Az 1964-es nyár számomra azzal kezdődött Miskolcon, hogy késő délután a Napjaink szerkesztőségébe mentem Gulyás Mihályhoz, a folyóirat főszerkesztőjéhez. Megígérte, segíteni fog, hogy a (Lenin) Kohóban dolgozva pénzt keressek, s ha lehet, a nyár végére írjak egy igazi termelési riportot a gyárban dolgozó munkásokról.
Az ígéret jó volt, a megjelent verseimért honoráriumot is fel tudtam venni, tehát el lehetett indulni a nyárba. Akkor 22 éves múltam, s már volt gyakorlatom a nyári idénymunkákban, dolgoztam korábban Pesten is, még előbb Badacsonyban, kellettek a nyári keresmények. Miskolcra pedig úgy kerültem, hogy a Napjaink folyóiratban Kabdebó Lóránt közölte a Pestről, az egyetemi tanulásom idején leküldött verseimet. A dolog nagyon közvetlen és emberséges volt. Egyszer még a tízóraiját is nekem adta a Kabdebó tanár úr.
Gulyás Mihály azt mondta: „No, fiú, van már lakásod?” Nem volt még. Felvette a telefont, s átszólt a napilap tördelőjének, hogy nézzen bele a lakáshirdetés rovatba, hol van alkalmas lakáshirdetés, albérlet, valami. A kapott címmel útnak indított. Ám a megadott helyen egy udvar oldalában húzódó fészerféle sötét nagyszobát találtam. Villany nem volt, vackukra kucorodott emberek szalonnáztak, beszélgettek.
Kifordultam az udvarból, s éppen beleütköztem egy asszonyba, a szemközti kertes házból, aki felajánlotta, hogy lakjam náluk albérletben. „Valami rendesebb” embernek adna szobát. Fiával aludtam egy szobában egész nyáron.
A Kohóban nem kérdezték, ki vagyok. Kiváltott munkakönyvemmel azonnal felvettek segédmunkásnak. Hattól kettőig tartott a műszak. Többnyire bányasíneket illesztgettem egy bátyám-bátyám keze alá, aki géppel lyukakat ütött beléjük, össze lehessen csavarozni majd. A munka rendesen izmosított, étvágyat is csinált. A nyár nyereség nélkül zárult, minden pénzemet felettem, megettem.
Délután más pesti bölcsészekkel, akik – talán rokonoknál? – Miskolcon nyaraltak, jöttem össze az Avas Szállóban. Ott volt Zoli, aki éppen novellát írt. Így kezdődött. „A sofőr feje zöld volt.” Nagy tetszéssel olvastam. Amikor kiderült, hogy a sofőr feje a napellenzőtől volt zöld, amint átsüt rajta a nap, már kicsit csalódottan figyeltem tovább. Ott volt Vera, aki nagyszerűen tudta elemezni a korosztályi dolgozatokat. Ott volt a miskolci Szandy is, aki szaxofonnal kereste kenyerét Miskolc környéki lagzikban mint egy zenekar tagja. Verseket is írt… „Vihar jön, hátán porkabát…” Később újságíró lett.
Ott lehetett volna Serfőző Simon is, emlékezetem szerint ugyanis Szandy ez idő tájt számolt be róla, hogy Simonnal a miskolci strandon együtt fürdött. És hogy Simon a fürdés szünetében verset írt. Én akkor már ismertem. Úgy hiszem, hogy 1964 kora tavaszán Pesten, a bölcsészkari kultúrteremben Illés Lajos mutatta be Simont. A barna hajú Simon ott több verset olvasott fel. Nekem a legjobban az tetszett, hogy „a köpések kipukkadnak a padlón”.
De Simon – ugyanis később beszéltünk erről – azt mondja, hogy nem volt azon a nyáron Miskolcon. Vagy mint szabadságos katona, mégis? Szandyt már nem kérdezhetem meg. Szandy ismertetett meg a Búza téri kocsmával, meg azzal – az állomáshoz közelebb eső – presszóval, ahol gimnazista korú fiatalok iszogatták a málnaszörpöt meg a Bambit.
Egyébként ebben a presszóban találkoztam először Baráth Lajossal, akit addig egészen másmilyennek, magasnak és robusztusnak képzeltem. Nagyon imponált a vörös haja, ami olyan sűrű és kemény volt, mint a sündisznó tüskéje. Akkoriban írta a Libikóka című kisnovelláját, amit a Népszavának küldött.
Szandy arról is nevezetes volt, hogy milyen szép felesége van, Anni. Szandy az egyik vidéki lakodalmi zenés útjukra, a gépkocsiban, engem is felvetetett, nagy lakodalom volt, egész éjjel zenéltek, hajnalban hazafelé egész demizson pálinkát ittunk meg a sofőr tréfás nagy irigykedései közben. Emlékszem, a lakodalomban volt egy szőke kislány, tizenhat éves talán, s vele barátkoztam az ellenőrzött asztaloknál. Kedves volt, felajánlotta, hogy akár holnap a feleségem lesz, csak hadd hozza el magával a legkisebbik öccsét, mert sokan vannak otthon.
Mondom, Szandyt nem kérdezhetem meg már, mert meghalt. (Írtam hozzá akkor egy verset, Simon közölte a Napjainkban.) Ahogy Simon mesélte, egy furcsa félreértés folytán halt meg. Szandynak ugyanis nem volt szabad innia. Orvosságot szedett, s mégis ráivott egy bányásznapon. Bekómált és elfeküdt az utcán. Nem volt nála igazolvány, leírással, hogy beteg, s a rendfenntartók begyűjtötték. Nem tudott beszélni, nem tudta megmondani, hogy ő beteg, csak mutogatott. Bezárták, s nem engedték ki másnapig. Akkor már nem jöhetett.
Eltelt a nyár. Engem az erős munka kifárasztott, ám azért este nem kerültem ágyba korán. Miskolcon az idő tájt nem volt meglepő, ha az embert megszólította egy-egy lány, hogy fizetne egy sört. Miskolcon férfihiány volt. Az ismeretségi kör hatványozottan bővült, hiszen egy-egy asztaltársaságból, ha csak ketten ismerték is egymást, a két kompánia egykettőre barátságot kötött.
Nem túl nagy asztalok voltak divatban akkoriban az Avas kerthelyiségében, ám ahhoz elég nagyok, hogy ötven pohár sör elférjen egyiken-egyiken. (Ez Ladányi Mihály reprezentációja volt, aki egy szép délelőtt – miért nem dolgoztam akkor? Valószínű már ősszel történt, hiszen vissza-visszajártam – annyi pohár sört kért a pincértől, amennyi csak elfér az asztalon. Ötven pohár volt, vagy ötvenegy? Természetesen, aki jött és ismerős volt, csak elvette a poharat. „Tudjátok, így jobb, mert minek szaladgáltassam annyit a pincért” – magyarázta Ladányi Mihály. Egyetértettünk, és ittuk a potyát.)
Az Avas pincesora a zárt kapukkal romantikus hely volt. Jól lehetett beszélgetni ott lányokkal, fiúkkal. Marival jártam akkoriban, nagyon jó barátom volt. A nyár vége felé kalandoztam egy másik lánnyal is, aki nem engedte soha, hogy a városon kívül fekvő új sorra hazakísérjem, nehogy megszólják.
A nyár végén azonban a Napjainknak le akartam adni a riportot a Kohóról. Az a nyár a rekonstrukció ideje volt, s ez adott aktualitást az írásnak is. (Emlékszem, mennyit nevettünk az országos vezető napilap riporternőjének nagyriportján. A poén az volt a riportban, hogy egy nehéz gépet nem tudtak a helyére tenni. A toronydarunak nem volt elég hosszú a gémje. Nem ment, nem ment a dolog. De aztán mégis megoldották. Mert nem ismertek lehetetlent. Lezökkentették egy kicsit. Csak úgy harminc centi magasból.)
Ott álltam Miska előtt a tízflekkes termelési riportommal. Azt mondja: „A líra állványzatáról nézed te a melóst!” És rosszallólag ciccegett hozzá.
Beleírtam ugyanis egy jelenetet. Tudni kell, hogy amikor az acélrudak elkészülnek, egy ellenőr jó kétöklömnyi vasszerkezettel beleüt néhány betűt és számot. Ez a rúd neve, ezzel azonosítják. Mindegyiket önálló azonosító számmal és betűkkel látta el. Néha én is segítettem neki. (Sőt a felemelendő acélrudak összekötözésével is elfoglaltak néha. Az úgy megy, hogy a rudakat egy lágyvaspálcával átfogja az ember, és megtekeri az ujjnyi vastag szálat, mint egy drótot, s mehet a daru, emelheti.)
Nohát, a brigádból egy kisember, aki sose jutott szóhoz, mert letorkolták, ott motozgatott a rudak közt. Motyogott, rászóltak: „Úgy teszel, mint aki tud olvasni, mi?” És röhögtek.
A szemébe kiült a végtelen kiszolgáltatottság fájdalma. Könnyezett. Betűket olvasott fel. Kamuból. Tudta maga is, leleplezik. Hát ez volt „a lírai állványzat!” Hogy ezt vettem észre a munkásosztályból. Mihály talán százalékokat hiányolt az első nagyriportomból? (Pedig voltak benne azok is.)
A következő nyár már nem talált Miskolcon. A Ménesi úti kollégiumban, Pesten június vége felé már nem nagyon szerettek a recepciósok, a portásnők. A frissen érkezetteket faggatták örömmel-izgalommal, nekem pedig tudomásul kellett vennem, hogy vége a diákéletnek, a jó nyaraknak, amikor visszavár a kollégium. Vettem egy cementes papírzsákot, beleraktam a könyveimet, s elutaztam Szombathelyre, ahol a megyei lapnál akartam dolgozni.
Emlékszem, amikor Szombathely felé közeledtünk a vonattal, felszállt egy – a nyár közepén! – vörös bőrkabátot, birgelit, csizmanadrágot, vadászkalapot viselő úr, s leült velem szemközt. „Pestről…” – inkább állította, mint kérdezte. „Ja.” Végignézett a cókmókomon. Bőrönd kettő, a zsák, meg egy vállra akasztós sportszatyorban ennivaló. Menzai kenyér, füstölt szalonna.
Meg egy borosüveg, amiben mézet tartottam, mert úgy praktikusabb. Csak meghúzza az ember. Egy időbe került, míg megértettem, hogy én határsértő-jelöltnek vagyok véve, s hogy ez a fura öltözékű úr nyomozó. Kifaggatott, mit csináltam aznap Pesten. Aztán előtte. Aztán azelőtt. „Mozi?” „Ja.” „Hol a jegy?” Jegy nem volt. „Ahá” – csapott le rám. Hogy mit hazudozok én itt összevissza, amikor még a mozijegyet sem tudom bemutatni. Komolyan aggódtam, mert már azt is kilátásba helyezte, hogy van ám neki egy kis irodácskája itten, ugye, a szombathelyi állomáson, ahol senki nem látja meg, ha véletlenül nekiesnék a falnak, mondjuk, arccal előre…
S ekkor… ekkor a polcon a sportszatyromban lévő borosüveg dugója kilökődött, s a méz pókhálófinom szálként elkezdett csorogni-csordogálni egyenesen a fickó homlokára lökött kalapjának öblébe.
Megálltam komolysággal, nem szóltam neki. A kitörni akaró röhögés és a megfélemlítettség fűszeres-izgalmas kettős páclevében izzadva érkeztem meg.
Ahol aztán egy kollégája – aki éppen váltotta a következő vonaton – rámköszönt, hogy „No, szerkesztő úr, akkor megkezdjük a munkát?” Pedig még gyakornok sem voltam, csak jelölt. Viszont a korábbi utazásomkor vele hozott össze a jobbik sorsom, már ismert, s tudta, hogy én miért is jövök. Írtam is egy verset, hogy: „Nem jöttem lármával, / este érkeztem meg, / két börönd, sporttáska, / és külön a könyvek, / cementes zsákban, összekötözve erősen…” A beadott verskötetem címe is ez lett volna, Könyveim cementes zsákban. Nem jelent meg, miként az Igazi eső, az Üveghegyen innen, a Hazáim s egy cím nélkül beadott gyűjteményem sem. De ez már más történet.
Mindenestre a kapcsolat a Napjainkkal gördülékenyen haladt tovább. Igaz, a verseimet ritkábban, néha egyáltalán nem küldözgettem, s más folyóiratnak sem, holott korábban a Napjaink is, az Alföld is közölt. Szombathelyen nem lírikus, hanem szorgalmas gyakornok kellett, s ez rendjén is volt így.
Amikor Simon könyve, a Hozzátok jöttem megjelent, 1966-ban, már az Elérhetetlen föld versantológia összeállítása is folyamatban volt. Ez 1969-ben jelent meg. Mintha véget vetett volna az ifjúságnak. Emlékszem, hogy Bella István Szaggatott világa az Ifjúság múzeuma versciklusának olvastán szomorodtam el először: hát ilyen hamar múlttá, múzeummá válik a mi fiatal időnk! Kiterítve az ifjúság címmel írtam akkor egy verset, sokáig nem jelent meg. (Tatabányán várta sorsát.) A ciklusom – Káré Magdolna udvara – versei közül volt olyan, ami meg éppen a Napjainkban, Simon szerkesztésében jelent meg.
Simon könyvei sorakoztak, riportok is, dráma is. Figyelemmel kísértem, szerettem Serfőzőt. Nem rejtem el, hogy verseit „sötét érctelérszerű eredeti hangnak” én neveztem.
Volt, hogy írtam is róla. A színműveiről. A Napjaink közölte az interjú-beszélgetéseket, verseket Serfőző szerkesztésében a Kilencek tagjaitól – az én interjúmat Sorolása a létezés örömeinek címmel, és verseket is rendszeresen. Már régebben jártam is Serfőzőéknél.
Egyszer Ratkó Jóska vitt el hozzájuk Miskolcon. Sakkoztak. Simon egyszer csak nevetve felugrott: „Ezt már nem lehet megnyerni!” Ratkó nagyon jól sakkozott. Emlékszem, makacskodtam, hogy hátha, hátha… átvettem Simontól a táblát. Ratkó három-négy lépésből bemattolt.
Aztán eszembe jut, hogy jóval később egyszer Simonhoz készülődtünk a Napjainkhoz. A vonat elvitt minket Sátoraljaújhelyig, ezért onnan taxival mentünk Miskolcra, csakhogy nem volt pénz kifizetni. Serfőző – mivel házmegbízottként ő kezelte a kasszát – kölcsönözte a komoly summát a taxisofőr kifizetésére….
Eszembe jut, hogy a Duna-parton egy vállalati üdülőben összejöttünk a Magyar Élet folyóirat indítására. Simon ott riportjaimat közölte. Aztán az Új Holnap már nem annyira Simon, mint inkább Kabdebó Lóránt ideje lett.
Most, hogy a Püski Könyvkiadó Gyerekidő címmel kiadta Simon három prózáját, számomra tulajdonképpen kikerekedett a történet.
A kis vadóc, aki a három kisregény végére otthont, tanyát elveszítve kilép az életbe, s majd Pestre jár munkásnak, ingázik, aztán katona, majd újságíró Szolnokon, később Miskolcon, már egészen közel van ahhoz, ahogyan 22 éves korunkban megjelent Miskolcon úgy 1964, 1965 körül.
Az Isten adjon Simonnak jó egészséget és munkakedvet a 60. születésnapján! S ha lehetséges, nekem, nekünk is, kik vele együtt hatvanévesek vagyunk.