Bokányi Péter
Sánta Ferenc novelláinak groteszk vonásai
A 60-as, 70-es évek magyar prózájában – a korabeli kritika véleménye szerint – egyre inkább centrális kérdéssé vált a „hogyan élni?” kérdése.1 A mindenkor érvényes erkölcsi normák és a hétköznapi létezés ellentétéből fakadnak a feszültségek, amelyek a művekben tematizálódnak. A korszak prózájáról szólva a kutatók egy új hőstípus megjelenéséről is tudósítanak: például Gyurkó László Don Quijote, Szakonyi Károly Adáshiba és Karinthy Ferenc Ősbemutató című műveire hivatkozva a magyar Don Quijote-téma újjáéledéséről beszélnek; a hősről, aki sajátos értékeit vállalva bolyong a világban, keresve a hétköznapokban az értékek mentén való létezés lehetőségét.
Király Istvánnak az idézett kötetben közölt tanulmánya szerint fentieknek két irodalmi műfaj köszönheti „felvirágzását”: egyik az irodalmi szociográfia, másik pedig a Király-tanulmányban éppen Sánta Ferenc nevével és művével jelezhető gondolati-morális feszültségekkel teli parabola.2
Sánta Ferenc műveinek gondolati centrumában – ahogy ezt Vasy Géza is írja monográfiájában3 – éppen a „hogyan élni?” kérdése áll. De a Don Quijote-i hős Sántánál hiányzik, ez a magatartás hőseit nem jellemzi. Sánta hősei jellemzően hétköznapi, kiszolgáltatott kisemberek, akik valamilyen sajátos döntéshelyzet következtében kiemelkednek a hétköznapiságból, kvázi hőssé válnak. Az ötödik pecsét hősei például, az Olasz történet fiatalembere, azok a hősök, akiknek megadatik a lehetőség, hogy az erkölcsi értékek és a fizikai létezés ellentétéből győztesen kerüljenek ki.
Sánta egész életművét végigkíséri a hősök döntéskényszeréből fakadó drámaiság. Már első novelláiban kialakítja a sajátos sántai novellatípust: hőseit kiélezett, sokszor abszurd helyzetekbe helyezi, ahol dönteniük kell. Ez a döntés az erkölcsi helytállás jegyében történik, a korai novelláknak (Téli virágzás kötet írásai) van pozitív megoldása: a hősök a lelkiismeret parancsát követve döntenek. A választás motívuma, ami a korai novellákban még ösztönösen jelenik meg, az 1956 utáni írásokban (Vasy Géza idézett munkája szerint Sánta Ferenc második pályaszakaszában) már tudatosan központi helyre kerül, s megváltozik a novellák világképe is. Felerősödik a „kegyetlen világ” motívuma, az emberi kiszolgáltatottság ábrázolása, a világ értékpusztító ereje: tragikussá válik a novellák világa. Amíg a korai írások az emberi helytállás diadalát hirdették (pld. Kicsi madár, Sokan voltunk), addig most megkérdőjeleződik a helytállás lehetősége, a világ kegyetlensége ellehetetleníti a hősiességet.
A világ könyörtelensége a novellákban leginkább a megváltozott döntésszituációkban mutatkozik meg. A korai novellák hőseinek megadatik a jó döntés lehetősége, s azt a környezet valamilyen módon vissza is igazolja. A második pályaszakasz novelláiban csak kevésbé rossz döntések vannak. A legemlékezetesebb Sánta-hősök olyan szituációba kerülnek, ahol nem lehet egyértelműen dönteni, minden döntés eredményeképpen sérülnek bizonyos értékek.
A novellák és hősök döntéshelyzeteinek ez a kétfélesége plasztikusan mutatkozik meg Az ötödik pecsétben, amely már központi példázatával is a jó döntés lehetőségét vonja kétségbe. Az ötödik pecsét hőseinek többsége jól elhelyezhető a korai novellák világában: a hétköznapi, egyszerű ember sajátos sorsszituációban képes vállalni a fizikai megsemmisülést lelkiismerete parancsára hallgatva. A valódi hős azonban Gyurica órás: nem engedelmeskedhet az „ösztönös erkölcsiségnek”, feladata van, s egy másik érték védelmében le kell győznie lelkiismeretét: a bújtatott gyerekek életben maradásának ára, hogy leköpje a halálraítéltet. A szituáció, amelybe Gyurica kerül, már a későbbi novelláké: döntést hozni olyan helyzetben, amikor nincs jó döntés.
A novellák „drámai szituációjának” változásával alapvetően változik meg a Sánta-novellák narrátori pozíciója. Sánta narrátorai jellemzően sajátos kettős kötésben mesélnek: magatartásukban keveredik a kint és a bent; általában kívülről, szemlélőként igyekeznek figyelni hőseiket, de nem tudják megtagadni odatartozóságukat. A „kint és bent” egyensúlya a novellák drámai szituációjának is függvénye. A korai novellák erőteljes életrajzisága felerősíti a „bent” pozícióját, a narrátor nem lehet kívülálló. Talán éppen ezért a gyermek narrátorok (pld. Sokan voltunk). A világot éppen tanuló gyermek még kívülről lát, miközben már részese a valóságnak – lényegében Móricz Hét krajcárának narrátori pozíciójával van dolgunk. A későbbi novellák megváltozott drámai szituációját viszont egyre inkább kívülről figyeli a narrátor. Nem lehet döntőbíró, tisztában van az abszolút döntés lehetetlenségével.
A narrátor eltávolodásának bizonyítéka, hogy a második pályaszakasz novelláiban változnak a megszólalásmódok is. Egyre nagyobb szerepet kapnak a szereplők dialógusai, belső monológjai, a narrátor szinte csak kommentálja a hallottakat, a megfigyelteket. Mindez megint csak a regényekben mutatkozik meg élesen: Az ötödik pecsétben a narrátor alig mond többet a legszükségesebbeknél, átengedi a szöveget szereplőinek, Az árulóban pedig amolyan moderátorként irányítja a megidézett hősök vitáját.
S vélhetően éppen a narrátor eltávolodásának, a „figyelő-pozíciónak” az eredménye, hogy a második pályaszakasz egyes írásai sok tekintetben kapcsolódnak a XX. század második fele kelet-közép-európai irodalmát meghatározó groteszk hagyományhoz.
Berkes Tamás Senki sem fog nevetni című, a kelet-közép-európai groteszket vizsgáló kötetében a műveket két alapkategóriába sorolja: a latens és kifejtett groteszk kategóriáiba. A latens groteszk kategóriájába tartozik eszerint az a mű, amelyben az „építőkockák” önmagukban nem komikusak vagy tragikusak, nem valószerűtlenek, fantasztikusak, a groteszk jelentés csak a műegész szintjén válik nyilvánvalóvá. A kifejtett groteszk esetében a mű folyamatosan villódzik a komikus és a tragikus közt, a groteszk struktúrának mindkét eleme folyamatosan jelen van.
Sánta Ferenc novellái közül a latens groteszk kategóriájába sorolhatjuk Az öreg ember és a fiatal című írást. A történet békés, idilli: az idős ember tapasztalatait átadva tanítja a fiatalt munkája mesterfogásaira, s közben beszélgetnek. A beszélgetés a kisember erkölcsi dilemmái körül forog (munka becsülete, gyermekvállalás), mígnem a novella csattanószerű zárlatában nyilvánvalóvá válik, hogy az öreg hóhér, aki új segédjének tanítja a hurokkészítés, akasztás praktikus fogásait: a novella ettől a zárlattól „újraindul”, átértékelődik minden, ami a két szereplő beszélgetésében addig elhangzott.
A kifejtett groteszkhez legközelebb A Müller család halála című novella áll. A komikum és tragikum egyidejű jelenlétét Kis Pintér Imre is említi egy kritikájában: tragikomikusnak nevezi a novellát.4 Kétségkívül, a tragikomédiában és a groteszkben is egyszerre van jelen mindkét minőség, de máshogyan. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a tragikomédiában „szétválaszthatók” tragikus és komikus elemek, az olvasó/néző hol sír, hol meg nevet. A groteszkben viszont nem választható ketté a két minőség, az olvasó/néző nevet, aztán hirtelen – Berkes Tamás kifejezésével – „arcára fagy a nevetés”.
Ahogy például a Halálnak halála című Sánta-novella óhatatlanul idézi Örkény In memoriam dr. K. H. G. című egypercesét (de a lényegében azonos témának a másfajta kibontása ezt a Sánta-novellát nem teszi groteszkké), úgy A Müller család halála című történet a Tótékat idézi. Az alaphelyzet ugyanaz: egy család, amely csak (?) élni akar. Tóték feladják szokásaikat, életüket, önmagukat a célért, Gyula sorsának jobbításáért, Müller teljes életét gyermekeinek szenteli, hogy azok mindennap megkaphassák a szükséges ennivalót, e szerint vállal munkát, ez vezérli összes cselekedetét.
Müller úr tökéletes példája a groteszk hőseinek. Kisember, aki megteremti saját elzárt, mechanikusan működő kisvilágát, s abban a pillanatban, amikor ez a világ felborulni látszik körülötte, kétségbeesett, torz megoldásokhoz jut. Az életben maradást, gyerekei etetését szolgáló cselekedete az a hiba, amely vesztét okozza: a náci Németország csendőreként antifasiszta plakátokat ragaszt éjjelente – így biztos a család megélhetése vereség esetén –, aztán nappal feljelenti az illegális plakátragasztót – biztosítandó az élelmet a német mindennapokban.
A groteszkben a komikus és tragikus elemeknek jellemzően két lehetséges szerkezetéről beszélhetünk: vagy tragikus helyi értékű komikus hibát vét a hős, vagy komikus jellegű tragikus vétket követ el. Müller úr vétke lényegében komikus, helyi értéke azonban tragikussá lesz: Müller urat kivégzik.
Wolfgang Kaysernek, aki a groteszket mint a XX. század alapélményét, a minden emberi rend széttöredezettségét határozta meg, egyik alapvető tézise szerint a groteszk: az elidegenedett világ5. Eszerint a világ természetes rendje felbomlott, s ez a művekben, az ábrázolásban szorongást keltő módon jelenik meg. A mindennapi élet hirtelen változik meg, különös, kellemetlen hellyé lesz, ahol nem lehet élni, a rettenetes részévé lesz a mindennapoknak, a borzalom a hétköznapi élet keretein belül jelenik meg. Az ember megszűnik embernek lenni, idegen erőknek marionettbábuja csupán, ekként vesz részt a fölötte álló hatalmak játékában.
Nos, Sánta Ferenc írásai elsősorban itt kapcsolódnak a groteszkhez. Második pályaszakaszának novelláiban a hősök a végletekig kiszolgáltatottak a hatalomnak (például Nácik), önálló, valódi emberi életre képtelenek már (például A veder), kitörési kísérleteik pedig nevetségesek, kudarchoz vezetnek (A Müller család halála). A novellák gondolati centrumában – mint említettük – az értékvesztett, értékeket pusztító világ áll. A leginkább veszélyeztetett érték az ember maga, a személyiség integritása, valódisága; ugyanaz az értékkonfliktus, amely a groteszk egyik alaptípusát adja. A groteszk struktúrában megnyilatkozó értékkonfliktus mint tragikus értékvesztés következik be, amit komikus értékfeltöltődés követ. Vagyis a valódi, dönteni tudó történelmet, életet formáló személyiség eltűntével Müller uraké, Wilhelm Güntereké (A veder) lesz a világ – a személytelen hatalom által eltorzított, nevetségesen iszonyú kisembereké.
Vagyis a kisember, a hétköznapi ember, aki Sánta Ferenc egyes novelláiban a sajátos döntéshelyzetek következményeként képes hőssé válni, a későbbi novellákban kezdi elveszíteni értékét: a cseh Ladislav Fuks Hullaégető című groteszkjének hősévé lesz hasonló. Miként Fuks, Sánta is felismeri, hogy a kiszolgáltatott ember gyilkossá is válhat, ez a kisember hajlamos arra, hogy azonosuljon az embertelenség rendjével: haláltábort vezethet, mint Fuks hőse, vagy cselekedhet az „emberiség nevében”, ahogy azt Az ötödik pecsét fényképésze teszi.
Örkény István Egyperceseivel többek közt azt is állítja, hogy a groteszk nem jelent mást, mint sajátos látásmódot: a látott, a megmutatott a valóság maga. A XX. századi kelet-közép-európai létezés maga a groteszk, ahhoz, hogy e létezés groteszk voltát érzékelni tudjuk, elég a hétköznapokat figyelni – állítja Hrabal is Akarja látni arany Prágát? című novellájával. Gogolnak például A köpönyegben még szükséges volt amolyan fegyelmezetlen narrátorként állandóan beavatkozni történetébe, hogy Akakij Akakijevics szánalmasan tragikus sorsában érzékeltesse annak groteszk voltát; a XX. század szerzőinek már nincs szükségük az állandó és hangsúlyos jelenlétre: a valóság önmagáért beszél. Így Sánta Ferenc írásai is, amelyek az író szándékai szerint e hétköznapi létezésre magára, annak erkölcsi dilemmáira irányítják a figyelmet, óhatatlanul megmutatják ennek a valóságnak groteszk voltát: ily módon, mintegy önkéntelenül kapcsolódva a XX. század kelet-közép-európai irodalmát meghatározó groteszk hagyományhoz.
1 V.ö.: A hetvenes évek magyar irodalmáról. Kossuth Kiadó, 1979
2 U.o.: Király István: Móricz öröksége és a korszerű elkötelezettség
3 Vasy Géza: Sánta Ferenc. Akadémiai Kiadó, 1975
4 Kis Pintér Imre: Változatok egy témára: erkölcs és önismeret. In.: Kis Pintér Imre: Helyzetjelentés. Szépirodalmi Kiadó, 1979
5 Idézi Berkes Tamás