Időcsinálók kráterében, avagy felhős Közép-Európa

    Sajátos műfajt teremtett új könyvében Bratka László. Az örkényi egyperces novellák formai megújítása izgalmas és termékeny poétikai kísérletnek bizonyult. Míg Örkény István az egyperceseiben tárgyilagos narrációból bontja ki és futtatja jól előkészített poentírozó zárlatba a groteszk vagy abszurd léthelyzetet, Bratka László „felhői” lezáratlanságukkal, nyitottságukkal egy ellentétes irányú poétika termékei. A groteszk szituáció áthatja a szövegek majd minden mondatát, így a zárlat az esetek többségében nem poentírozó, mint inkább „felnyitó”, előremutató jellegű, megteremtve ezzel a feltételét a kisprózai szövegek egybekapcsolódásának. A csattanószerű felépítés nem a szövegre, hanem a mondatok alsóbb szintjére jellemző, s a „poénok” halmozódása nem katartikus, mint inkább karikírozó hatású, a szövegek a költői túlzás iróniájára építenek.
    Az elbeszélések nyitottságát nem csupán és nem elsősorban lezáratlanságuk teremti meg: a vissza-visszatérő szereplők, az egyes darabokat szorosan összefűző motívumok és a történetmondás egysége mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a Felhős (Széphalom Könyvműhely, 2001) elbeszélés-füzérként olvasható. E szempontból sem Örkény egyperceseinek rokona, mint inkább egy olyan, az elmúlt évtizedekben mind gyakrabban megidézett hagyomány folytatója, amelynek eredete Mikszáth Kálmán A jó palócok és Kosztolányi Dezső Esti Kornél-ciklusa táján keresendő, s melynek mai társa Bodor Ádám Sinistra körzete, vagy még jellemzőbben Gion Nándor Ezen az oldalon című elbeszélés-ciklusa.
    Gion Nándor és Bratka László művének rokonsága Mikszáth ihlető hatása felől magyarázható. Az elbeszélő eseményekfölöttisége nem jelent omnipotenciát, még kevésbé narrátori állásfoglalást. Az ironikus távolságtartás pozícióját elfoglaló narrátor az idők krónikása – Bratka többször hivatkozik is egy „Százesztendős Jövendőmondó”-ra, a nyilvánvalóan csekély hitelességgel rendelkező jós szerepkörre bízva – nem kevés kétellyel és iróniával – a karneváli világ szöveggé rendezését: „Ebben, a Százesztendős Jövendőmondó folytonos kommentárjaira szoruló világban a halál úgy nagyjából feldolgozhatatlan.” Az idők krónikása tehát, Mikszáth elbeszéléstechnikájához hasonlóan (gondoljunk például a Galamb a kalitkában két, különböző korban játszódó novellájára, amelyek között az elbeszélő teremt kapcsolatot), képes valamelyest átlátni a századok történéseit – Mikszáth óta azonban megváltoztak az idők: sem Gion részvétet sugalló komorsága, sem Bratka fölényes nyelvteremtő szarkazmusa nem ígér még viszonylagos rendet, otthonosságot sem a fatalisztikusan felfogott (Gion), illetve karnevalisztikus tragikomédiájában megragadott (Bratka) evilági káoszban.
    Pedig a mikszáthi életerős humor, amely már a szöveg nyitásában megteremti az elbeszélés hangulatát, Bratka szövegkezdeteire is jellemző. Rögtön az első szöveg, Az időcsináló megadja az alaphangot: „Csömödér gazda ütődött Gyurka fia csinálta az időt.” A familiáris, bennfentességet sugalló szóalakok hozzák (viszonylagos) eseményközelbe az elbeszélőt, aki finoman, az ellentétek kommentár nélküli felépítésével kelt ironikus hatást. Itt például az időcsinálás nyilvánvalóan roppant felelősségteljes feladata egy ütődött fiúra bízatik. Ennek hangsúlyozása az új bekezdésbe emelt következő mondat – ez, a szaggatottsággal ellentétező írásmód is Mikszáthtól ered –: „Fönt tartották a szénapadláson, de amúgy is ingerszegény volt körülötte minden, hisz se kést, se villát, se ollót, se gyufát nem lehetett a kezébe adni.”
    Olykor egy-egy nyitó bekezdés teljes kis történetet foglal magába, szintén mikszáthi stílben: „Az előző könyvbújó falubolondját még a kis ántivilágban fölvitték Pestre költőnek és országgyűlési képviselőnek, amikor meg hazajött, elprivatizálta a hidroglóbuszt, és most fizethet neki úgy, hogy belekékül, aki nem akar megkékülni a nitrátos kútvíztől.”
    A „legendásító” elbeszélő modorba olykor – szintén a humor forrásaként – móriczi fordulatok, szóteremtések és ismétlések csempésznek más színt: „Csodanemző varázsvesszeje lehetett Csömödér gazdának, mert a Laci fia meg olyan volt, hogy egyszer a feje fölött örvényesen betöbrösödött az ég, és akkora titkos tudás vagy mi szállta meg, hogy egyből beszakadt alatta a föld, ha elkezdett valamit mondani, valamit kibeszélni magából.” (Kiemelések tőlem – N. G.)
    A Felhős legfőbb szervezőeleme az idő: az időcsinálótól az Etikai vétség című zárlat „űrbe veszés”-éig, „a semmi besűrűsödésé”-ig kacskaringózó történethalmaz többé-kevésbé meghatározható időkoordinátái nyújtanak némi tájékozódási pontot. A falusi és városi történések kisszerűsége is fokozódik azáltal, hogy a naptárt itt űrlépték szerint írják: „A Lajta kutya fellövésétől addig, amíg a Trapper, majd azt követően a márkás farmerek kerültek a gyerekek érdeklődésének homlokterébe, a Gyulakémezés volt a legfőbb szórakozásuk” – kezdődik a Gyula, kém című szöveg, míg Régváry csacsifogatának története „a Gagarin fellövése körüli időkben” játszódik.
    S az űrléptékű idő két legfőbb pillére: a szovjet és az amerikai birodalom. Közöttük őrlődik, általuk meghatározva, mégis, leszorítottságában valamiképp tőlük függetlenül is e szegény közép-európai kisvilág: „Hiába a bipoláris világ Moszkva-pólusából a bratszki vízierőmű víznyalábjainak erejével áradó zúgó-, súgó-, rávezető- és irányítósugarak.” A falusi gyerekek nem tudnak jégpályát varázsolni a focipályára, a szélső pólusok hatásának ellenállt a mérsékelt égöv: „ismét hatályba léptek a helyi sajátságok, az évi középhőmérséklet”. Így kerülhet, a groteszk léthelyzet viszonyítási pontjaként a történetekbe Kennedy és gyilkosa, Lee Harvey Oswald, a Solaris rendezője, Andrej Tarkovszkij, Fidel Castro és Lollobrigida, Madonna és Lenin, a pápa vagy éppen a Trabant, amely „nem is annyira a kívánt helyre szállította, mint inkább a helyére tette azt, aki beleült, nehogy még valakinek gondolja magát, ráadásul olyan valakinek, akinek autója van”. A két pólustól való szabadulás is csak ideiglenesen és felemásan sikerülhet: „Csak föl kellett emelni az áramszedőt a bipoláris világ Moszkva–Washington pólusaival feszültség alatt tartott égre, a mennyből a krafthoz egy kis színezőanyagot kellett adni, és máris megvolt egy irodalmi matiné, költői est. (És közönség gyanánt bármikor ki lehetett vezényelni egy tehenészbrigádot, ezért aztán a bevethető brigádok megszűntével alábbhagyott a költészet iránti érdeklődés.)”
    Az antivilágban a Trabant a függőség egyik szimbóluma – a rendszerváltozás utáni időszakban meg mondjuk a rekordok könyve: „a Nikolett menyasszonyi ruháján száztizennyolc méter hosszú uszály lesz, hogy bekerüljön a Rekordok Könyvébe. Az lenne aztán a csoda, és végre a falu is bekapcsolódna a Vérkeringésbe.” A tehenészbrigádok korát a bodybuildereké (a falu nyelvén „Padi Millerek”-é) követi, s e változás, amennyire nagy horderejű, annyira nem rendíti meg az emberek életét.
    Az emberekét, akik közt van falubolondja (nem is egy), orvos és vállalkozó, tanító néni és téeszelnök… Szinte testetlenek: nincs karakterük, csak kis történeteik vannak, illetve csak történéseik, amelyeknek nem annyira irányítóik ők, mint inkább elszenvedőik. Mindenki mellékfigura, még Skatulyovics doktor is, akinek a felesége „nem is félrekefél, hanem haza se viszi a punáját, mert beadta felesben – hogy ne legyen annyi faxni az egésszel – a masszérosszalonyba”, Skatulyovics, akinek „kedvelt verbális vakarási területe – harmincöt évvel az események után – a Kennedy-gyilkosság”; vagy Toklász néni, akinek „Rudi kakasa a nemzőkéjével évente több száz szabvány pipeéletet szerel ki a tyúkokba”, Pöczök Mester (Krisztus blaszfémikus, kézilabdaedző „hasonmása”) és Sárkány bácsi, akinek a „kertjében van a Föld kilenc szent csakrájának egyike, ezért az oroszok ide akarták telepíteni a Behatoló Véderő Centrális Harcálláspontjainak Centrumfőnökségét”… S folytathatnánk a sort: Bratka egész karneváli sokadalmat teremt néhány jellemző vonással, bizarr történettel, hogy aztán elenyésszenek a jelentéktelenség bombakráterében…
    Ez a bombakráter látszik irányítani a falu életét. Az egytonnás bomba „állítólag a kertek alatti patak árterületére, a pocskos rétre hullott. Illetve nem is állítólag, hanem állítólag tényleg.” A falu e bombatölcséren egyensúlyozva, állítólag halálos veszedelemben tengeti életét. S persze ez is bizonytalan, mint azt az Állítólag című fejezet önironikus mini-esszéje kifejti: „De kik mondják, kik mesélik, milyen értelmezési tartományhoz, milyen valósághoz képest, milyen poétikai elvek szerint mondhatom azt, hogy »állítólag«? Olyan ez, mintha először látott betűtípussal üvegre írt, sűrű szótárazást igénylő idegen szöveget próbálnék elolvasni az üveg túloldaláról. Hiába na, más metafizika ez, mint az akár tizenöt évvel ezelőtti is.” Az itt-ott elrejtett eszmefuttatások roppant álságos bölcsességek: az író bolondját járatja velünk, s amikor komolynak és egyenesnek hat, épp akkor a legvalószínűbb, hogy csúfot űz belőlünk. Olyanok ezek a mini-esszék, mint az olykor bámulatosan találó, máskor (szándékosan) túlírt metaforái és hasonlatai, melyek mondatról mondatra burjánzanak, s azt a látszatot keltik, szép ez a világ és szerethető. De minden nyelvi és stílbravúr mögött ott hallik az irodalmi estek sztárjává avanzsált Guszti kecske szava, arra pedig hallgatni kell…
    A bombakráter fölé toronyház épül, hogy ez a Valentájn-napos, multis, agykontrollos világ mindent ellenőrzése alá vonjon. A felhőkkel azonban alig is tud valamit kezdeni: „Egyébként hosszú éveken keresztül az ment – és furcsa módon, az ő nagy eszével még a Guszti kecske sem figyelt fel az összefüggésre –, hogy harmadnapra rá, hogy spenótot adtak az óvodában vagy a szociális otthonban, egy körülbelül tizenöt kilométer hosszú cipzár alakú felhő feszült órákon át az ég tetején.”
    A Felhős egyelőre még csak folyóiratokban olvasható, készülő „új folyam”-ával a szerző maga is hangsúlyozza: semmi nem ért véget és semmi sem zárult le (igen, az ántivilág sem), s ez – már legalábbis a kis történetek folytatása – reménységgel töltheti el azt a bizonyosan nem kevés olvasót, aki Bratka László hívéül szegődött.

Nagy Gábor