Egyház és ökológia I.

A környezeti válságról az egyházi dokumentumok fényében

    Az 1992-es Riói konferencia tizedik évfordulóján zajlott Johannesburgban a világ valamennyi országát képviselő 70 ezer küldött részvételével rendezett Föld-csúcs, az emberiséget fenyegető ökológiai krízis megoldásának lehetőségeiről. A találkozón a hivatalos kormány- és állami küldöttségeken túl számos civil szervezet és a világegyházak képviselői is részt vettek. Augusztus 25-én vasárnap, Úrangyala imádságának keretében II. János Pál pápa is üzenetet intézett a Johannesburgban egybegyűltekhez, felszólítva őket a környezeti problémák megoldására, és egy teljes értékű, ökológiailag fenntartható emberi fejlődés felé vezető út kidolgozására.
    A pápai üzenet fényében elgondolkodtató a következő három alapvető kérdés:
    1.) Volt-e, van-e, lehet-e szerepe a vallásnak, az egyházaknak az ökológiai válság kibontakozásában, annak a természetről alkotott modern felfogásnak a kialakításában, amely végső soron természeti környezetünk egyre gyorsuló pusztításához vezetett?
    2.) A vallási tanításokból, az egyházak által elfogadott szakrális szövegekből és az egyes egyházak teológiai hagyományaiból származtatható-e egy ökologikus, vagy legalább is ökologikusabb világfelfogás?
    3.) És végül, hogy van-e az egyházaknak megkülönböztetett felelőssége, feladata az ökológiai problémák, a környezeti válság megoldásában?
    Az első kérdés egy nagyon nehéz és vitatott területre visz minket. Max Weber munkássága és méginkább Lynn White híres, Science-beli cikke óta az ökológiai gondolkodásban jelen van az a felfogás, hogy a természethez fűződő viszonyunk kialakításában a vallások, és mindenekelőtt a kereszténység alapvető szerepet játszott. Ez természetes is, hisz a világhoz, a természethez való hozzáállásunk végső soron az univerzumhoz való viszonyunktól, a világban való létünk értelmezésétől függ. Ez évezredeken keresztül vallási meghatározottságú volt. Mivel modern világunk – etikai teremtőerő híján – meghökkentően tradicionális, a múltból építkező, kiváltképp, ami alapértékeinket, etikai rendszereinket illeti, nyilvánvaló, hogy bizonyos elemeiben, jelenségeiben a domináns – Európában a keresztény – vallási tanokra vezethető vissza. A kereszténység kiemelkedő szerepet játszott az európai gondolkodás, felfogás és világnézet kialakításában, ha tehát az ökológiai válság kibontakozásáért az ember és természet kapcsolatának modern, nyugati megközelítését hibáztatjuk, a kereszténység felelőssége e tekintetben elkerülhetetlenül felmerül.
    Kérdés azonban, hogy vajon ez a fajta torz világkép milyen mértékben származik a kereszténység alapvető tanításából. Nem lehet-e, hogy Európa a Bibliának olyan olvasatát adta, amely jól alátámasztotta a természet feletti uralom eszméjét, azonban eltávolodott az ember teremtésben játszott szerepének eredeti, bibliai felfogásától? Nem kéne-e újraolvasnunk a teljes Ó- és Újszövetséget modern társadalmunk válságainak sajátos fényében? Létezhet-e „ökologikusabb” olvasata a Szentírásnak? A keresztény teológia a hetvenes évek második felétől keresi a választ erre a kérdéscsokorra. A napjainkra mind gazdagabb irodalommal rendelkező ökoteológia, a Biblia és a keresztény hagyomány – pl. Assisi Szt. Ferenc szellemi öröksége – újraértelmezésével arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy a hagyományos, domináns, uralkodó embert és alávetett természetet feltételező világképünk hamis, és Isten eredeti terve a teremtés középpontjába helyezett emberrel nem egy despota faj rászabadítása volt a teremtett világra, hanem a teremtés felelős, bölcs és szeretetben munkálkodó sáfárának megteremtése, aki munkatársává válik a teremtés nagyszerű tervének beteljesítésében.
    Az ökoteológia 25 éve bizonygatja a hívő ember megkülönböztetett felelősségét a világ megőrzésében. Ez a teológiai reform lassanként itatta át az egyházakat, és az elmúlt 15 évben ez a csendes, ökológiai forradalom, amely a teológusok körében zajlott, hivatalos állásponttá emelkedett. És itt jutunk el a harmadik kérdéskörhöz, melyre szerencsére nem szükséges spekulatív válaszokat adnunk. Hivatalos dokumentumok állnak a rendelkezésünkre, melyekben az egyház kinyilvánítja szándékát a környezeti problémák orvoslásában való részvételre, és lefekteti azon alapelveket, amelyek mentén – akárcsak szociális küldetése a szeretet parancsából kiindulva – ökológiai küldetése felépül.
    Azok a dokumentumok, amelyekről most szó lesz, két keresztény egyház, a római katolikus és a görögkeleti ortodox egyház hivatalos állásfoglalásai. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a többi egyház ne tanúsítana hasonlóan mély érdeklődést és ne szentelne ugyanakkora figyelmet az ökológiai válságnak, mint ez a kettő. Talán szervezeti felépítésük, a gyülekezetek nagyobb önállósága és a központi hierarchia kisebb jelentősége, vagy pusztán figyelmetlenségem az oka, hogy nem fogok ismertetni a protestáns egyházak vagy a zsidó hitközségek által kibocsátott, hasonlóan átfogó nyilatkozatokat. Tudatában vagyok, hogy ezek az egyházak szerte a világon nagyon is elöl járnak mind az elméleti munkában, mind pedig az elvek gyakorlati megvalósításában.
    Az ökológiai gondolat a hetvenes évek második felétől kezdett mind nagyobb jelentőségre szert tenni a teológián és az egyházi gondolkodáson belül. E folyamat első, jelentős állomása egy találkozó, a Terra Mater Nemzetközi Konferencia volt 1982 szeptemberében, az olaszországi Gubbi=ban. Az időpont és a helyszín nem véletlen: ekkor ünnepelték Assisi Szt. Ferenc születésének 800. évfordulóját, akinek tevékenysége szorosan köthető Gubbio környékéhez, Umbriához. A Ferenci hagyomány már az ökológiai gondolat legelső egyházi felbukkanásától kezdve egyik alapja volt a természethez fűződő új keresztény viszony kialakításának, melynek leglátványosabb jele a Szentatya 1979-es Inter Sanctos apostoli körlevele volt, melyben Ferencet az ökológiával foglalkozók védőszentjévé avatta. A konferencia zárónyilatkozatában először körvonalazódtak a nagy nyilvánosság számára az egyházon belül mind elfogadottabbá váló alapelvek, melyeken az ökológiai válság kihívására születő válaszoknak nyugodniuk kell. Ezek közül a legfontosabbak a következők.
    Újra kell értelmeznünk a fejlődésről alkotott fogalmainkat, hogy az az anyagi javak felhalmozása vagy a politikai hatalom helyett az élet minőségének javítását jelentse. Elkerülhetetlen a termelő és ipari tevékenység szerepének átgondolása, növekedésének visszafogása, csakúgy, mint a technológiához és a tudományhoz fűződő elképzeléseink újraformálása. A tudományos kutatásnak, a technológiai fejlesztésnek, és ehhez kapcsolódóan az oktatásnak elsősorban egy, a természeti környezettel harmóniában élő, a belső konfliktusoktól és az igazságtalanságtól a lehető legnagyobb mértékben mentes társadalom kialakítása kell hogy a célja legyen.
    Ez egyrészt feltételezi a természet tiszteletét és az egyének, kultúrák, valamint közösségek megbecsülését, másfelől a társadalmi feszültségek enyhítését, az éhezés felszámolását, a javak egyenlőtlen területi eloszlásának csökkentését és a túlnépesedés megállítását, azaz megoldást kell találnunk mindazokra a problémákra, amelyek a gazdag „Észak” és a szegény „Dél” közti egyenlőtlenségből fakadnak. Vissza kell utasítanunk az erőszak valamennyi formáját a természettel és az emberrel szemben, kiterjesztve az etikai alapelveket az ember és a többi élő teremtmény kapcsolatára is. Ezzel párhuzamosan meg kell erősítenünk a kulturális, építészeti, művészeti, történelmi és a hagyományokban megjelenő örökségünk iránti megbecsülésünket.
    Mindezek alapján minden erőnkkel dolgoznunk kell egy alternatív jövőkép, az egymásrautaltságra és az univerzális testvériség érzésére alapozott társadalom kialakításán.
    A konkrét tennivalók tekintetében a zárónyilatkozat hat területet tart kiemelkedően fontosnak. A döntéshozatali mechanizmusokat, ahol is az anticipáció, a jövőre orientáltság, és a participáció, részvétel kell hogy legyen az a két alapelv, melyeknek át kell hatnia ezeket a folyamatokat. A kultúra és a média területét, melyek felelősek a környezeti információk nyilvánosságának megteremtéséért, valamint az oktatást, melynek kiemelkedően fontos feladata a környezettudatosság elmélyítése. Az egyházak rendkívüli szerepét híveik és az egyházi szereplők gondolkodásának átformálásában, melynek a lelki gondozás és az oktatás területén túl konkrét akciók és intézmények formájában is meg kell jelennie. A kormányok és parlamentek felelősségét a természeti környezet helyreállítását célzó programok elindításában, és végül a civil szervezeteket, melyeknek aktív részt kell vállalniuk valamennyi fenti program megvalósításában.

Jávor Benedek biológus