Pomogáts Béla

Példázat a sztoikus morálról

    Két férfi megy a vesztőhely felé, mögöttük fegyveres őr, felettük könnyű nyári ég. Bukott forradalom harcosai? A hatalom terrorjának áldozatai? Az ajánlás – „Garcia Lorca emlékének” – erre utal. A spanyol költő a Franco-féle szélsőjobboldali hatalomátvétel áldozata volt, Sánta Ferenc írásának létrejöttébe mindazonáltal bizonyára belejátszott az 1956-os magyar forradalom leverését követő megtorlás emléke is. (Az elbeszélés az Élet és Irodalom 1963. december 21-i – karácsonyi – számában jelent meg.) Az erőszak, a terror felidézése egyszerre utalhat a fasizmus és a kommunizmus kíméletlenségére. Nos, a foglyok, mintha nem is a vesztőhely várna rájuk, mennek, beszélgetnek, az őr figyeli őket, mind indulatosabb gyűlölettel, hiszen alig érti beszédjüket és kivált nyugalmukat. Aztán izgalmában, dühében elvéti a lépést, és az ösvény alatt morajló folyóba zuhan. A foglyok sietnek segítségére, kimentik a veszélyes örvények közül, életet öntenek belé. A menet halad tovább, az őr értetlenül és nyugtalanul kíséri önfeledten beszélgető foglyait és megmentőit a vesztőhelyre.
    Nagyjából ennyi a Halálnak halála eseménysorozata. Ezt az eseménysorozatot kétféle elbeszélő forma és három szerkezeti egység hozta létre. A szerkezeti egységek belső rendje, egymással való összefüggése alakította ki az elbeszélésben alakot öltő írói üzenetet. Az első szerkezeti egység a foglyok útját mutatja be: a fogolykísérés lassú tempójú jelenetét. A jelenet már szerkezetében is ellentétezésre épül, feszültségét az éles kontrasztoktól kapja. Elsőnek a fegyveres őr alakját látjuk: „Az őr a rabok háta mögött ment, két-három lépésnyire tőlük, hogy jól szemmel tarthassa őket, és szükség esetén a fegyverét is megfelelő távolságból használhassa…” Az őr gyűlöli foglyait, nyilván beléültették ezt a gyűlöletet, egyszersmind fél tőlük, hiszen nincsenek megkötözve, kezükön nincs bilincs. Gyűlölködve és félve kíséri őket a vesztőhely felé. A két rab, ellentétben kísérőjükkel, nyugodt méltósággal viselkedik, mintha nem is végső útjukon mennének, önfeledten társalogva haladnak előre, ügyet sem vetnek arra, hogy mögöttük a fegyveres kísérő, előttük az erőszakos halál. Beszélgetésükbe „in medias res” kapcsolódik az olvasó: Cézanne 1895-ös kiállításáról beszélgetnek, majd a művész szokásairól, babonáikról, Shelley ravennai látogatásáról Byron otthonában, Rousseau kedvteléseiről. Csupa semmiségről, művelődéstörténeti apróságokról, furcsaságokról és anekdotákról, amelyekről fehér asztalnál, színházi előcsarnokban, könyvtári dohányzóban szokás társalogni, nem az élet utolsó óráiban, közvetlenül az erőszakos halál előtt.
    A kísérő katona mind ingerültebben hallgatja őket, számára persze idegen és érthetetlen a sok ismeretlen név, esemény és utalás. Sietésre nógatja a foglyokat, dühödten gorombáskodik velük, szavaiból minduntalan kicsap a gyűlölet és a félelem. Nem érti, hogy a hóhér és a halál felé hajtott foglyok mitől kapják szívós nyugalmukat, hogyan érezhetnek egyáltalán érdeklődést régi festők és írók iránt, midőn szűkölve kellene rettegniük, életükért kellene könyörögniük. A kísérő fegyverest különösen a rabok önfeledt nevetése ingerli fel. „Felkacagott – olvassuk az egyik fogolyról –, és társa csendes kuncogása kísérte a nevetést. (…) A géppisztoly csöve a mellükre irányult, az opálos fény megcsillant az acélon: – Kuss! – mondta az őr. – Nyomás egymás mellé! S ha még egyszer röhögni kezdtek, akkor szétlapítom a büdös pofátokat!”
    A fogolykísérés jelenetét az elbeszélés váltakozó kettős „kameraállásban” mutatja. Az író figyelme az őrre, majd a foglyokra irányul, egy-egy képben a kísérő katona ingerült nyugtalanságát, majd a rabok önfeledt nyugalmát ábrázolja. A váltakozó képsor erős kontraszthatást mutat: a rabok emberi méltósága, nyugalma és az őr gyűlölködő, szorongó nyugtalansága között erős ellentét feszül. Ez az ellentét hatja át a kettős jelenet stílusát: a foglyokat ábrázoló képekből nyugalom, szinte derű árad, az elbeszélő stílus a társalgási nyelv fordulatait követi, a kísérő fegyveres benső izgalmát és ingerültségét ellenkezőleg, szaggatott kifejezés, káromkodás és szitok érzékelteti.
    Van a jelenetsornak egy mélyebben ható belső ellentéte is. Sánta Ferenc mindvégig tárgyilagos nyelven beszél, kerüli a kommentárt, a magyarázatot, csupán leírja és megszólaltatja hőseit. Ábrázolására érezhetően a „behaviourista” iskola: a tárgyszerű és szűkszavú amerikai elbeszélő stílus hatott, illetve a film stílusa, amely a kamera objektivitásával mutatja be a történetet. (Már a kettős „kameraállás” is a film módszertanára utal.) Ez a szűkszavú tárgyilagosság éles ellentétben áll a jelenet mélyen tragikus tartalmával, és a két fogoly nyugalma: a társalgási stílus látszólagos biztonsága mögött is mindig ott van a sötét fenyegetés, a tragikus végzet, az, hogy a foglyok útja a vesztőhelyre vezet.
    A látszólag békés nyugalomban, derűsen társalogva haladó halálra ítélt rabok utolsó útja a Kálvária hagyományos keresztény művészi témáját parafrazálja, Krisztus végső útját a keresztre feszítés felé. Azt a témát, amely a keresztény kultúra első századai óta annyiszor jelent meg az európai irodalomban és művészetben. A hagyományosan tragikus tárggyal ezúttal éles kontrasztban áll a pontosságra törekvő, tárgyszerű előadás.
    A jelenet váltakozó kettős képsora: a fegyveres őr és a foglyok ábrázolása összesen három ízben kap szerepet. Mégpedig oly módon, hogy a váltakozó képsorok, az elbeszélés periódusai mindinkább rövidebbek lesznek. A történet ritmusa ezáltal felgyorsul, a kettős képsor ellentéte feszültebbé válik. A növekvő feszültség a történet drámai csúcspontját készíti elő, azt a jelenetet, amelyben a katona, idegességében és ingerültségében lépést vétve, a morajló folyóba zuhan, hogy azután a két fogoly emberségének és bátorságának köszönje életét. A rabok ahelyett, hogy menekülésre használnák fel a véletlenül visszanyert szabadságot, őrzőjük életét mentik, életet öntve abba, aki a vesztőhelyre kíséri, minduntalan gyalázza, féktelenül gyűlöli őket.
    A katona, megmenekülve a veszélytől, természetesen nem érti foglyai magatartását. „Az őr – olvassuk – egyre megtágult szemekkel nézte őket, és a hangok nehezen hagyták el az ajkát: – Micsoda emberek maguk?” Abban a világban: a gyűlölködés és a nyers erőszak világában, amelyben ő él, amely egyéniségét, gondolkodását és erkölcsi világképét kialakította, elképzelhetetlen, hogy valaki hasonló módon járjon el. Két világ ütközik meg ebben a jelenetben: a fegyveres őr brutális, gyűlölködő világa és a foglyok türelme: embersége, jóakarata. Az őr lezuhanásának és megmenekülésének egymásra torlódó eseményei a dráma eszközeivel fejezik ki azt a végletes kontrasztot, amely a foglyokat kísérő hatalom és a sorsukkal szembenéző, méltóságukat védő halálraítéltek között mutatkozik.
    Az elbeszélés utolsó képeiben ismét a fogolykísérés mozzanata tér vissza. Az őr megzavarodva, értetlenül követi rabjait, a foglyok pedig ismét felveszik a korábbi beszélgetés elejtett fonalát: Byron, Walter Scott, Carlyle, Goya és Cicero állatok iránt érzett vonzódásáról társalognak. Rendíthetetlen nyugalommal, a drámai események során igazolt emberi méltósággal. Az elbeszélés fénye is mindinkább ezt a nyugalmat és méltóságot világítja be. A képek sora az őr gyanakvó és gyűlölködő alakjának bemutatásával indult, és most a foglyok lassanként a semmibe vesző alakjának szinte legendaszerű megvilágításával zárul: „Az alacsonyabbik felnevetett – és mentek tovább.” Az olvasó tudja: a vesztőhelyre, a halál felé.
    Az elbeszélés anyagában és szerkezetében alakot öltő kontraszt, ellentétezés sokatmondóan világítja meg a fegyveres őr és a két fogoly szerepét, sőt azt a filozófiát is, amely e szerepekből kiolvasható. Nyilvánvaló, hogy a két szerep drámai konfliktusában az erőszakos totalitarizmus és a humanizmus egymást kizáró ellentéte jelentkezik. A kísérő katona gyanakvása, gyűlölködése és durvasága a mindenkori diktatúrák terrorlegényeinek magatartására és egyéniségére utal. A szokásos képet Sánta Ferenc lélektani, szociálpszichológiai megfigyelésekkel egészíti ki. A fasizmussal és a kommunizmussal foglalkozó nemzetközi (különösen: nyugati) szakirodalom gyakran utal a szélsőjobboldali, illetve szélsőbaloldali terrorszervezetek tagjainak neurózisaira, arra, hogy a náci, a fasiszta vagy éppen a kommunista agresszió mélylélektani hátterében többnyire személyiségzavarok, kisebbrendűségi komplexusok találhatók. Erre utalnak a novella hősei, a foglyok is. „Egészen neurotikus állapotba került – állapítja meg egyikük az őrről. – Nem is csoda, ha jól emlékszem, akkor Freud szerint a neurózis kiindulópontja a bizonytalanság és kisebbrendűség fenyegető érzése…” A kísérő őr viselkedésében, szorongásaiban és durvaságában nemcsak az erőszak politikai jellege lepleződik le, hanem ennek lélektani, emberi háttere is.
    Ezzel a primitív, ostoba és szorongásos agresszivitással szemben a két fogoly nyugodt méltósága és humanizmusa áll. Zavarba ejtő humanizmus, ha belegondolunk. Hiszen a védekezés elemi szabályai szerint veszni kellett volna hagyniuk az örvényben fuldokló őrt, s meg kellett volna kísérelniük a menekülést. Miért választották mégis a kísérő őr megmentésének kockázatát? Pusztán a humánum lelkiismereti parancsa miatt? Miért nem kísérelték meg a menekülést, egyáltalában honnan merítettek erőt ahhoz a fölényes nyugalomhoz, amellyel a vesztőhelyhez vezető úton haladnak? Mi lehet nyugalmuk, méltóságuk, „közönyük” magyarázata? Zavarba ejtő kérdések, megoldásuk a foglyok (egyszersmind az elbeszélés) filozófiájában rejlik.
    A két fogoly filozófiája ugyanis nem egyszerűen a humanizmus, hanem a sztoikus humanizmus, amely számot vet az emberi létezés és cselekvés bölcseleti és történelmi korlátaival. Az elbeszélés ennek a filozófiának epikus formában megjelenő példázata. A sztoicizmus a hellénisztikus filozófia egyik irányzata volt, amelyet a „kitioni” Zenon és Khrüzipposz tanításai nyomán Diogenész és Panaitiosz terjesztett el, s végül a római Marcus Aurelius, Seneca és a görög Epiktétosz bölcseletében kapott végső alakot. A sztoikusok szerint az embert az teszi tudatos és morális lénnyé, hogy megismeri és elfogadja a világfolyamat törvényszerűségeit. Az embernek „a természet szerint” kell élnie, ki kell fürkésznie a természet titkait, hogy sorsát ne a véletlenek művének tudja, hanem törvények munkájának, szükségszerűségek eredményének. A sztoikusok éppen ezért a józan észt állították a megismerés és az erkölcs tengelyébe. „Csak egy nagyság van – mondotta Marcus Aurelius –: mindent ész szerint cselekedni, s ekkor minden sorscsapást el tudunk viselni.”
    A Stoa emberi ideálja a bölcs volt, aki higgadtan és méltósággal szemléli sorsának fordulatait, akár csapásait, aki a külső körülmények ellenére is szabad tud maradni. A bölcs nem gyűlölködik, inkább szánalmat érez ellenségei iránt. Az emberi öntudat fölényével fogadja a megpróbáltatásokat, „apatheiát”: bölcs nyugalmat tanúsít a szenvedéssel szemben, megveti a halált, minthogy tudja, az elmúlásnak törvényszerűen kell követnie az életet. A sztoikus filozófiának nagy szerepe volt a humanista erkölcsi hagyományok kialakulásában, Giordano Bruno, Descartes, Spinoza, Kant, Goethe és Schiller, vagy éppen a magyar Berzsenyi, Arany és Madách etikai elveire ez a sztoikus tradíció hatott.
    A „sztoikus humanizmus” jutott új szerephez a magyar irodalomban az ötvenes-hatvanas évek során, elsősorban a megélt történelmi élmények, az akkoriban szerzett történelmi tapasztalatok következtében. A történelmi folyamat belső válságai, a társadalmi létben kialakult morális konfliktusok, amelyek a humánus igények és normák általános helyzetét érintették, új érdeklődést és vonzalmat keltettek a sztoikus filozófia bölcsességeszménye és erkölcsi komolysága iránt. Elsősorban azoknak az íróknak a körében, akik a csalódott forradalmiság vagy a humanista hagyományok eszmei mérlegén keresték a tapasztalt történelmi-társadalmi válságok súlyát és értelmét. Déry Tibor akkori művei (különösen a G. A. úr X-ben, A kiközösítő és az Ítélet nincs), Háy Gyula drámái (Királydrámák) és önéletrajza (Geboren 1900), Ottlik Géza regénye (Iskola a határon), Mészöly Miklós írásai (Az atléta halála, Magasiskola és Saulus) vagy Vas István, Zelk Zoltán, Kálnoky László és Nemes Nagy Ágnes költészete sorra fogalmazta újra a sztoikus erkölcstan alapvető tételeit. Tulajdonképpen mindannyian a sztoikus humanizmus szemléletmódját, ember- és létértelmezését képviselték. Ezzel az eszmei vonulattal tart rokonságot Sánta Ferenc elbeszélése: a Halálnak halála is.
    Sánta sztoikus humanizmusa először Az ötödik pecsétben jelentkezett: a Stoa bölcsességére utaló erkölcsi szigor és biztonság abban a példázatban kapott kifejezést, amelyet Gyurica, az órásmester mondott társainak. A példázat hőse, a szenvedő s megalázott rabszolga ilyen módon foglalja össze a sztoikus morál elveit, a morál szerint élő ember méltóságtudatát: „A legszerencsétlenebb sors jutott osztályrészemül. Nyomorult rabszolga vagyok, kiszolgáltatva kényre-kedvre. Meggyötörhetnek, megalázhatnak, kiszúrhatják a szemem, elvehetik a gyermekemet, megölhetik az asszonyomat, vadállatoknak vethetnek elébe, mi vigaszom maradhat tehát? Az egyetlen: ment maradtam a bűntől! S úgy érzem, hogy ez nagyon nagy dolog! Nem én tettem ilyesmit másokkal, hanem velem cselekedtek ilyesmit mások. S ez nagyon nagy szó! Ha van vigasztalás, akkor ez az! Ha van érdem, akkor ez az! Ha adhat nyugalmat valami, akkor ez! Ment maradtam mind e bűnöktől, és azt hiszem, minden bűnöktől, mert szenvedéseim nem engedtek gazembernek lennem! Az igazak közé tartozom mind utolsó pillanatomig. S ez nagyon nagy dolog! A kisemmizettek, a megkorbácsoltak nagy családjába tartoztam egész életem során, és lelkem tiszta maradt, mint amilyennek megteremtette az, aki mindannyiunkat teremtett…” Az elbeszélés hősei, a foglyok is ezt a morált követik: mentesek maradtak a bűntől, engedelmeskedtek az emberiesség parancsainak, ezért nyugodtan nézhetnek végzetük elé.
    Szemben az őrrel, aki mit sem tudott erényről és bűnről, a lelkiismeret parancsairól, akinek magatartására pontosan illenek azok a szavak, melyekkel Sánta órásmestere a példázatban szereplő zsarnok szörnyeteg alakját és tetteit ítéli meg: „…nem volt szemernyi lelkiismeret-furdalása sem, mert korának erkölcse szerint cselekedett! (…) Vagyis úgy nőtt fel, hogy mindig azt látta maga körül, amit ő maga is tett később, s ezért mindezt természetesnek tartotta, és eszébe sem jutott elgondolkodni afölött, hogy helyesen cselekszik-e? A legtermészetesebbnek tartotta, hogy mindezt jogában áll megcselekedni, és semmi sincs inkább rendjén, mint az, ha így tesz!” Az őr: az erőszak neveltje, az embertelen XX. századi diktatúrák manipulációinak hatására veti meg, gyűlöli azokat, akiket a vesztőhelyre kell kísérnie. Semmi rosszat nem talál ebben, egyszerűen bűnösöknek tartja a terror ártatlan áldozatait. A sztoikus humanizmus halált megvető méltósága előtt azonban neki is el kell ámulnia, meg kell szégyenülnie. A humanizmus fölénye éppen abban áll, hogy még a diktatórikus agresszió és terror képviselőjét, valójában puszta eszközét is gondolkodásra kényszeríti: elindítja azon az úton, amelyen talán a valósággal történő szembenézésnek és a vállalt szereppel való leszámolásnak kell majd elkövetkeznie.
    A foglyok nyugalmát a sztoikus humanizmus elve és morálja magyarázza. A sztoikus hagyománynak megfelelően vetik meg a halált. Pedig tudják, hogy útjuk végén akasztófa vár rájuk, és persze jól ismerik az emberi élet értékét is. „Nagyon szép fa! – mondja egyikük elhaladva egy csertölgy mellett. – És nem tud róla, hogy halandó…” A természet, amely nélkülözi az értelmet, valóban boldog tudatlanságban él, ők, a foglyok viszont tudják, hogy a halállal mindennek vége, minden elveszett. De minthogy természeti törvénynek ismerték meg a pusztulást, és erkölcsi kötelességnek tartják a helytállást a pusztulás előtt, sztoikus nyugalommal és méltósággal: valóban a bölcsek „apatheiájával” fogadják a halált. Méltósággal, nem közönnyel, hiszen a sztoikus „apatheia” valóban nem „apátiát”: szenvedély nélküli közönyt jelent. Ez a méltóság vesz erőt a pusztulás szorongató félelmein, szünteti meg a halálfélelmet, éri el, hogy a végső szembenézés és számvetés valóban a „halálnak halála” legyen; a halál felett aratott morális győzelem.
    Ez a sztoikus méltóság és nyugalom a jövőbe veti reményét, a jövő szelídebb képével cáfolja meg a terror és a vesztőhely szörnyűségeit, a jövőből merít erőt és biztatást. A sztoikus humanizmus mint magatartás és mint filozófia, ebben a tekintetben a cselekvő és felelősséget vállaló humanizmussal érintkezik. Azzal a humanizmussal, amely a cselekvésben, a vállalkozásban keresi lehetőségét, és ennek során ugyancsak a jövőre hivatkozik. A cselekvő humanizmus alapelve: bizalom az emberben, hit az emberiség haladásában és abban, hogy az erkölcsi követelmények végül is érvényesíthetők. Sánta Ferenc sztoikus humanizmusa nem tagadja meg ezt a bizalmat, ezt a hitet. A Halálnak halálában életre keltett erkölcsi példázat ezért fordulhat végső mondanivalójában a jövőhöz: „Valamit – mondja az egyik fogoly – azonban mégis elfelejtettem az előbb… mégpedig Cézanne-nal kapcsolatosan. Kődobálás, veder, bizonytalanság, kétség, aggodalom, magányosság, bánat, szomorúság és megaláztatás…? – Nézzen a nyolcszázkilencvennégyes Arcképre! Aki kint a köveket dobálja, és nagy homloka a föld felé fordul – itt a képen, ó, istenem, nem megüli a jövendő győzelmének ünnepét? Vagy ha úgy tetszik, a jövendő győzelme bennem! Ez biztos! Ezt tudom! Ez diadal…! És akkor nem számít semmi! Ezt mondja a kép – vagyis kimondja a kép az örök és eltussolhatatlan, az elpusztíthatatlan és isteni erőt adó legnagyobb érvet: a bizonyosságot a jövendő felől!”