Jurij Mamlejev

A fürdőben

    A Szirotyinszkij utcai N 666-os közfürdőnek egy Konopljannyikov nevű, súlyos tekintetű, de kissé légies férfi az igazgatója. Odavan az ázott macskáért, a plafonon lévő lyukért és a fiáért, Vityáért, a harmincéves, mérhetetlenül kövér férfiért, akinek mindkét oldalán bőrfarkas van.
    – Apus, bocsásd! – telefonált oda egyik este Vitya az apjának a munkahelyére.
    Konopljannyikov tudta, mi ez a „bocsásd!”: azt jelentette, hogy a fürdőt zárás után – ideiglenesen – a fia, annak közeli barátja, Száska és félig közös, kövér és régimódi barátnőjük, Kátyenyka rendelkezésére kell bocsátani, hogy az örömüket szolgálja.
    Egyszóval az orgiát.
    – Csak gőzt engedj be minél többet, apus! – bűzölgött a kagylóba Vityenka. – És csak semmi ázott macska!
    Konoplannyikov beleegyezése jeléül elkáromkodta magát, és letette a kagylót.
    Éjjel tizenegykor, amikor teljesen kiürült a fürdő, három, a feneke mozgásának ütemére vidáman nevetgélő lény közelítette meg. Bebugyolált voltuk miatt nehéz lett volna megkülönböztetni őket. A legnőiesebb kézben bevásárlócekker lógott félliteres vodkákkal és sós, zsíros kajával. Egyikőjük egy nem tudni, mire való csomagot vitt.
    Egyszerre megfordultak, harsány füttyöt küldtek jobbra-balra, és elnyelte őket a fürdő főbejárati szája.
    – Fürödni jöttek, he-he – nyöszörgött a kisöreg Konopljannyikov, miután ázott macskát szorított a hóna alá, egy másikat pedig a zsebébe dugott –, he-he…
    A hősök hisztérikusan levetkőztek, libasorban bevonultak a homályos, mintegy megöregedett fénnyel teli félszaunába. A kövér Vitya engedelmesen vitte a cekkert.
    Először természetesen erotikáztak. Vitya még le is esett Kátyenka hátáról, és fájdalmasan megütötte a fejét a kőpadlón. Miután befejezték, Szása és Kátyenka végigfeküdt a padon, Vitya pedig velük szemben hokedlin ült és egy üveget bontott ki. Veríték folyt a fütyijéről.
    Szása sovány volt, és a teste cirkalmasan fehérlett a padon. Katyusa hájas volt, majdnem fénylett a hájtól, és izzadt, a testéhez tapadó karjával veregette az oldalát.
    Itt egy fontos kitérőt kell tenni: a férfiak (és bizonyos fokig Kátyenka is) nem egyszerűen börtöntöltelékek voltak, hanem még titkos filozófiai bölcsességeket is összeolvastak. Ez főleg a szemükön látszott: Vityáé az Istenről hallucináló pajkos ördögére emlékeztetett; Szásáé egyszerűen mérhetetlenül intelligens volt. Úgy egyáltalán, jelen formájukban a barátok valami állatfilozófusokra hasonlítottak. Képzeljék el például a távoli erdőkben elvadult Platónt.
    – Kátyenka, hé, Kátyenka, sok abortusza volt?! – kérdezte váratlanul Vitya, a férfi nő fölötti felsőbbrendűségének érzetével eltelve.
    – Ne is mondd, Vitya, ne is mondd! – csapta össze a kezét Kátya. – Még az ördög is belezavarodna, ha megpróbálná összeszámolni.
    – Hanem tudja-e, aranyoskám – komolyodott el hirtelen Vitya, és még a vodkásüveget is a kőpadlóra tette –, hogy a megölt gyermek lelke nem mindig válik el rögtön az anyától, és nagyon gyakran – egész burkával együtt – hosszú időre az anya testére szívódik. Asztrális síkon. És nem csodálkoznék, hogy ha képesek lennénk ezt a síkot szemlélni, akkor szép számmal látnánk ilyen rászívódást az ön testén.
    Kátyenka elsápadt, és a zsámoly alá ejtette a fürdősajtárt. Először gondolatban kiverte a veríték – „így van vagy nincs így?”, és ösztönösen érezte, hogy „így van”, hisz valahová csak el kell lennie a magzat lelkének, és a kis oktalan természetesen nem tud azonnal elszakadni a gyilkos anyától: a szeretet, mint tudjuk, vak, akár a szerelem, ráadásul ilyen zsenge korban. Kátya, a maga egészében átérezvén mindezt, szűkölni kezdett, de Szása hűvösen megakasztotta.
    – Tulajdonképpen mit heveskedik így, Kátyenka? Sajnálja a félgyermeket?! Nem hiszem. Mindenkit még az Isten se tud sajnálni. Azonkívül azt hiszem, hogy alapjában örülhet a magzat, hogy nem maga hozta Isten világára. Legközelebb majd szerencséje lesz neki. Úgyhogy nem kell sajnálni. Inkább azt mondja meg, nem kellemetlen, hogy a testén ilyen undok rászívódások vannak.
    – Kellemetlen – bólintott félénken Kátyenka.
    – Biztos rengeteg van rajta – mondta a nyálát csurgatva, nem adekvát módon Vitya.
    – Bármennyi is lenne – szakította félbe határozottan, a kezét fölemelve Szása. – De gondolja el, Kátyenka – folytatta –, hogy igazából mit okoznak magának ezek a rászívódások!? Hiszen maga egy másik világban van, és a szűkölésük nem jut el a maga füléig… Egyébként Vitya, mit mondanak a szaktekintélyek az ilyen esetekről… az anyát itt érő következményekről?
    – Á, hülyeség… Néha egy kis rossz közérzet…
    – Na ugye… Egy kis rossz közérzet! – Szása még a karját is eltárta és fölállt a helyéről. Meztelen testének árnyéka fölemelkedett a falon. – Aztán pedig – mosolyodott el kedvesen –, a rászívódás úgyis leválik… És remélem, a következő megtestesülés tekintetében sokkal szerencsésebb lesz… Rossz közérzet! Én a maga helyében inkább hurcolnék magamon vagy kétszáz ilyen rászívódás-lelket, mint hogy megszüljek és aztán szoptassak egyetlen parazitát. Én ezekkel a rászívódásokkal úgy ugrálnék a toronyból, mint a műugró – jött tűzbe hirtelen Szása, felpattant a padról és Kátyenka körül rohangált a helyiség párás félhomályában. – Igen, űrhajós lenne belőlem! Végső soron eredeti figurává válnék! Sosztakoviccsá! És hogy felőrli az ember idegeit egy ilyen világra jött parazita fölnevelése! Mert a mi körülményeink közt a fene tudja, miért, pokolnál szörnyűbb valami lesz belőle, valami fordított Beatrice! Az embernek magát, magát kell szeretni!
    Bármilyen furcsa, ezek az érvek váratlanul hatottak Kátyenkára, és megnyugodott.
    … Másfél óra múlva három totál részeg lény, a levegőbe kapdosva előpattant a fürdőből. Az egyiknek átázott a kabátja. A másik elvesztette a sapkáját. A harmadik mezítláb volt. De mindhármójuk szájából üvöltés áradt:

Akár elő is vehetnek,
Ha véget ért az élet,
Mindenért, mit elkövettem
Jön az utolsó ítélet.

    … A magányos járókelők és a csótányok megijedtek a látványuktól… És hamarosan az öreg Konopljannyikov is kisurrant utánuk a fürdőből. Üres szemmel visszanézett, miközben ázott macskafejet evett. Számára ez jelentette az orgiát.

Bratka László fordítása

Jurij Mamlejev (1931–) orosz író. Matematikát tanított, intenzíven foglalkozott keleti filozófiákkal. 1975-ben emigrált. Hazájában 1989-ben látott napvilágot első könyve, azóta sorra jelennek meg filozófiai írásai, regényei. Legtöbbször Gogolhoz, Dosztojevszkijhez hasonlítják, de Kurt Vonnegutot is említeni lehetne vele kapcsolatban. Magyarul eddig hat írása jelent meg.