feleségemet?!… S most bosszút akarsz állni utálatomért, ugye.«
    »Na és, ha igaz lenne? Éppen te csodálkoznál ezen, te, aki egy házitanító mohó tekintetével követted áldozatodnak minden rezdülését?! Üldöztél, igenis üldözőbe vetted belőlem mindazt, ami tiszta volt és védtelen.«
    »Eddig nem tagadtad, hogy legfőbb szándékom volt mindig, hogy védelmezzelek!«
    »Én igazi védelemre vágytam, nem arra, hogy a mancsaiddal fojtogass folyton.«
    »Én viszont arra emlékszem ma is – különös mosollyal közeledett hozzám, mint aki hipnotizálni készül – , amikor egy késő tavaszi délutánon, a verandán, egy szál pendelyben (ahogy a nagyanyám mondaná) egész testeddel kinyújtózkodtál, mint… mint egy felfedezésre váró félsziget. Terra incognita!«
    »Hazugság! – kiáltottam, és felugrottam a székből. – Én az első naptól fogva más perspektívából ítéltem meg a kettőnk kapcsolatát. Nem az volt a célom, hogy felcsigázzam benned a hímet, hanem…«
    Itt megakadtam, kerestem a megfelelő szót.
    »Hanem…?!« – szemében most bátorító szelídség égett.
    »Az írói kvalitásaidat kívántam mindenekelőtt serkenteni.«
    »Mondd csak még egyszer; de ugyanolyan áhítattal és elragadtatással.«
    »Amit sajnos kiöltél belőlem. Vagy kimostak az undok, fantáziátlan hétköznapok.«
    »Talán inkább a Salvadorral való találkozás… a hiú képzelgések, s mindaz, ami utána jött. Miért nem vallod be nyíltan. Legalább önmagaddal szemben őszintébb lehetnél. – Hirtelen támadásba ment át. – Attól kergültél meg, hogy az a spanyol szoknyavadász faképnél hagyott. – Most már tudtam, magával ragadja az önsajnálat átkos szenvedélye. – Ő hitegetett és csapott be, nem én! Nem tőlem kellett a megalázó bántásokat elszenvedned. Én csupán abban reménykedtem, hogy… – Mint aki máris megbánta, hogy elragadtatta magát, letérdepelt elém, s a hangja is szipogó volt. – …Hogy egyszer az én szememmel fogod látni a világot. Mely akármilyen mocskos és kiábrándító, de a legszínesebb stílusú írónak sincs joga dilettáns szépítgetéseivel lehazudni a valós tényeket. A nőiességedre apelláltam, én barom, és utólag be kell ismernem, alaposan becsaptam magam. Mivel eluralkodtak rajtad a jellem tipikusan nőies összetevői, épp amiatt csúszott ki tejszínhabbal töltött, hiú lelkecskéd a kezemből. Most már mindegy.«
    »Nem marad más hátra – mondtam száraz hangon, indulatomat megpróbálván visszafojtani; de hát a sértettségemből több gúnyra nem telt, hogy méltó feleletet adjak neki – …mint hogy lenyald az ujjaidra ragadt habot.«
    Ő bezzeg nem fogyott ki a játékos hangulatból, vagy csak színlelte: »Kegyes vagy, drágám, hogy ezt még megengeded nekem.«
    Mikor búcsú nélkül magára hagytam, szaggatottan szedte a levegőt. A lépcsőházban könnyű szédülést éreztem. Ez épp elég volt ahhoz, hogy megerősítsen elhatározásomban: csak magamat fogom félteni ezután – nem őt attól, hogy még rohamot talál kapni!

    Milyen más véleménye volt valamikor rólam!… »Épp veled kellett összehozzon a sors – búgta a fülembe. – Mindig riasztott a modern jelző, valahányszor egy úgynevezett okos nőre ragasztották reá. De téged nem annyira a célszerűség, mint inkább a tiszta érzelem vezérel…«
    »Azért gondolkodni is szoktam, meg politizálni is, bár e téren nem tartom magam felnőtt partnernek a rút, mert könyörtelen férfitársaságban – vágtam rá. – Vagy a te szemedben még csecsemő vagyok?« – tettem hozzá taktikát változtatva, csintalan kedvvel, s közben szopni kezdtem a mutatóujjamat, ahogyan a kisgyermekek használják cucli helyett, vagy ha kezd kibújni a foguk… Éreztem, hogy máris csatát nyertem. Gyöngéden magához ölelt; ahogy megszólalt, a melle, amelyen fejem nyugodott, sípolni kezdett. Váratlanul a férfinem formális tetteiről értekezett, meg a magas funkciót betöltő állami hivatalnokok nagyképűségéről és fölösleges szószaporításáról; ezzel az »állatfajtával«, úgymond, ő sohasem szövetkezne, még kompromisszumot sem hajlandó kötni.
    »De velem igen!« – kottyantottam közbe. Előbb fújt egy nagyot, mint aki a belső szabadságát készül feladni, s kissé gondterhelt képet vágva (hámlásos homlokán összefutottak a ráncok) vállalta a hozzá hasonló erős, sőt erőszakos jellemek esetében (ezt most már tudom) rendkívüli áldozatnak számító »megalkuvást«.
    »A te természetből eredő öntudatosságod garancia arra – szegezte rám nyílt tekintetét –, hogy érzelmi életed továbbra is józan és fegyelmezett marad, nem kerülhetsz soha a nihilista kékharisnyák befolyása alá… És hisztériázni sem fogsz, mint szegény (a még meg nem boldogult! – ez csak az én agyamon futott át gondolatban) Marja Dimirejevna…«

    Azon már rég túl voltunk, hogy menthetetlen házassága miatt keseregjen… Tüdőbajos felesége, amióta Tverből felhozta Moszkvába, egyvégtében az ágyat nyomta, de azért szeretőjével, a parlagi orosz Don Juant megtestesítő Vergunovval tovább bántotta és zsarolta ügyefogyott férjét… A megözvegyült Fjodor Mihajlovics később, a nagy családi gyászt követő időszak megnövekedett terhével a vállán (ugyanis Mihail bátyját is eltemette, akivel megindította volt a Vremja című hetilapot), a radikális baloldali csőcselék ateizmusától megrémülve Isten oltalmába ajánlotta a nyomorult emberi nemet, hogy valamilyen csoda folytán hátha sikerül megvilágosítania a tudatlan emberek gyarló elméjét. Kemény, acélhegyű tolla karcolta a papírt, amint elszántan rótta fegyelmezett sorait, mint valami csinovnyik; de bensőjében ilyenkor a teremtő kiválasztottjának érezte magát, mint népével a pusztában bolyongó Mózes.
    A nem sokkal azután betiltott Vremjával kapcsolatban egy kellemetlen epizód tolakodik elő emlékezetemből, Fjodor Mihajlovics maga mesélte volt nekem. Meglehetősen izgatottan adta elő »incidensét« egy »ágens úrral«. Határozottan emlékszem rá, ezeket a szavakat használta…

    Egy, a Vremjában megjelent cikk (még csak nem is én írtam) volt az ürügy, hogy az az idegen alak minden előzetes értesítés vagy bejelentés nélkül betolakodott hozzám. Jóllehet első látásra lerítt róla, hogy nem közönséges besúgó; redingotja francia illatot árasztott, ő maga kinézésre nem sokban különbözött egy nemesi kúriára felvigyázó, megnyírt uszkártól. – Itt szünetet tartott, és sárgás fogait csattogtatva rám vigyorgott. – A Feljegyzések az egérlyukból újabb fejezetét javítgattam éppen; őurasága olajbogyó nagyságú, sötét szemével a szamárfüles kéziratra meredt, egy derék nebulónak kijáró, kedves biztatással bólintott rá egyet, majd körülnézett. Tekintete bizalmatlanul hatolt át mindenen, mint aki a dolgok mögé szeretne látni…
    »Ön lekötelezne, ha nem tagadná, hogy közeli viszonyban áll egy Anna Korvin-Krukovszkaja nevű hölggyel?!« – mondta udvarias hangon a látogató, túlesve a bemutatkozáson. »Mielőtt tolakodásnak venné a kérdést – folytatta –, biztosíthatom önt róla, hogy nem valamilyen beteges kíváncsiság vezetett ide ma. A harmadik ügyosztály megbízásából cselekszem.« »Jó, hogy mondja – felelte Fjodor Mihajlovics nem kevés iróniával –, különben még találgatni kezdtem volna, hogy milyen ördögfi jóvoltából kereszteződtek az útjaink: talán épp egy féltékenykedő udvarló akar faggatóra fogni egy meglehetősen visszavonultan élő öreg legényt, amilyen én volnék?!… Nem olyan rég magam sem mertem volna cáfolni az ártatlan idillt, amely egy húszéves úri kisasszony és egy negyvennegyedik évébe lépő szerkesztő közti levelezéssel vette kezdetét«… (Legszívesebben közbekiáltottam volna, hogy: Nem bizony! Mert az incidens hátterében most is a te »baljós szívügyeidet« lehet sejteni.) »Csakhogy az ifjú hölgy altábornagy-atyuskájából, aki Corvin Mátyás magyar királyig vezette vissza díszes családfáját (a Corvin név remélhetőleg régóta gyanús már önök előtt is!) …szóval, amint az a kőolajfúrások színhelyén történni szokott, dühödt erővel tört fel belőle az ősei menekülése vagy áttelepülése után századokon át a litván, majd az orosz föld alatt buzogó királyi vér, és megtiltotta leányának, hogy egy Dosztojevszkij nevű egykori száműzött fegyenccel kapcsolatot tartson fenn, mi több: pénzt fogadjon el az általam közölt írásaiért… Meg lehet érteni Corvin-Krukovszkaja őméltóságát, ráadásul az apai féltékenység is közre szokott játszani ilyenkor. Vagy ön talán nem osztja a véleményemet?! – Ezúttal Fjodor Mihajlovics fogta vallatóra az ágens urat. – Hát illik-e hozzám ez a sudár, hajlékony karcsúságú lány, akinek két copfba font szalmaszőke haja a derekánál lejjebb, a popsijáig ér?… Vagy esetleg úgy gondolja, hogy a szerelmet, az én életkoromban különösképpen, a Fentvaló kegye jutalom gyanánt osztogatja az elszenvedett kudarcokért meg fölös keserűségért?!« A hívatlanul beállított vendégnek nemigen volt kedve s főleg engedélye derülni ezen a kihívásnak is beillő, helyenként kétértelmű szellemeskedésen, melyből persze nem hiányzott az öngúny sem. »Minket – kezdte, és máris megakadt; a hivatali póz semmiképp sem illett hozzá, s pillanatnyi zavara ezt a benyomást csak fokozta hallgatójában –, …vagyis hát engem mindenekelőtt az érdekel, hogy a szóban forgó, dús copfokkal és francia parfümmel felvértezett, lenyűgöző külsejű hölgy, méghozzá nemesi sarj, milyen lenyűgözően tud lelkesedni a szabadság, a női egyenjogúság, valamint a társadalmi felfordulások eszméiért.« »Nem tagadom, hogy a kisasszonynak valóban vág az esze. – A váratlan szelídségből ítélve, Fjodor Mihajlovics taktikát változtatott. – De hát – kacagta el magát –, mintha ön is francia pacsulitól bűzlene…« »Ó, pusztán a gyors akklimatizációs készségemnek köszönhetően – vágta ki magát ügyesen a látogató. – Ámde, ne térjünk el a tárgytól: Az ön ifjú pártfogoltja nem egy írásában olyan nézeteket hangoztat, méghozzá eléggé heves formában…« »Heves szívű nemes lány – vágott szavába a házigazda. – Az ilyenekben mindig izzik a parázs. Nemcsak szerelmes holdsütésben és csillaghullásban, de holdtalan, sötét éjszakán is, mint amilyen ez a mi egész megrekedt világunk. Hiába száguldott előre a kor, s rohannánk mi is utána…« »A forrongó Európára céloz ön?!« »Nem; inkább a technikai haladással kacérkodó nyugati világra. – Fjodor Mihajlovics nyugodtan állta az ágens tekintetét. – Az elszabadult lovak előrefutottak, de az ódon, rozoga batár kerekeit nincs aki kihúzza a kátyúból.« »Az ön helyzetképe túl általános, legalábbis számomra… Bátorkodom még egyszer fölhívni a figyelmét az Anna Korvin-Krukovszkaja személyét illető megbízatásomra. Szinte hihetetlen, hogy ön egyetlen apró szeplőt sem fedezett fel védencén!…« »Beírhatja a jelentésébe: ha rajtam múlna, habozás nélkül a hazafiság igazi példaképeként állíttatnám az orosz nők elé. S merném ugyanúgy húgommá vagy lányommá fogadni örömest. Ön gondolt-e arra – tette fel a kérdést a makacskodó vendég, s az ócska padló nyikorgott a talpa alatt, ahogy fel-alá járt –, hogy a rendszert némelykor a magukat hazafinak, lojálisnak mondó polgárai sodorják veszélybe, azzal, hogy nem képesek különbséget tenni a jó és a rossz között?!«…
    – A pokolba kellett volna küldenem – vallotta be nekem Fjodor Mihajlovics. – Ehelyett megkínáltam teával. Kalapját a kezében tartva, kissé előrehajolva leült a hatalmas szamovár mellé; a gőzpára holmi sejtelmes glóriát vont feje köré.
    »Ön ne ismerné az emberi lélek gyengéit, melyek számtalan ártalmas tett előidézőivé válhatnak? – folytatta az ágens. – Az első, hogy kedveseink örömét nem akarván elrontani, megfeledkezünk arról, hogy épp ezáltal tehetjük ki őket a jövendő szenvedéseknek. A másik, hogy baráti társasságunknak hódolva, hajlamosak vagyunk – meggyőződésünk ellenére – hallgatni, ahelyett, hogy bölcsen naiv előítéleteikre figyelmeztetnők őket…«
    Sokat fecsegett még; más körülmények között, meglehet, jó társalkodó partner lett volna. Végül megegyeztünk abban, hogy félreértés történt. Elnézést kért tőlem, és meghajlással távozott.

    »Sose lesz belőled világi figura!« Ahogy ez a gondolat kifutott a számon, már meg is bántam. Egy felolvasóestre készültünk éppen; a Fjodor Mihajlovics gallérja gyűrött volt, a nyakkendője félreállt, még egy ételpecsétet is felfedeztem rajta, ráadásul rekedt volt, mivelhogy az éjszaka álmában rossz szellemek kínozták és kitakarózott. Különben egyvégtében Turgenyevet és Lev Tolsztojt csepülte, elsősorban az életstílusuk, nem az írásaiké ingerelte mindegyre, sokszor már úgy viselkedett, mint egy nyűgölődő kamasz, aki rivalizálni akar a felnőttekkel… Gyorsan mézet csorgattam a forró vízzel teli csuprába. – »Na, idd már ki!« – sürgettem; ám ő kezében a felolvasásra szánt kézirattal a tükör elé állva bámulta magát, nem csoda hát, hogy félrenyelt.
    »Könnyű az arisztokratáknak« – lihegte a köhögésroham után, elborult tekintettel.
    Kint a szán elé befogott lovak patájukkal a fagyott havat kapálták. Borzongva ült be a kocsiba, s hagyta, hogy betakarjam a medvebőrrel. Dér lepte be az apró ablakot, kesztyűmmel megpróbáltam lekaparni róla a jeget, hogy több fény érje Fjodor Mihajlovics homlokát; tudván, a bezártság tudata rossz irányba tereli gondolatait, jóllehet szibériai börtönélményeit már rég kiírta magából szerencsére. A szánút rövidnek és könnyűnek tűnt számomra.
    »Csak épségben hazaérjek innen« – súgta nekem szorongva, leszállás közben. Pedig lelkes közönség várta. Riadtan fogadta az ovációkat, mint aki csupán azért megy zajos, vitatkozó emberek közé, hogy mindenáron új élményt szerezzen. »Különben a végét járja.« Ez volt az ő nyakörvként szorító teóriája.

    »Nem baj, hogyha megalázkodsz a tudás kedvéért… hogy ember legyen belőled.« Csodálkoztam világos okításán, hisz azelőtt, amíg úton voltunk Németországban, s pláne Franciaországban, szinte végig azt hallottam tőle, hogy: »Önelégült németek!… Korlátolt franciák!« Ilyenkor persze nem a költőkre vagy a világhírű muzsikusokra gondolt, hanem arra, hogy Párizsban már végképp minden eladó, minden hívságos találmány a természet ellen való és ellentmond a józan észnek. (A mi ortodoxián nevelkedett, együgyű szláv konzervativizmusunknak különösképpen.)
    Ezt így nem mertem volna a szemébe mondani. Kezemet az ölében tartva, hol szundikált a batárban, hol búgott valami kedveset nekem, szakállával megcsiklandozva a fülcimpámat.
    »Az ember anyagból születik és anyaggá lesz egyszer…« – próbálkoztam a legköznapibbnak tetsző érveléssel elfogadtatni vele az új nézeteket; utóvégre Nyugaton jártunk. Ám ő a svájci havas hegyek közelében is a Rajna legendájával igyekezett elringatni minden szokatlantól szárnyalni kész képzeletemet. Egyelőre csak bizonytalan morgással reagálta le mondandómat. »A társadalmi konvenciók és a nélkülözés már gyermekkorunkban kiirtja belőlünk a legjobb adottságokat, amelyekkel világra jöttünk – folytattam felbátorodva –; én legalábbis így voltam vele. Olyan új emberi társadalmat kell, hát létrehozni, mely összhangba hozható a természet adta áldásos örökséggel.« Nem árt, hogyha a Fjodor Mihajlovics »vesszőparipáját« is beleszövöm, gondoltam.
    »Beszéljünk valami másról« – hárította el közeledésemet. Hangja fáradt volt; azelőtt panaszolta el nekem, hogy halott bátyja mennyi adósságot hagyott hátra, amiket ő egytől egyig magára vállalt, ha kell halála napjáig, de le fogja őket törleszteni; ráadásul Nyikolaj öccséért is felelősséget érez az Ég előtt, habár jól tudja: nem lehet egyetlen varázsütéssel kigyógyítani a szerencsétlen flótást súlyos alkoholizmusából…
    »Én valóban ismerem az erőimet« – mondta sejtelmesen. Ezzel nyilván saját korábbi szavaimat szándékozott eszembe juttatni, azt, midőn a zürichi szállodában oly magabiztos fölénnyel utasítottam el magamtól őt, a külön ágyba.

    »Ezek a győzelem nagy pillanatai nálad?« – kérdezte tőlem, válasz helyett arra a kijelentésemre, hogy: Én ismerem erőimet!
    »Megfertőztél a lelkiismeretességeddel – hangzott egyszerűnek tűnő érvelésem akkor, amellyel önállóságom jogát védelmezni igyekeztem. – Ne akarj újra kétségeket ébreszteni abban, akiben te magad ölted meg a hitet.«
    »A hitet, hogy a közösen tervezgetett boldogsághoz kíméletlen egoizmusod útján visz az út?«
    »A férfiak közeledése mindig a sérelmeimre és szenvedéseimre fog emlékeztetni« – tértem ki óvatosan a közösködés emlegetése elől… Később kezembe került egy fogalmazványa; nem tudtam megállni, hogy el ne olvassam, mi áll azon a gyűrött papíron. »Vajon csak a városokat váltogatja oly gyakran, vagy a ’szerzőket’ is… – Rólam volt szó, akkoriban már külön utaztam, Zürichben próbáltam elűzni bánatomat. – Versailles, Párizs után megint Zürich.« (Ez már nem a mi városunk!) Vajon ki tartja ki?… (Valósággal meglegyintett a kínos csend, amely után ez következett még.) »Rokonlélek – de a legfantasztikusabb kiutakat keresi, elszántan, makacsul. Kihez akartam magam láncolni?!… Egy tiszta lelkűnek, jóságosnak hitt lányhoz – vagy egy kalandornőhöz?! Könnyű volt Hamlet öcsémnek: ő már a puszta koponyákat tehette mérlegre: kedvére játszadozhatott«…”

(folytatjuk)