Kifog majd az időn

    Sánta Ferenc, a tegnap még tiltott listán szereplő, több megyében nem kívánatos személynek minősített, jelentésírókkal és hálózati tisztekkel figyeltetett író hetvenöt éves volna?
    Sánta Ferenc, a ma már a közszereplésektől is visszavonult, a hangját még saját meghurcoltatása dolgában, a személyes és a közös múlt tisztázása érdekében sem hallató ember végleg öregkorba ért?
    Sánta Ferenc, az ember lehet öreg, készülődhet rá, hogy aggastyán lesz – talán épp a hallgatásában is bölcs.
    Sánta Ferenc, az író nem lehet aggkorú.
    Az előbbin foghat az idő. Az utóbbi maga foghat ki az időn.
    Időn s divatokon.
    Ahogy tegnap irodalompolitikai elveken, állásfoglalásokon, határozatokon sikerült kifognia, holnap tán kifog az irodalmi kánonokon is. Úgy fog ki rajtuk, hogy – beléjük kerül.
    Mert ma nem egy mérsékeltebb hanghordozású vélekedés is fintorogva beszél a regényíróról; a Húsz órát egyenesen dohosnak érzi, mintha ennek egész világát, elbeszélőjét és alakjait átitatta volna a kommunizmus pinceszaga, mintha a szerző abba a bűnbe esett volna, amitől leginkább óvott mindenkit: a fanatizmus vétkétől, a szocializmus gyakorlata s még inkább az eszméi iránti elfogultság bűnétől. Az alkotó annak idején, népszerűsége csúcsán azzal okozott zavart, hogy tagadta az írói elkötelezettséget, hogy az „örök emberi normákkal, a humanista gondolkodás normáival” való szembesítést és szembesülést hangsúlyozta, legfontosabbnak tudta a gondolkodás függetlenségének megőrzését a „szélsőségek vonzó-taszító indulatai között”. Ma az a vád éri, hogy az igazság egyszemélyi birtoklójának, mi több, letéteményesének tudta magát, mi több, a fő művében nemcsak hogy aránytalanul nagy a „tanító célzatosság”, hanem még ez a didaktikusság arra is való, arra is szolgált (és szolgál), hogy az úgynevezett kádári konszolidáció szellemiségét, „mentális ajánlatát” is szemléltessék és igazolják.
    E megrögzött véleményekkel szemben hiába idéznénk, hogy a Húsz órának épp az alapvető tanítása talán az a megosztott igazság; hogy ahány ember, ahány élet, annyiféle. Hogy lejárhatjuk térdig a lábunk, akkor sem jártunk a végére, akkor sem gyűjtöttük össze valahányat. Hogy: „Illúzió, kedvesem… minden illúzió?” Hogy: „A módszer, kedvesem! Az érdemel dicséretet!” A bolondnak tudott gróf, a hangyákkal kísérletező szavai ezek. S övé a minta, az egyik bolyból a másikba áthordott állatok példázata: „megszegetni velük az egymásrautaltság, az együvétartozás nagy parancsát”, ez maga a történelem. Az erőszakos beavatkozásokról, ha úgy tetszik, a diktatórikus változtatásokról szól itt a tanítás. De célzatos a regény kerete is: a négy egyivású, cselédsorsból felemelkedett férfi közül egyet emel ki, a történetet ugyanazzal a személlyel kezdi, akivel befejezi: az emberségében legmélyebben megalázott, hitében legkeményebben meggyötört, szorgalmában leginkább lehetetlenné tett, mellesleg a párttagsági könyvét visszaadó Balogh Antival. Az ő portájára megy legelőbb, s az övére tér be legutóbb. A mű szerkezete, formája beszél itt, minden szónál hangosabban.
    Azzal a természetességgel, ahogy a posztmodern ínyencek számára is élvezetes novella, a valószerűtlent, a fantasztikusat a szinte sültrealistán valószerűvel elegyítő Isten a szekéren parasztasszonya fogadja a férjével együtt érkező Atyaistent: nem hiszi ugyan, hogy maga az Isten kérne szállást náluk, hites urát bolondnak is tartja emiatt, mégis behívja magukhoz – bárki is legyen az, támaszra szorul, segítségre van szüksége.
    Korok, ilyen-olyan korszakok fennhangon hirdetett erkölcsi tanítása helyett a humánum parancsa cselekedtet így. Az örök emberi norma érvényesül és teljesül.
    Ezért is remélhető, hogy az életmű legjava kifog majd az időn s ki a divatokon. Hogy Sánta Ferencnek, akinek az írásai talán humorban a legszegényebbek, nem lesz szüksége az afféle mókás vigasztalásra, amilyennel az egyik iskolateremtő irodalomtörténészünk megbízható emlékezete szerint Szerb Antal nyugtatta a bizonyos okok miatt méltatlankodókat. Az egyik szabadegyetemi előadásán így fordult a hallgatóihoz: „Miért ne nyerhetné meg Herczeg Ferenc a Nobel-díjat? Nem is szólva a tehetséges magyar írókról”.

Márkus Béla