Charles Baudelaire

Csevegés

Az őszi ég maga, tündöklő s rózsaszín vagy,
De az én mélabúm, mint tenger, úgy dagad,
S apálykor nem marad más zordon ajkaimnak,
Mint emlékül, marón, a keserű iszap.

– Aléló mellemet simíthatod, te drága,
Mit kezed ott keres, nők-szétszaggatta hely,
Testem szilaj fogak és karmok dúlta tája.
Szívem már ne keresd: egy csűrhe falta fel.

A szívem palota, hol úr a vad tömeg lett:
Itt részegül le, öl, kap hajba s acsarog!
– Micsoda illatár lengi be pőre kebled!…

Szépség, lelkünkre csap parancsként ostorod!
Ünnep-tüzű szemed égesse végre szét hát
Mit megkímélt e raj: a rongyok maradékát!

Timár György fordítása