N. Pál József
Sánta Ferenc jelenléte
1976-ban érettségiztem egy gépészeti szakközépiskolában. Még azon a tavaszon – tán 1975 őszén? – muszáj volt elolvasnunk a Húsz órát. Paraszti-félparaszti származék vagy az életforma közegét, emlékezetét még őrző fiúk voltunk többnyire, ismerős kellett (volna), hogy legyen tehát valamennyire a regénybeli világ, mi mégis „heroikusan” untuk az egészet, a termelőszövetkezeti gyűlés jegyzőkönyvét idéző oldalakon nyammogván például hol szentségeltünk, hol röhögtünk. Közben: a Máté elvtárs így, az Igazgató Jóska úgy, a talajjavítás vitája meg amúgy – szóval emészthetetlenül érdektelen és hervasztó volt számunkra ez a „kötelező olvasmány”. Aztán – úgy másfél-két év múltán – bennem megváltozott valami. Készültem a bölcsészkarra, s megnéztem Az ötödik pecsét Fábri Zoltán-féle filmváltozatát (a regényt csak később olvastam). Mit mondjak – megrázott. Az alakok és az emlékezetes szófordulatok szinte azonnal az elmémbe égtek, a végsőkig feszített morális problémafelvetés akkor számomra rendkívül bonyolultnak tetsző modellje pedig sokáig nem hagyott nyugodni. Innen nézvést nemsokára a Húsz óra története is kezdett megelevenedni bennem, s talán nem is csak azért, mert időközben – Czine Mihály hatására – eldöntöttem, hogy a XX. század históriája mindennél jobban érdekel engem. A szereplők jó része gyermekkorom figuráira emlékeztetett ekkor már (Zalában nőttem föl, s tudott – akkor persze én még nem tudtam –, hogy a könyv „alapélménye” is egy ottani faluhoz kötődött), s az elharapott vagy félbehagyott históriatöredékek, a lélek mélyén rekedt leküzdhetetlen indulatok, félelmektől terhelt gyanakvások saját félmúltam ismerős mozzanataiként érintettek meg engem. A szektás kommunista „gyilkos Vargát”, meg a kisgazdapárti – 1956 előtt és után is lecsukott – Kiskovácsot egyként megvető, a regényben szinte követendőmintává magasodott Igazgató Jóskának – a konszolidációs módihoz nagyon is hűen igazodó – „kétfrontosan harcos” figurája akkor még éppúgy nem zavart, mint ahogy a szöveg „pozitívnak” is mondható végkicsengése sem. Ráharapván a népi irodalomra – s olvasván a remek korai Sánta-novellákat is – hamarosan az egész életmű tisztelőjévé lettem.
Az egész életműé, mondom, mert az idő tájt – a nyolcvanas évek elején – már egyre több, az írót nagyon is becsülő embertől hallottam: Sánta Ferenc nem fog írni többet. A hallgatás – avagy a csend, ahogy ő mondta – ideje akkor már vagy másfél évtizednyire nyúlt, s az életmű „befejezettségének” érzetét hamarosan egy másik jelenség is erősítette bennem. A „Péterek” nevével fémjelzett paradigmaváltó próza virágzott ekkor már, aki adott magára, őket olvasta és magyarázta inkább, a hatvanas esztendők élénk vitákat kavart regényei (Fejes Endre, Somogyi Tóth Sándor, Kertész Ákos stb. művei) pedig szinte egyik pillanatról a másikra kezdtek avítt problematikájúnak és idejét múlt „beszédmódúnak” tetszeni. Tradícióit az új nemzedék – nemkülönben magyarázóik – már másutt kereste, s a rohamléptű kanonizációs igyekezet nyomán nemcsak Sánta Ferenc, de még Móricz Zsigmond műve is valamiféle „korszerűtlenség” gyanújába keveredett. Sánta prózájának kérdéshorizontja csak az ötvenes évek „termelési” epikájához képest volt új, de aztán bele is ragadt a maga korába, vele az újabb idő értékrelativizmustól terhelt világát megszólítani immár lehetetlen, hallatszott egyre gyakrabban.
Sánta Ferenc valóban nem írt többet, vagy ha mégis, akkor nem adta ki a kezéből (a néhány, alkalom szülte publicisztikai írást – az 1993-ban kiadott A szabadság küszöbén című kicsi kötetben is olvashatók – most ne említsük). Néha-néha hírek keltek arról, hogy dolgozik, ezt többször ő maga is megerősítette, például egy 1986-os interjú végén: „Nekem jövőre, hosszú idő után megjelenik az első regényem és követni fogja még egy-kettő.” Talán 1989 tavaszán vagy őszén hallottam egy beszélgetést a rádióban, s úgy emlékszem, szinte szóról szóra ugyanezeket mondta el az író. Megjegyzem: ez a hazugságot gyűlölő ember aligha füllentett, valami tényleg készült (vagy tán már készen is volt) akkor, amit aztán mégsem engedett az olvasók elé. Szó mi szó, Sánta Ferenc hetvenöt esztendős lett időközben, „csöndje” három és fél évtizede tart immár – meglehet, világrekorder ebben –, újabb művekre aligha számíthatunk. Tudtommal az interjúk lehetőségét is elutasítja, születésnapján egy vele tizenhárom esztendeje készült hosszabb beszélgetését vetítette le a televízió. Pedig a világról s önnön (magyar) létformánkról bizonnyal ma is megvan a véleménye, sőt annak mineműségét is sejthetjük, ha a már emlegetett – új regényeket is ígérő – régi interjúban elejtett szavaira gondolunk. „A nemzetnek és a társadalomnak az erkölcsi állapota most szinte minősíthetetlenül rossz” – mondta 1986 őszén, nagyjából akkor tehát, amikor – elhíresült fordulata szerint – a magyarsággal és a szocializmussal semmi kapcsolatot sem tartó „kegyenceket, elvtelen embereket, lézengő rittereket és Biberachokat” emlegette az írószövetség viharos közgyűlésén. Ama felszólalásban a nemzet sorsáért felelősséget vállaló írók segítő szándékát is jelezte a – radikális módosításokra szoruló – politikának, de a nagy változás, ami pár esztendő múltán bekövetkezett, aligha azt hozta el, amiben Sánta Ferenc akkor reménykedett. 1991 tavaszán – A szabadság küszöbén című cikke végén – hivatkozván Károly hercegre is, még a két rendszer (ti. a kapitalizmus és a szocializmus) jobb jelenségeinek a „szintézisében”, egy, a majdani „aranykor” álmát igényszintként több ezer éve őrző és követő „közösségi társadalom” felé való elmozdulásban hitt a „legmélyebb meggyőződéssel”, de ami eztán következett, az ezt a – mondhatnánk – Jézustól Németh Lászlóig megbúvó „üdvtörténetet” lesöpörte a színpadról. E minden ízében morális karakterű író azóta is hallgat, miközben hosszúra nyúlt csöndje nehéz súlyként telepedett reánk, mai magyarokra, mondhatnám, a sorsunkról való meditáció főbekólintó alkalmaként ma is itt van közöttünk – részeként az életműnek.
Sánta a remény feladhatatlan elvét szinte minden interjújában fölemlegette, sőt akkor a leghatározottabban, amikor hallgatásának okai felől faggatták. „Én sok keserű dolgot írtam, amit aztán, ha befejeztem, eldobtam, vagy pedig, amikor már láttam, hogy nincs erő bennem ahhoz, hogy a magam által penzumnak tekintett utolsó szót, azt, hogy mégis, mégis fáradozni kell, vagy azt, hogy mégis van remény, képes legyek a hitelesség erejével a műbe beleszőni […] akkor feladtam az írást. […] Nem, nem szabad kimondani a reménytelenséget.” E szavak is 1986-ból valók, s ama, a magyar történelem századai folytán kiküzdött-megőrzött írói-költői szereptudathoz ragaszkodtak szinte megrendítő makacssággal, amelyre ekkor már mint egy elvetendő, a művekbe bele- vagy abból kibeszélő, szóval az esztétikumot megfakító, az irodalmat szolgálóleányi szerepbe kényszerítő tehertételre legyintettek nagyon sokan. A „képviseleti” irodalomról volt szó természetesen, amely önmagát – a közösség tudatának teremtéséért, formálásáért felelős szellemi-etikai jelenségként – a közösség ügyeiért is felelősnek tudja, s amelyre az „új érzékenység” jelszavával is fellépett – tagadhatatlan, hogy a maga szellemi szabadságharcát is megvívó – „paradigmaváltó” irodalom már nem (legalábbis a hagyományos formában nem) vállalkozott. Sánta persze mondta a magáét, de bennünk, országlakókban addigra valami nagyon megváltozott, meglehet, az a folyamat érett be időközben, amelyet az író a magyar társadalom romló erkölcsi állapotát illetően emlegetett. Nem önnön sorsunk reményelvért protestáló – akár irodalomba menekített – erkölcsi tanulságai kellettek nekünk ekkor már, hanem csak az élet pőrén materiális adományai, amelynek ügyében persze, hogy sohasem az irodalom az illetékes. Az egykor oly népszerű író műveit egyre inkább publicisztikusnak vagy (túl)bölcselkedőnek, a belőlük felcsendülő remény szólamát a kornak engedményeket tett „vörös farkaknak” láttuk (láttatták velünk) ekkor már, holott – a nyelvi-poétikai megformáltság néholi esendőségei ide, a korszak (ön)szemléleti kordonjait átlépni nemigen képes, ma porosnak tetsző narrátori-szereplői fordulatok-gondolatfutamok oda – az a készség és az az érzékenység maszatolódott össze inkább bennünk, amely e súllyal morális világ- és történelemértelmezés befogadásához szükséges. Hiszem: Sánta Ferenc írt volna szíves örömest, csak úgy érezhette, egyre kevésbé van kinek – mert hazudni, azt aztán nem akart.
Amikor azt mondtam, hogy ez az író és ez az életmű éppen a „hiányával”, vagyis az önmaga fölfogásához és szereptudatához való visszavonhatatlan következetességével van jelen leginkább, erre a morális-társadalmi összefüggésre gondoltam. Mert nemcsak Sánta Ferenc munkásságáról, annak rendhagyóan törvényszerű alakulásáról és „utóéletéről” van itt szó, hanem egy (írói) magatartás – és egy sokat ígért nemzedék – sorsáról is, s ezzel együtt az önmagunkról – emberként és nemzetként való – gondolkodás már-már végzetesen megroggyanni látszó esélyeiről a máig nyúló történelmi időben. A Sánta-história – innét nézvést – ma is figyelmeztetés. Nézzük csak meg, mi lett a vele együtt indulók sorsa! Írónk – születésének éve (1927) okán – ahhoz a seregléshez is tartozhatna, amelyet a „fényes szellők” generációjának szokás nevezni, de – Nagy Lászlóékhoz képest – évekkel később indult. Szegény származású volt ő is – ráadásul Erdélyből, kisebbségi sorsból jött –, de az irodalmi sematizmus már meg sem érintette. Az életművet szimbolizáló első remeke (Sokan voltunk) 1954-ben, első kötete (Téli virágzás) 1956-ban jelent meg, sikereinek, ismertté válásának ideje a Nagy Imre-féle korszak pezsgő, az írástudók felelősségére és értelmes lázadására is szólító esztendeivel esett egybe. Az a ma már irodalomtörténeti értékű antológia (Emberavatás, 1955), amelynek címadó novelláját is ő írta, éppen a sematizmus gyakorlatával radikálisan szakító fiatal prózaíró nemzedék közös fölléptét jelentette, s ennek legjobbjai (Sántán kívül Csurka István, Szabó István, [Kamondy] Tóth László, Moldova György) az írói szemlélet megtisztulását és a felelős szereptudat megújulását ígérték akkor.
A forradalom, illetve annak eltiprása valamennyiük pályáját megkavarta, többen alkotói válságba kerültek a hitvesztések idején, Sánta Ferenc kötettel (Farkasok a küszöbön, 1961) csak évek múlva jelentkezett. S mi lett később? Amikorra magukhoz térhettek volna, jött a korszerűtlenség vádja, majd kisvártatva vagy az élet, vagy a belső tartás kezdett fölbomlani bennük. Kamondy Tóth László öngyilkos lett, az egyik legtehetségesebb 1945 után indult – s a paraszti életformaváltás tragikumát létfilozófiai szintre emelt – novellista, Szabó István élete is tragédiába hullt negyvenöt évesen, nem él már az e csoporthoz sorolható Galgóczi Erzsébet sem, s aki még él és tollat ragad, az vagy ezért, vagy azért, rég nem számítható már írónak (Csurka István, Moldova György). Sánta Ferenc elhallgatásának sem lehetett tehát holmi szeszély az okozója. E roppant összetett folyamat mögöttese a hatvanas esztendők egyszerre reményeket ígérő és egyszerre az erőket elrabló vagy tévutakra csábító-kényszerítő valósága volt, ahol a hatalmi manipuláció még azt is el tudta érni, hogy a csalfa illúziók valós hiteknek tetszenek, s hogy a tudati és erkölcsi romlás ekkor már mutatkozó jeleit gyarapodásnak és emelkedésnek érezze ez a fejéből kicsempészett-kivert (fél)múltjával együtt az értékfölismerő és önreflexiós képességét is elveszítő nemzet. Ahol minden a hazugságra – ti. a forradalom elhazudására, bevallhatatlanságára – épült, ezért aztán minden „életrevaló” jelenség hazugsággá (is) kényszerült lenni egy idő után. Úgy vélem, a Sánta-féle alkotói ösztön és írói szereptudat mélyszerkezetében e romboló folyamat eleinte tán csak ösztönös fölismerésének – és ennek nyomán a következmények levonásának – sokkal nagyobb volt a pálya alakulása szempontjából a jelentősége, mint annak a – szerintem csak látszólagos, vagy legfeljebb részleges – „igazságnak” a föltételezésében, hogy az ő, az alkotói szó erejében, egyáltalán a világ nyelvi ábrázolhatóságában kétely nélkül bízó prózaírói eszköztára ekkorra kimerült. Mert a hatvanas évek „oknyomozó” regényeit – köztük Sánta Ferencéit – nem igazán e poétikai „avíttság” tette féloldalassá, vagy csak – utalva Csoóri Sándor ismert fordulatához – „félig bevallóvá”, hanem a föladhatatlannak tudott létbölcseleti és történelmi bizalmon túl az az akkor szinte mindenkire rátelepedett dupla fenekű „korszellem” is, amely úgy adta meg – az ötvenes évek után! – a (fél)múlt bevallhatóságának, a kimondhatóságnak a határolt illúzióját, hogy valójában a bevallhatóságot és a kimondhatóságot tette lehetetlenné. Egy permanens tudati – és talán alkotáslélektani – csapdahelyzet jött így létre: mivel az elsődleges kérdésekről beszélni nem lehetett, a másodlagos kérdések tűntek elsődlegeseknek, s az ezeken való – valójában terméketlen, a hazug fogantatás okán kényszerűen hazug – viták koptatták el az erőket és az idegeket.
Megjelenésének idején Sánta Ferenc műveit – kivált a Húsz órát – is ebben a történelmileg és pszichésen egyaránt determinált koordinátarendszerben olvasták, vitatták, s meglehet, hogy a róluk való vélekedést e befogadói szituáció emlékezete ma is meghatározza. Pedig állítom, hogy a Sánta-féle próza e furfangos csalárdság természetéről már akkor „tudott”, csak hát a kritika – és az olvasó – nem ezt fogta hallóra. Az író oknyomozó krónikája a falusi Magyarország gyötrelmekkel teli elmúlt néhány évtizedét idézte meg, s a regény méltatói úgy látták akkor – és még sokáig –, hogy a szenvedések emléke itt jár ugyan még közöttünk, s a történelmi „igazság” kiderítése sem egyszerű, de a kínok lassan-lassan finomodnak s az élet is kinyílik (kinyílhat) a jövő felé. Mi tagadás, ebben az értelmezésben ott volt a kádári „konszolidáció” eredményeihez fűzött – s a társadalom élni akarására, életerejére nézvést tán a szerző által is részben osztott – illúzió, holott a regény egyik, akkor kevésbé szembeszökő rétegében másról szólt a történet. Arról jelesül, hogy a történet valójában elmondhatatlan. Figyeljük meg: a közért való felelősség tudatában „egyensúlyozgató”, már-már a történet fölött lebegve „mindent megértő” Igazgató Jóska – meg tán a narrátor szócsövévé bölcsült sofőr („Igaza van! Teljesen igaza van!” – hajtogatja szinte minden szavára az író) – alakját kivéve itt majd minden szereplőnek traumatikus a viszonya a saját meg a közeg történelméhez. „A jó Isten tudja, micsoda világ ez…” – sóhajt fel Balogh Anti már a regény első jelenetében, s a reflektálhatatlanságnak, az értelmezhetetlenségnek ez a permanens valósága végigvonul szinte az egész szövegen. Itt emberek sokasága nem köszön egymásnak, s az ok mindig a múltból örökölt, a lélek mélyén rekedt (közös) gyötrelem. Az elhallgatások, a „ne szólj szám, nem fáj fejem…” ismétlődő mozzanatai csakúgy hozzátartoznak a mozaikosan formálódó-formátlanódó históriához, mint a körkörös, önmagába záródó, a lélek és a tudat feloldhatatlan traumáiról tanúskodó történetrészletek. Ott van a mozdíthatatlan megrekedtség eme fájdalommal vagy haraggal megőrződött gesztusa Kocsis Béni anyjának monológjában, a gyilkos golyók ütötte lyukak makacs vigyázásában, Csókos Cuha András történetében, a háborúban elesett fiai temetetlenségétől félő éjjeliőr szavaiban, sőt még Igazgató Jóska és a Kiskovács família közös, a hústalan levesről szóló emlékében is. Nemcsak a múlt gyötrő jelenvalóságáról szól így ez az egész történet, de annak értelmes, a gyötrelmeket föloldó elmondhatatlanságáról is. A kiismerhetetlenség, s az elhallgatási kényszer éppúgy része ennek a világnak, mint a később balgának bizonyult történelmi-politikai bizalom, ami így együtt már az itt ábrázolt korszak (a történet jelen ideje az utalásokból jól kivehetően 1962, vagyis a „szocializmus alapjai lerakásának” esztendeje) kezdődő tudathasadásos állapotára is fényt vethet.
A Húsz órát ekként – ha a korfüggően ideologikus és illúziónak bizonyult rétegét lehántjuk – a hatvanas évekkel eljött, öncsalástól terhelt „nagy csalás” genezisét fölvillantó könyvként is olvashatjuk ma már. Ama bárgyú öntudatlansággal elfogadott „történelemszünetes” korszak egyik első munkájaként, amelyben az igazi drámát a dráma – vagyis az 1956-os forradalom és annak eltiprása – átélési, bevallási lehetőségének elrablása meg a lelkekből, a tudatból való kilúgozása jelentette. Ama korszakról valló munkaként tehát, amikor a történelem úgy volt még bennünk jelen, hogy azt elmondani istenigazából nem lehetett, ezért inkább menekültünk előle s hallgattunk róla – pontosan úgy, ahogy azt az apró gyarapodási lehetőségeket nekünk megadó hatalom akarta (akarja máig?). Egy hazugságban fogant, így a hazugságokba belenőtt viszonyrendszer természetrajzáról volt itt szó, ahol a valós életértékek – s ha tetszik, a történelmi igazság! – fölismerésének és kimondásának a képessége úgy züllött széjjel bennünk, hogy nem is tudtunk róla – sőt emelkedésnek, „fejlődésnek” éreztük az egész folyamatot. Ekkor kezdtek szaporodni a falu orvosához hasonlatos, a múltról hallani sem akaró, csak a bárszekrényükre büszke meg a pesti mulatók után áhítozó emberek, az a magatartás tehát, amiről az Az ötödik pecsét egyik kisembere, a táskájában lapuló borjúszegyre csapó Király úr is harsogott: „Ez az igazság, uraim! Ez ami ebben van, ez a nagy büdös igazság!” Ez idő tájt kezdődött az a módi, ahol már nem az értelmes, az épen maradt morális lelkiismeret kontrollálta élet – hiszen a Sánta féle világlátás ennek vallásán is nyugszik, példa rá az Az ötödik pecsét mélyszerkezete –, hanem a kényelmes megélhetés mind agresszívabb hajszolása lett a cél. Ekkor kezdődött az a folyamat, amit – mint már említettem – az író 1986-ban a nemzet és a társadalom minősíthetetlen erkölcsi állapotaként jellemzett, amikor hamarosan az Igazgató Jóskák – meglehet, utólag naivnak bizonyult – másokért való, áldozatra is hajlandó munkálkodására sem volt már szükség. Bizony, a hatvanas (és a hetvenes) évek – meg persze a jelen! – „kisembere” alighanem gondolkodás nélkül lekevert volna (lekeverne) egyet (kettőt) az Az ötödik pecsét agyonkínzott áldozatának.
Ebben a világban aztán – Sánta Ferencnek a remény elvét feladni képtelen morális írói szereptudata szerint – csak hazudni, vagy csöndben maradni lehetett. Aki akar, úgy is fogalmazhat, hogy e próza kérdéshorizontja és poétikai eszköztára – amelynek a világ életrealitásként való feltételezése éppúgy része, mint a közölhetőség nyelvi esélyeiben való föltétlen hit – az új jelenségek ábrázolásához már szűkös lett, vagy hogy annak lehetőségei kimerültek, én inkább azt mondanám, hogy az a létbölcseleti bizalom roggyant meg, ami szerint itt szólni érdemes. Kivéve tán az előző évtizedforduló reménykedőbb szavait, az író mind keserűbb, mind karcosabb nyilatkozatai is erre engednek utalni. Az 1966-ban megjelent Az áruló a történet eltüntetéseként is olvasható, ahogy ezt Olasz Sándor megírta (A megkeresett és az eltüntetett történet. = In honorem Czine Mihály, 1999.), ahol a vállalt (vállalni látszott) értékek és elvek cseréjében és kavargásában a történelem (a „történelmi igazság”) végképp birtokbavehetetlenné válik – s az író, aki hitte, hogy a halottakat is feltámaszthatja, egyedül marad. Ekként Sánta Ferenc csöndje – nemkülönben nemzedékének sorsa – arról tanúskodik, hogy mi valahol megint utat vesztettünk. Így ama nagyon fontos prózatörténeti meglátáson túl, amiről Vasy Géza, némileg a három évtized előtti könyvét is „felülíró” dolgozata beszél (Sánta Ferenc életművéről, Hitel 2002/9.), vagyis, hogy Sánta regényei a késő modernség képviselőiként utat nyitottak a posztmodern felé, ez is a jelen súlyos tanulságai közé tartozik. Mert hitek és jobbra való erők porladtak szét a múló évtizedek során visszahozhatatlanul, s ezt mi ma sem nagyon akarjuk észrevenni. Miközben itt él egy ember hetvenöt évesen, akinek „aktív ideje” jó tucatnyi esztendőre rúg mindössze – még így is hézagosan persze –, s aki tévedhetett olykor, de hazudni nem volt hajlandó soha. Az ilyen alkotó akkor is „ír”, amikor nem, ezért műve s annak tanulsága (nemkülönben az általa képviselt következetes művészi magatartás!), csöndesen jelenvaló – mindannyiunkat érintő, felszólító módú figyelmeztetés.