A rajzoló, akinek örökre szól a szerződése

    A MEO június végétől szeptember végéig mutatta be Peter Greeneway 1963 és 1999 között készült képzőművészeti munkáit. Greenewayt nem „rajzolóként”, hanem az angol film hangját döntően meghatározó filmrendezőként ismertük meg hazánkban. A harminc év termését felölelő kiállítás új oldaláról mutatja be a művészt. Első pillantásra az a benyomásunk, hogy a filmes és a képzőművész Greeneway világának nem sok köze van egymáshoz. Amilyen burjánzó a filmek barokkosan hemzsegő világa, olyan lecsupaszított, minimalista eszközökkel dolgozik a festő és a rajzoló. És mintha egy harmadik, sőt negyedik lény is megférne a lelkében, a metaforákkal dolgozó költőé és a gondolkodóé. Nem egy munkája költői kép vagy magvas gondolat illusztrációja. Greeneway, a gondolkodó szinte minden vászon mögött ott van, s következetesen építi föl problematikáját.
    Az építkezés amúgy is kulcsszava lehetne ezeknek a műveknek. Egyik képén Greeneway építőkockákat rajzol egymás mellé, s odaírja: „Start to build”. Aki épít, annak hinnie kell valamiféle szervezőelvben (külön sorozat szól erről), igenelnie kell a világ rendjét. „A szem óvatosan lépdel kétes felszíneken, kétértelműségeket és homályosságokat kérdőjelez meg, ismeretlen területeket kerül ki. Így olvassuk egy táj térképét. Így »olvasunk« végül is mindent, személyes vagy kölcsönvett rendet vetítünk ki, amellyel minden káoszt megrendszabályozunk, és szabályokat remélünk – ha pedig nincsenek, kitaláljuk őket” – áll a művész kommentárjainak egyikében.
    Rend van tehát a tájban, gondolja-rajzolja a tájművész Greeneway, s ezt a rendet az ember vitte a természetbe. A Séta H-n keresztül sorozatot (1976–78) korunkban szokatlan szabadság hatja át (Séta H-n keresztül, amerre barangolni fogok; Séta H-n keresztül, leterhelten és felszabadultan). A táj bonyolult ley-vonalainak hálója fura módon antropomorfizálódik, az „utak” piros artériákat, zsigeri kanyarulatokat képeznek, innen-onnan szemek és orrok kandikálnak elő. A Séta H-n keresztül, kis nadrágok című képen a száradni kiakasztott nadrágok egymásra helyezett téglalapjaiból emberi test épül, ablakszemmel. Másutt a táj Nasca-vonalai absztrakt állatfigurákká állnak össze, ahogyan azt a legrégibb tájművészek, az inkák is kitalálták valaha.
    Csakhogy Robinson Crusoe betonszigeten képzel magának egy kis szabadságot. Az elveszett jó utat keresi, ahol a káoszból még rend, emberi rend gyúrható, ahol az utak elvezetnek valahová, ahol betlehemi csillag mutat irányt tévelygő Háromkirályoknak (Betlehemi csillag, 1963). Az utak hálózata azonban megszakad, érrendszerük valamiféle sérülés következtében elroncsolódik (Égetett lyukak, 1964). A Játéktáblán (1970) is ilyen megperzselt lyukak sorakoznak; rongált rend ez és rongált játék. A Kedves telefon sorozaton (1973) piros műanyagzsinóron kígyózik, tekereg, keres utat magának a lélektől lélekig üzenete. A kapcsolótáblák szigorú rendje itt nem ellenség, hanem embervoltunk kibontakoztatásához, megépítéséhez szükséges kezes eszköz. A Közönség című sorozaton (1993) azonban már üres fejek alkotnak warholi mátrixot. „A nézők világa vagyunk, magunkat néző közönség” – mondja Greeneway már 1993-ban, még jóval a valóság-show-k rémuralma előtt. Az Arcok a játékból című sorozaton némelyik fejre – ahol a fej már csak kiüresedett tojáshéj – rikító narancssárga „glória” tapad, az elektrosokk fejpántjai lehetnek ilyenek. Arctalan Mária a Kisdeddel is a Betlehemi csillag című képen. A Fejszöveg szövegre (1992) sorozaton írások vonulása tölti ki a fejeket, másutt digitális számsorok csorognak valamiféle kiüresedett tudat fekete-fehér mezején (Számítógépes szókészlet, 1968).
    Greeneway többször is megfestette az információ oszlopát, tetején Piero della Francesca tojás-kőgömbjével, oldalára csomózott kötéllel (Az oszlop, 1988) vagy épp háztömb zordon vonalaival a háttérben (Oszlop és székek, 1988). Keret sorozatán (1994) e tömbökből város szerveződik, amely maga is saját ritmus szerint lélegzik-él, hisz a sorozat elején az ég fekete, a házsor világos, villany gyúlt minden ablakban. Hajnalra az ég gyullad ki, s az emberek világa borul sötétbe. Vegyük észre, hogy Greeneway a mátrixokból is sorozatot formál, létrehozva ezzel a mátrix mátrixát.
    Merre lehet kilépni ebből a falanszterrendből, az önmagunknak felállított korlátok közül? A Szélmalom sorozaton (1978) a világ legősibb formája, átlós kereszt ismétlődik, hol irányt mutatva, hol meg sorompóként, máskor hóban hagyott madárlábnyomként, madarakkal, nyilakkal, vámpírfogakkal. Megint másutt az információ „szégyenoszlopát” látjuk viszont a háttérben.
    A rab szabadulni szeretne, nem véletlenül merül hát fel ebben a festészetben Greeneway egyik kedvenc motívuma, a repülés. Négyzethálóra fabrikált, szakadt újságkivágásokból készült kollázsain felvonul minden, ami elemelkedhet a földtől: madár, repülő és rovar. A szabadulási kísérlet azonban ritkán sikeres (Zuhanások, 1978–80). Hiába a greenewayi felhőjátékok csalóka szabadsága (Pointillista relief; McCay négyzetrácsa, 1989), ha Ikarusz a vízbe zuhan a Víz feletti repülés című sorozaton (1997). E zuhanás ívei mégis valamiféle átjárást, „telefonösszeköttetést” teremtenek a középiskolás fizikai kísérletekből ismerős víztartályok sorai között. Így csorog tovább a rendnek fittyet hányva az emberi szenvedés vércsíkja a Rosa vére (1997) című kép fekete alapon piros négyzetei között, amelyet felül piros háromszög-istenszem felügyel. Ahogyan a betlehemi csillag is fehéren izzik a „hamutól fekete világban”. Csakhogy ahol a szellem már csupán a múltból, Prospero könyveiből (Prospero allegóriái, 1991) világol, ott vég nélküli az éjsötét éjszaka. A fekete lyukak sötétje nem csupán a világűr hidegében kísért (Csillagkép – fekete égbolt, 1968), de valamiféle örök napfogyatkozásként ez borul a modern világ egészére is (Sötétben, 1996; Saskia sírja, 1999).
    Ha van szín, azok a „szürke és barna halálok… véres, csiricsáré halálok… meztelen-rózsaszín halálok, hullabarna és fulladás-lila halálok” gyászszínei, egy Erich Frommian nekrofil, dekadens kultúráé, amelyet olyan jól ismerünk a filmes Greeneway munkáiból. A véletlen, szabadság és falanszterrend, végzet drámájából az utóbbaiak kerültek ki győztesen. Minden elvégeztetett. „Egy elvesztett játszma vége, vége a vesztésnek” – ahogyan Beckett is írja Végjátékában.
    Robinson-Prospero mégis tovább sétál valahol egyre kisebbedő szigetén. Varázspálcája kihegyezett ceruza, kicsiny nyárs és felkiáltójel a Prospero allegóriái című kollázson.

Béresi Csilla