Rott József

Trussz Putyi szünetelteti létezését

Részlet a Pengeélen és pellengéren címmel készülő regényből

    Apa a gyárban szerzett állást, magamfajta bukott alakok között, akik esztendőkkel korábban lecsúsztak az egyetemről, s azóta a központi raktár poros homályában várják sorsuk jobbra fordulását. A széllelbélelt, vasvázas épület menedékhely volt egyben, ahová be-behúzódtak a gyártelepen kódorgó, tétlenségbe belefáradt dolgozók. Kortyolták a Császtané által kotyvasztott feketét, leszopogatták a pléhkanalat, és eregették a füstöt rémisztő gyakorlottsággal. Érces, egymásnak feszülő hangjuk vásári hangulatot keltve visszhangzott. Zegernyés időben tucatnyian is összeverődtek, ázott gúnyájuk szaga megülte a levegőt. Topogtak és tapogatták az asztalon tartott szerszámokat, alátéteket. Handabandázásuknak Derelyes főmérnök megjelenése vetett véget, vagy éppen a műszakváltást jelző dudaszó. Ilyenkor nem számított mennydörgés, sistergő jégeső; mint a töketlen malacok, ahogy azt Kohler papa, a felettesünk szokta mondogatni; egymást lökdösve és hőbörögve megrohamozták az öltözőt.
    Mi, a teljes értékű léttől megfosztott raktárnokok, a katonai besorozásunk elodázásán mesterkedtünk. A gyakorlat azt mutatta, hogy a katonai szolgálat után könyörtelenül bekebelezik az embert a szamárszürke hétköznapok: család, munka és kuporgatás kocsira; kocsma, telek, esetleg, a leleményesebbeknek szerető. Kétségbeesett hangú, leleményeskedő kérvényeket fogalmaztunk a megyei hadkiegészítő parancsnokságnak, és patrónusok után kutattunk váltakozó eredménnyel. Siralmas banda voltunk, ha úgy veszem. Istvánon, a rangidős raktársegéden, négy sikertelen felvételi vizsgát követően beteljesedni látszott a végzet; furcsán és sokat beszélt, karikás szeme álmatlanságra vallott, ugyanakkor szemkáprázásról és gyakori látomásokról beszélt, olykor már Derelyessel szemben is okító hangot ütött meg. A meglett korú főmérnök a homlokát ráncolta. Keresse fel az üzemorvost, István. Csak megfázás, jött az elhamarkodott válasz, és szemléltetve a kellemetlenség elhanyagolható voltát, megtörölte az orrát.
    A gépolajjal átitatott, ragacsos íróasztal körül gyülekeztünk. Ha már hárman együtt voltunk, veszekedtünk. Mindegy min, ez sosem okozott problémát. Dodi, a cigány srác fenyő frissítőt fújt szét a levegőben.
    – Beszart valaki? Borzalmas ez a szag.
    – Mióta megjöttél, én is érzem – mondta Trussz Putyi. – Egyszerűbb lenne, ha magadra fújnád.
    Reggeles műszakban, pontban fél hétkor, Kohler papa az asztalra ejtette az aktatáskáját, s a tompa puffanás egyszerre jelentette a munka- és früstökidő kezdetét. Kohler papa nyugdíj mellett tevékenykedett. Olyan nyugdíj mellett, melyet még nem ítéltek meg neki, ám szerinte kénytelenek lesznek visszamenőleg elismerni, feltéve, ha él a jogorvoslás lehetőségével. Mert a dolog, ahogy gyakorta emlegette: kétélű. Mintha egy késnek a nyele helyén is penge lenne. Hogyan ragadja meg azt az ember? Márpedig a magyar valóság hasonló helyzetek tömkelege… A gyár hadiüzemként működött a háborús időkben, a munkások mentesültek a katonai szolgálat alól. Kohler Károlyt mégis hadra fogták. Aztán negyedfél esztendőt tengetett el a muszkáknál káposztalevesen, kényszermunkával. Mit gondolnak erről az időszakról a nyugdíjfolyósító intézetben? Fondorlatos módon szüneteltette a létezését?!… Azt bezzeg számon tartják, hogy perfekt orosz, és rendszeresen fölrimánkodják a tárgyalóterembe. Tolmácsolni. Fertődiné, az irodavezető tiszta köpenyt adat rá. Fütyülős barackkal kínálják… Dehogy pálinkázna velük! A kíváncsiság hajtja. Hátha szembetalálkozik az egykori kínzóival.
    Kenyeret, szalonnát kotort elő a táska oldalrekeszéből, és újságot bontva nekifohászkodott. Hamar végigszaladt a külpolitikai rovaton, legföljebb kurta megjegyzést tett a háborúzó nyamnyamokra vagy a jó dolgukban tobzódó jenkikre, ám a belpolitikai írásokat tüzetes vizsgálat alá vetette, vitriolos észrevételeket téve az újságíróra és a cikk tárgyára egyaránt.
    – Hallottatok a kitelepítésekről? – bökött felénk a bicskaheggyel.
    A kakaószacskó sarkára harapva ingattuk a fejünket.
    Kohler papa felhördült. Hörbölt a boros teával bélelt termoszból, és zengzetes hangon ecsetelni kezdte a svábságot sújtó törvénytelenségeket. Ő aztán emlékszik, ha egyes politikusok igyekeznek is elfeledni és elfeledtetni a történteket. Naná. Amikor magyar és orosz egyaránt német bankokra kacsingat.
    – Mert! – a szódásballonhoz battyogott, rövid spricceléssel lazított az italán, aztán kortyolt és böffentett. – Miből épülnek ezek a szánalmas panelnegyedek?
    – Betonból.
    – Kölcsönből, gyerekek! Lyukas az államkassza. Nem lelkesednék a helyetekben.
    – Ne lázítson, Kohler! – kiabálta a kávéért beköszönő Császta szaki, s ha már ott volt, kétszer is mohón belemarkolt a kasszaként használatos fémdobozba. – Az arcunk verítékével építjük a jövőt, maga meg duruzsol! Nem korrekt ez így!
    – Joguk van csiszolódni! Nézzen rájuk, Császta! A leendő értelmiséget látja.
    Császta megvakarta az ingéből kiütköző szőrzetet.
    – Most meg ijeszteget? Kohler! Maga üldöz engem!
    Kuncsaft érkezett, és nagyvonalúan hagytuk, hogy kiszolgálja magát. Ez ugyan kaotikus állapotokhoz vezetett, ám senkit sem korlátoztunk az önrendelkezésben, legföljebb több idejébe és dühébe került az óhajtott szerszám föllelése. Az elsárgult megrendelőlapokat forgattam, Trussz Putyi, akivel delente együtt lógtunk a kantinban, meglocsolta a kirohadófélben lévő cserepes növényeket. Lett volna idejük alkalmazkodni, mondta, amikor Császtané hisztériássá élezve amúgy sem hízelgő papagájhangját, felelősségre vonta.
    Trussz folyvást egy kopott Chicago Bulls vagy talán Pit Bull feliratú baseballsapkát tartott a fején, ami elárnyékolta az arcát; szeszélyessége és hirtelensége jelképe lett, már-már jellemvonás. Meccsre menet a szemére húzta, rockkoncerten hasonlóan cselekedett, hogy mély lélegzetet véve átvágjon a vergődő, vonagló sokadalmon. Pokoli buli, ordította boldogan, és megtörölte tajtékzó homlokát. A sityó éles körben a koponyájára simította szálas, seszínű haját. Trussz a karját lengette, a mennyekben volt, ropta a táncot. Ragadd meg az alkalmat, ez lehetett a jelszava, bár sosem hangoztatta habzó szájjal, másokat győzködve… Kemény, sötétvörös bogyót érlelő vadringlók tenyésztek a parkban. Közös? Tette föl a kérdést csak úgy magamagának, s átgázolt a gonddal gereblyézett virágágyásokon. Megmarcangolta a fát, s gallyakat, leveleket szórva futott utánam. Pfúj!… Éretlen. Lesöpörte az öléből a gyümölcsöt, és elfeledve a dolgot, nagy hangon magyarázott valamit, míg a gyalogosok felháborodva kerülgették a pattogó, szanaszét guruló bogyókat.
    Trussz társaságában nem lehetett unatkozni. Nyúlszájával, riasztó ábrázatával hihetetlen módon és mértékben vonzotta a bajokat, ám ugyanolyan eszelős módon diadalmaskodott is fölöttük. A túlzott balszerencse már szerencsétlenség, vagyis tragédia, az elszenvedője pedig tragikus hős, voltaképpen vakmerő, végzetes erőkkel dacoló dalia. Bárhová vetette a sors, Trussz Putyi a legkisebb gikszert is képes volt lavinaként addig görgetni, míg végveszély nem fenyegetett… Nyitott sliccel masírozott a diszkóban, kinevette, aki látta. Bocsánat, rendezetlen vagyok, mondta. Gyere, tesókám, iszunk egy rögtönölőt! Portorikó rumot rendelt, a torkára zúdította, és elszunyókált a bárpultnál. Éjféltájt eszmélt. Bocsáss meg, tesókám, ellágyultam kicsit. Megcsókolta az élesztgetésére szakosodott Bébibálnát, mázsás barátnőjét, és visszahanyatlott a pultra. Császtané kivételével, azt hiszem, minden nő imádta. Hajmeresztő változáson esett át a közelében a leggirhesebb csitri is. Kuncogtak, vihogtak és megrészegülten ölelkeztek vele. Trussznak a düledező deszkaóltól a dohos alagsori zugokig bárhol megfelelt, csak dughasson. Mindig így mondta, cicoma és teketória nélkül. A bonyodalmakat úgyis meghozza az élet. Mesélt egy cigánylányról, akit pucérra vetkőztetett a pincében, mire eltűnt a szeme elől. Trussz ügyesen kitapogatta, s míg amaz rityegve-rötyögve húzódozott, attól függően, hol érinti meg, ráadta a fehér pólóját, hogy boldoguljon. Nyomot hagyott benne a szenvedélyes együttlét, mert másnap eloldotta a ház elől az apja furgonját, és kocsikázni vitte a lányt. Túl a városon, szekérnek ütköztek. Levette a baseballsapkát, és megdörzsölte véres, zavaros szemét, ahogy a lovak haláltusájáról beszélt. Elveszem Terit, mondta később. Baj lesz abból, Trussz! Rögtön a plafonon volt. Miből? Hogy szeretünk valakit?!

    A visszahordott szerszámok heveny halmokban csúfoskodtak az íróasztal körül. Lassan lépni se lehet tőlük, dünnyögte Kohler papa, és belerúgott egy szürke pléhdobozba. Bágyadt, savanykás testszagát úgy húzta maga után, akár egy vesebajos, kopott szőrű kenguru. Szegény öreg fickó, mondtam otthon. Apa röhögött. Kohler?! Negyvennégyben elsíbolt egy vöröskeresztes szállítmányt. Örült, hogy megússza a golyót.
    Tarthatatlan állapot uralkodott a raktárban.
    – Visszahozták a szikramentes sarokcsőfogókat, Putyi?!
    – A manométerek mellett keresd!
    Rajzottunk a polcutcákban, és keserves pofát vágtunk, ha egymásba botlottunk. Derelyes főmérnök megjelenése, mint annyiszor, acsargó elégedetlenségbe torkollt. Kohler papa a homlokára tolta sötét, csontkeretes szemüvegét, hogy csemegézzen a jeleneten.
    – Vérlázító, ami itt folyik! – csattogtatta a fogát Derelyes.
    – Az – helyeselt Kohler. – Mondtam is a minap, hogy kevesen vagyunk.
    – A semmittevéshez?
    Derelyes őrjöngött, Kohler papa morgolódott, Derelyes csapkodott, Kohler papa a fejét csóválta. Már a napsütötte udvaron bandukoltak, egyre csökkent közöttük a távolság. Derelyes fennhangon magyarázott, Kohler papa széttárta a karját…
    Az ajtó árnyékából figyeltük őket.
    – Csipázzátok? – lihegte izgatottan István.
    Trussz Putyi fintorgott. Szerinte István régen eldöntötte, hogy az egyetem helyett, adandó alkalommal inkább Kohler papa trónusára csücsül. Kelletlen lett és kellemetlen; simulékony Kohlerrel és ingerlékeny velünk.
    – Pssz… – idegeskedett. – Derelyes elnézést fog kérni!
    – Tőled – mondta Trussz. – Hogy tévedésből embernek nézett.
    Délben, négyesével szedve a lépcsőfokokat, megrohamoztuk a kantint. Másodperceken múlt, hogy a folyosóhosszú sor mely részén veti meg a lábát az ember. Trussz majdnem feldöntötte a bérosztályról kilépő Bakácsnét. Mindkettőnket megbénított a véletlenszerű találkozás. Bakács Kati húsz esztendeje volt irodavezető, ehhez képest élénk és kedélyes, mint akinek a vegyipar teljes összeomlása sem szegné kedvét.
    Kinevette a dadogva szabadkozó Trusszt.
    – Az alagsorban dolgozol, fiú?
    Elképedve bámultunk utána. Igyekeztem magamba szívni minden mozdulatát, az életteli porcikák borzongató játékát. Léptei kopogása a mellkasomban vert visszhangot, megrészegülve kapaszkodtam Trusszba.
    – … fiú? – ismételtem meg Katit.
    – uúúú!! – üvöltött Trussz fölvetett fejjel.
    Másnap nem jelentkezett munkára.
    Az árkádok alá szorult üzletsoron kódorogtam, vonzottak a kirakatok. Kocsik jöttek és mentek, a lámpagyújtás a mozinál ért. Jegyet váltottam, mégis sarkon fordultam, mielőtt elkezdődött volna a film. Berúgtam a Büdösbocskor lépcsősorra nyíló ajtaját. A zenekar a Smoke on the Water-t játszotta. Gyagyás Panka sörrel és zsíros kenyérrel megrakott tálcával bukdácsolt a bakancsos lábak között.
    – Jössz?! – Trussz Putyi eltorzult arccal ordított a képembe. – Nyugatra.
    – Beseggeltél.
    – Ne mondj ilyeneket, tesóm! Ingerült vagyok, és ez fáradékonnyá tesz.
    Mintha a sörhabbal szökne a fejekbe, örökös szöveg volt a Büdösbocskorban a dobbantás. Három-négy korsót követően témánál voltunk. Nyugaton jólét van. Nem kényszerülsz hajbókolásra. Kimondhatod a gondolataidat. Bele a másik arcába. Bumm!… Nyugaton nincsenek mindenből és mindenkiből kiábrándult Kohler papák meg nyűgös, zaklatott Labanicsnék és Lejkó Eták. Vagy mégis?
    – De melyikük venné felénk az irányt? – unszolt rám egy sört Trussz. – Ilyen egyszerű ez, tesóm. Megpattanok.
    – Majd izenj.

    Gyalog indultam el otthonról.
    A vasbolt ajtajában most fordította meg a táblát az ebédelni készülő inas. Fagyizó lányok jöttek szembe velem és egy kerekes kocsit hajtó rokkant. Lassú, fásult mozdulatai nem hagytak nyomot az ábrázatán.
    Az antikvárium kirakatában középkori városmetszeteket bocsátottak közszemlére, kedvencem, a századfordulós, fakeretes földgömb köré. Afrika megkopott zöldje és fakó sárgája, akár a kiégett fű. És a Csendes-óceán szeretettel festett kékje! Egyre halványul a partok felé, ahogy az úszva érkező is lábra kap a puha fövenyen… A könyvek hosszú, tarka sorai érintetlenek, mióta utoljára láttam őket. Mikor is? Szombat este. Akárha esztendők teltek volna el azóta.
    Hamar magamra kanyarítottam a munkaruhát. Mifelénk mindenki a mások hátán akar kikecmeregni a bajból, macskajajból, jutott eszembe. Mégis a kedélyeskedők zavartak inkább. Mitől e kimeríthetetlen kedv? A töretlen önbizalom?… Elfogott az utálat, amikor meghallottam Csánk Csabát az ormótlan fapapucsában közeledni. Szőrös mellkasát domborítva, hereszagot árasztva elcsattogott mellettem. Fölszakadt a csipád, gyerek?! Megyek majd kettes fingváltóért, mert babkonzervet vacsoráztam! – Haha, piCsánk, röhögték a többiek.
    Lebenyin tizedes magára erőltetett türelemmel várt a raktárban. A hangjának már nem bírt, vagy talán nem is akart parancsolni.
    – Ez lenne az?
    – Ez – dünnyögte Kohler papa.
    – Beszélj a barátodról!
    – Melyikről?
    István falfehéren sugdolózott Dodival, lapos pillantásuk elárulta, hogy alaposan megszorongatta őket a tizedes.
    – Ne add az ártatlant! – fenyegetett meg Lebenyin a fal felé szorítva. – Tudod, hogy Turcsányiról beszélek!
    – Trussz Putyiról?
    – Szombat este együtt láttak vele.
    – Maguk előtt nincs titok!
    – Ki vele! Mikor váltatok el egymástól?
    – Össze se házasodtunk.
    A falnak taszított.
    – Most bekísérlek a kapitányságra, és dalolni fogsz.