Vasy Géza

Pillantás egy ismeretlen regényre

    Katalógusokban bárki hiába keresi a Szürke kő című Sánta-regényt, mert soha nem jelent meg. Néhány fejezete azonban olvasható a hetvenes évekből, a Népszava megsárgult lapjain. Én négy ilyen részletet találtam, s bizony lehetséges, hogy rejtőzik még egy-kettő. Ez a négy fejezet azonban, bár nem a ritka megjelenés sorrendjében, összefüggő egésznek mutatkozik, bár az is nyilvánvaló, hogy egy ismeretlen nagyobb egésznek is a része. Így következhetnek egymásra: Szerelem (1978), Otthon (1970), Nyugalom (1973), A gyermek (1973). Összterjedelmük körülbelül 44 gépelt oldalnyi, s ennyi év távolából is megkívánják a velük való foglalkozást.
    Sánta Ferencet 1964-ig nemigen kérdezgették írói terveiről, készülő munkáiról. 1963-ban jelent meg Az ötödik pecsét, 1964-ben a Húsz óra, ez a két regény tette őt országszerte, majd nemzetközileg ugyancsak ismert íróvá, ettől kezdve készültek vele interjúk. Terveiről nem szívesen beszélt, azonban megjelenése – 1966 – előtt többször is szólott Az árulóról. Ezen túl mindössze három utalást találtam írói tervekre készülő munkákra. 1964-ben azt tervezte, hogy regényt ír, „mely a mai felelősséggel elő és gondolkodó értelmiség világába vezet” (Tájékoztató, 1964. január). Tervét hamarosan megismételte: „Derűsebb, szélesebb tájak felé indulok. Először bemutatom egy értelmiségi család 24 óráját. Magunkat.” (Könyvtáros, 1964. 2.) Hosszú évekkel később, Debrecenben járva így nyilatkozott: „Idő érkeztével régi tervemet, hogy írok a kollégiumban eltöltött időkről, meg is fogom valósítani. Azt hiszem, az utolsó író vagyok, aki író lett, és úgy járt a kollégiumba, hogy az még a régi kollégium volt.” (Hajdú-Bihari Napló, 1972. március 21.) Legrészletesebben egy ugyancsak teljességgel ismeretlen műről szólt: „Művem megtörtént eseményhez kapcsolódik: a XIX, század elején Afrika partjaitól nem messze elsüllyedt egy hajó. A módosak, a gazdagok elmenekültek négy csónakon, velük mentek a tisztek, sőt a kapitány is. A szegények magukra maradtak egy lelkiismeretes tiszttel, aki azonban véletlenül a tengerbe ejtette az iránytűt. Az élni akarás mégis győzött: a száznegyvenhét ember tutajt ácsolt, s kevés kétszersülttel, vízzel és borral elindult az ismeretlenbe. Két hét múlva már csak tizennégyen éltek. Engem az foglalkoztatott, hogy vajon kik maradhattak meg: az élelmesek, az okosok, az életrevalók, a szerények, az agresszívek, a visszahúzódók? Én már művemben feleltem, egy év múlva, a következő könyvhétre jelenik meg a regény, most váram az önök válaszait.” (Népújság, 1974. június 7., Heves). Hosszú idő után hangzott el ismét konkrétabb válasz az új művekre vonatkozó kérdésre: „Nekem jövőre, hosszú idő után megjelenik az első regényem, és követni fogja még egy-kettő.” (Új Tükör, 1986. november 23.)
    A Népszavában a hetvenes évek elején található két részlet egy készülő regényből (Földre, égre, Szokrátész halála), amelyek talán az említett értelmiségi regényhez köthetők, továbbá egy drámarészlet, a Petőfi Petrich Somáéknál, amely 1849 nyarán játszódik, a segesvári csatatérre való indulás előtt, s ennyiből is nyilvánvaló, hogy Németh László Petőfi Mezőberényben című egyfelvonásosának egyfajta ellendarabjáról lehet szó. A nyilatkozatok azonban hallgattak a drámáról is, a Szürke kőről is.
    A Szürke kő olvasható fejezetei mohamedán-arab környezetben játszódnak, pontosabba; meg nem határozható időpontban, magas hegyvonulatok közé zárt kis hegyi falucskában, a nyár végi hosszú böjt után. A falu helyzetét Ali Jadgár, aki a hetvenedik évében jár, így summázza, fiával, Haszánnal beszélgetve:
    „Sokan, nagyon sokan vannak, akik nem is tudják, hogy létezik ez a kis falu, akik pedig tudnak róla, azt mondják: mi dolgunk Pajekuhval és Pajekuhnak velünk? Éljenek maguknak, és ha ők nem jönnek hozzánk, akkor mi ugyan mit keressünk náluk? Miért másszuk meg a hegyek és bércek sokaságát, ahol a vad is vigyázva lép, hogy a mélységbe ne zuhanjon, vagy el ne sodorja a sziklák zuhanása? Mi pedig pajekuhbeliek nem válaszolunk semmit. Itt van Pajekuh, és körben a hegyekben és völgyeken, csúcsokon és szakadékokon, túl minden egyéb, ami nem Pajekuh. A világ: Pajekuh itt és messze minden, ami nem Pajekuh!”
    A történet megismerhető része ennyi: a fiatal Haszán és felesége Náz egy hajnalban elindul a falutól mintegy háromórányi járásra lévő hegyi legelőre, ahol a férj apja, Ali Jadgár és anyja, Negine élnek, őrzik a juhnyájat. Szamaruk, Ásráf hátán viszik az öregek számára szükséges holmikat. Van már egy kisfiuk is, meséket szívesen hallgató életkorban. A szülők kellő ünnepélyességgel és meghatódottsággal várják fiukat és feleségét. Apa és fia bejárják a hegyi legelőt. Kikeresik a tavasszal építendő szénégető helyét. Eddig mindig a faluból kellett felhordani a szenet. Majd az apa előadja régi tervét: az irtásföldet szeretné a falu segítségével termővé változtatni. A negyedik rész lazábban kapcsolódik az eddigiekhez. Hazatérés után Haszán rendbe rakta a szamarat. Egy tíz-tizenkét év körüli fiúcska kereste fel, s előadta, hogy megtalálta annak az öreg és hatalmas rókának a rejtekhelyét, amely már hónapok óta dézsmálta a falubeliek portáit, s eddig még nem sikerült senkinek sem elkapnia. Haszán segítségét kéri a róka elfogásához.
    Sánta Ferenc ifjabb éveiben sokat tanult a ballada műfajától, alkotásaiban vannak balladisztikus elemek szerkezeti, tartalmi nyelvi és ritmikai szinten is. A Szürke kő megismerhető világában erre kevéssé gondolhatunk, annál inkább a biblikusságra. A falucska nem annyira az isten háta mögött van, inkább az isten közelében. Szinte paradicsomi állapotok mutatkoznak meg. E világtól elzárt miniköztársaságban mintha az a világ elevenedne meg, amelyet Arany János így írt le: „elnyomás, népszolgaság / Előttük ismeretlenek. / Törvényök nincs – boldog hiány! / A vének élőszája rendel / Igazságot…” (Ősszel) Az édeni viszonyok között Haszánék „Mint a természetben élő emberek általában, maguk is tudták mindennek a rendjét, képesek voltak jól bánni az erejükkel és az idejükkel, úgy, amiképpen azt éppen magától a természettől tanulták el, mely nyugodt és egyre ismétlődő rendjével oktatta őket arra, hagy mindent idejében és mindent a maga módján kell elvégezni.” (Szerelem). Ali, amikor megérkezik a fia, így gondolkodik:
    „Helyén van hát íme, minden a világban. Helyén van ő maga is, mert részese volt, majd folytatója és beteljesítője annak, ami maga az elpusztíthatatlan élet. S mert gondolatai mindig természetesen munkáltak és mindig arra irányultak, amit dolgának és kötelességének tudott, s mert minden kívánsága és képessége célját és hivatását abban a tennivalóban lelte meg, melyet a természet rendje írt elő, s amely dolgokat mindig karjának, kezének, testének erejével, kellett elvégeznie: gondolkodás és cselekvés, értelem és test tevékenysége elválaszthatatlan és megszeghetetlen harmóniában olvadtak össze. Most is az értelem felismerése, hogy fia olyan, amilyennek lennie kell, s hogy minden úgy van, amint annak a természet rendje szerint történnie kell, Ali számára elsősorban testének, mégpedig pontosan úgy, ahogyan maga érezte, karjának, lábának, kezeinek és minden részének csodálatos nyugalmát jelentette.” (Otthon) Apjával az erdőt járva Haszán „Érezte az erdő nagy nyugalmát s rendjét, valami hasonlót, mint ami a maga életét is jelentette.”
    A falu egyes családjai emberemlékezet óta ugyanazt a munkakört látják el. Már Ali ősei is juhpásztorok lettek időskorukra a hegyi legelőn, s ez a sors vár Haszánra is. A szénégető és kovács pedig a Pur-Dara család, jelenleg annak Aziz nevű férfija. Aziznak már az apja is úgy gondolta, hogy a pásztorok építsenek maguknak a hegyen szénégetőt, hogy ne kelljen a szenet felcipelni. Ám a falu, azaz Pajekuh úgy döntött, hogy maradjon minden a régiben, mert a szénégetőnek hiányoznának azok az élelmiszerek, amiket a pásztoroktól kap cserébe a szénért. Most viszont már jóval népesebb a falu, több szénre van szükség, így nem fog gondot okozni a hegyi szénégető. Hasonló a helyzet az irtással. Ali már egyszer kérte a falut, hogy hadd törje fel az irtást, de nem engedték meg neki, mert úgy gondolták, hogy úgysem teremne meg semmi a magasban, másrészt pedig a falusiaknak sok más dolguk van, nem tudnak segíteni. Ali úgy gondolja, hogy még van annyi életereje és ideje, hogy részt vegyen ebben a munkában, s hogy most már meg fogja engedni a falu ezt a tevékenységet, azaz segítséget is ad hozzá. Hiszen „Pajekuh mindig tudja, hogy mit kell tennie!” Azaz a faluközösség mindenki érdekeit, szükségleteit figyelembe veszi, s mindig úgy dönt, hogy a közösség ne sérüljön, de közben ügyel arra is, hogy az egyén érdekei se sérüljenek meg nagyon. Tehát most majd „Pajekuh nem veszi el Ali örömét, ha úgy látja, hogy kitart szándéka mellett”. S az emberek, majd ha kora tavasszal elvégezték a munkát, így fognak elbúcsúzni: „Örültünk, hogy kedvedre tehettünk, Ali Jadgár! Allah pedig adjon majd bő termést a búzádból és a kukoricádból, magad pedig éljél még sok esztendőt!” (Nyugalom)
    Ebben az édenben tehát nemcsak a természet és az ember, hanem az egyén és a közösség is azonosulóan válik eggyé. A közösség azonban nem csak a falut jelenti, hanem a kisebb, a családi sejteket is. A szerelem és a szeretet szétszakíthatatlan érzései határozzák meg, hálózzák be az idős és a fiatal házaspár négyesét. Haszán és Náz mérhetetlenül és mégis kimondhatóan szeretik egymást, s e párost nem ellenpontozza hanem távlatossá teszi Ali és Negine kettőse. E négy ember mindegyike szereti és tiszteli a többieket, s ezért: boldogok. Az a jelenet, amelyben a hegyi úton Haszán megvallja Náznak, hogy amióta szereti, ha a reggeli napfény az arcát éri, mindig bizonyos benne, hogy Náz ott van vele, s annak leírása, amiként ezt a közlést Náz fogadja, a kölcsönös szerelem feledhetetlen megjelenítése. S hasonló mondható el az apai és az anyai szeretet megnyilvánulásairól. Nem érzelgős, hanem egészséges érzelemvilágú emberekről van szó. Haszán és Náz már évek óta házasok, mire a férj bevallja a napfény-szimbólumot. Ezután „Elhallgatott és hirtelen zavar fogta el. Testben és lélekben erős ember volt, s ezért ritkán mutatta ki érzelmeit, s ha meg is tette, a legritkábban fordult elő, hogy szavakba öntse őket. Szeretetének megnyilvánulása maga a munka, a szüntelen gondoskodás volt mindazokért, így Názért is, akiket a szívébe zárt. Öntudatlanul is tisztában volt vele, hogy a legszebb alázat, ha elvégzi a férfidolgát az életben mindazokért, akik előtt felelősséggel tartozik.” (Szerelem)
    Ali még szűkszavúbb ember. A fiatalasszonyt üdvözölve csak ennyit mond: „Örülök, hogy újra látlak, Náz!” Közben azonban ilyen gondolatai vannak: „Van valami Názban, ami több mindennél, amit ő tett bármikor is, és több annál, amit ezután is tehet, több mindennél, amit ő valaha is elvégezhet a világban. De mi az, amitől úgy érzi, hogy a kis Náz több nála? Amitől eltűnik ereje és méltósága, amitől eltűnik hetven esztendő tudása, s mindaz a biztonság és büszkeség, melyet éppen ezek az esztendők adtak?” S a válasz: „akkor éreztem mindezt, amikor az anyám megérintett, aztán amikor Negine gyermeket várt, és amikor megtudtam, hogy Náz megfogant”.
    A gyermek című részlet nem Haszánék gyermekével foglalkozik mégsem, hanem egy nála sokkal nagyobb, lassan kamaszodni kezdő fiúval, aki, életében először végez el férfidolgot. A felnőttek nem találták a rókát, a gyerekek inkább játszani széledtek, amikor keresgélni kezdték. Dzsemál Haszani többnapos megfigyelés eredményét közli Haszánnal, s azért kéri a segítségét, mert belátja, hogy egyedül aligha képes elfogni az állatot. Így viszont ketten biztosan elvégzik ezt a munkát, s győztesen térhetnek vissza a faluba az elfogott rémmel, kártevővel. Haszán a fiúban a maga gyermekét is látja néhány év múlva. Szívesen segít, szívesen tanít. Tudja, hogy a gyermek most fog igazán a faluközösség – már-már emberszámba vett – tagjává válni.
    E faluban a tisztesség, a bölcsesség és a szeretet uralkodik, s rend van: természet közeli és emberszabású törvények rendje. S ezért mindenki boldog lehet. A megismert részletekben mindenki megelégedetten munkálkodó, boldog ember. Megvalósulna az emberiség álma? Vagy inkább a régi aranykor idéződik fel? Sánta Ferenc három megjelent regénye behatóan foglalkozott a boldogság keresésével, a megtalálás lehetetlenségével vagy lehetségességével. A legderűsebb választ a Húsz óra adta: mintha a történelem szörnyű tragédiái után, miként az író egy interjúban József Attilát idézve nyilatkozta, valóban finomulna a kín. Ám az idill korszaka nem vált közelivé. Félő, hogy e regény tervében is szerepelt valami, ami feldúlta az ősi rendet és békességet. S talán ezért nem válhatott késszé a mű. Az 1986-os interjú legalábbis utal ennek a lehetőségére, bár konkrét mű említése nélkül:
    „Én sok keserű dolgot írtam, amit aztán ha befejeztem, eldobtam, vagy pedig, amikor láttam, hogy nincs erő bennem ahhoz, hogy a magam által penzumnak tekintett utolsó szót, azt, hogy mégis, mégis fáradozni kell, vagy azt, hogy mégis van remény, képes legyek a hitelesség erejével a műbe beleszőni – hazudni nem lehet az írásban, az íráson keresztüllát az ember, mint egy ablaküvegen, az írónak a szívéig, a lelkéig, az értelméig –, akkor feladtam az írást.” A Szürke kő megismert részleteinek szinte teljes körű idilljében nyoma sincs reményveszettségnek, de még az aggodalomnak, a félelemnek sem. Haszánék időszemlélete az emberi életre vonatkozóan ugyan lineáris, de az emberiséget illetően ciklikus: lényegében ugyanaz ismétlődik minden nemzedék, minden ember életében. Haszánról olvashatjuk, hogy „…úgy telt fölötte az idő, hogy nem ismerte a legrosszabbat, amit ember ismerhet: a félelmet attól, ami lesz, a jövőtől, amibe nem képes belelátni. Osztozott tehát a föld és a jószág és a természet legközelibb munkásainak áldásában, nyugalmában és békéjében.” (Nyugalom) Haszán és Ali életét is a nyugalom övezte, de bennünket nem hagyhat nyugodni az, amit Ali mondott: „A világ: Pajekuh itt és messze minden, ami nem Pajekuh.”
    Vajon meddig marad messze minden, ami nem Pajekuh? Hiszen Ali a maga hetven évének tapasztalatával mintha arra is utalna, hogy a világnak az a másik és sokkal nagyobbik része nem jól van az emberek számára berendezve. A XX. század tapasztalatával tudjuk, hogy nem lehet a boldogság szigetére menekülni a létező társadalomból. Akármi megtörténhet a falu boldog lakóival is.