Lépcsők fel és le

    Zsankó Lászlóval, férjemmel egy időben végeztünk a Képzőművészeti Főiskolán, több mint tíz éve. Sok a közös emlék, hiszen a családi összetartozáson túl sokszor együtt is dolgoztunk. A tágas főiskolai műterem után a közös kicsiny műterem, de a miénk… és a művésztelepeken eltöltött szép nyári hónapok. A nyár mindkettőnk számára elképzelhetetlen alkotótelepi részvétel nélkül. Így van ez már főiskolás korunk óta. Ott figyeltem őt először munka közben. Ha fest, szinte megszűnik körülötte a világ, egyre mélyebbre és mélyebbre merül abban, amit éppen csinál, és ilyenkor hozzászólni is alig lehet. Gondosan utána jár, tökéletesíti azt, amit elképzelt, ha kell, makettet is készít hozzá. Akár tereket, akár tárgyakat fest, látszólag könnyedén teszi, de valójában sok vázlat és tanulmány áll a folyamat hátterében.
    Előzményei a reneszánsz és a XX. századi művészek, Keefer és Escher látványvilágában keresendők. A szem becsapása és a szabályok megváltoztatása az, amit illúzió keltésére használ. Egy régebbi kiállítás megnyitójának kapcsán barátja, Mászáros Géza ezeket a gondolatokat fogalmazta meg: „A világ legfontosabb kérdései nagyon régiek és egyszerűek, de ezekre az ősrégi és egyszerű kérdésekre soha nem találunk megnyugtató és végleges válaszokat. Vajon olyan-e ez a világ, amilyennek látjuk, szagoljuk, tapintjuk? Egyáltalán: mi az, hogy valóság? A világ valósága valóban olyan életbevágóan fontos dolog, vagy csak a róla alkotott közmegegyezés, társadalmi rangra emelt és mindenkor változó tévedéseink igazgatják az életünket?”
    Zsankó László nem elégszik meg a készen kapott, megszokott technikai megoldásokkal, hanem egy-egy felmerülő téma kapcsán az anyagot is alkotó társául szólítja, és addig viaskodik vele, míg az be nem hódol akaratának. Így állítja a matériát a kifejezés szolgálatába. Megdöbbenve láttam, hogy festményeihez viaszt és rezsót, majd aszfaltot és lángot lövellő eszközt használ és a hosszas próbálgatások során ezek az anyagok megszelídülnek. A megperzselt, vagy puhán fénylő, homoktól, fűrészportól rusztikussá váló képfelületek furcsa „bőrt” adnak munkáinak. Az első pillanatban rendkívül egyszerűnek és érthetőnek tűnő képei a következő pillanatban gondolkodóba és zavarba ejtenek, az áthatolható és körüljárható lehetetlenségek szinte kézzel fogható téri megjelenésével állunk szemben. Nyitott szemmel jár a világban, így számára bármi téma lehet. A torzított tér és a talányok gyakran főszereplői képeinek; máskor a motívumok szembefordításával és megismétlésével (lépcsők, négyzetek, hengerek, háromszögek, figurák stb.) építkezik, néha tapétaszerűen megismételve őket, mint a „rács”-képeknél.
    Wehner Tibor róla írt szavai: „Zsankó László képeit szemlélve váratlanul új megvilágításba kerülnek a dolgok; e meditációra ösztönző vásznak és grafikák kapcsán tulajdonképpen magától értetődő, de mégis a megoldhatatlanság, az abszurditás szférájába emelkedő kérdések merülnek fel: hogyan mehetünk le egy felfelé vezető lépcsőn, s hogyan mehetünk fel egy lefelé vezetőn?…”

Szőnyi Krisztina
grafikusművész