Mit tesz a policáj?

    De néztem! Az én filmem. Húsz óra: belesűrítve húsz év története, 1945-től a hatvanas évek közepéig. Volt benne egy jelenet, amelynek az atmoszféráját ma is tökéletesen érzem: parasztemberek csoportosulnak, egyikük feltépi az ingét és azt kiáltja: „Ide lőj, rendőr!” A felkiáltás persze csak azért hangozhatott el, mert akkoriban már nem lőtt a rendőr. A gyilkosság másképpen ment végbe. A filmvalóság feldúlt tekintetei még a rendőr felé fordultak, de az életünk valóságában, kint a mozi környékén már gyülekeztek a civil tisztségviselők, belső zsebükben netán rendőrigazolvánnyal, hogy több mint ezer falut a „szerep nélküli település” ítéletével küldjenek a pusztulásba: „A hetvenes évek elején a kistelepülések elsorvasztását eredményező »településfejlesztést« csendes közöny kísérte, s csak a nyolcvanas évek végén, a ceauşescui falurombolási téboly idején hangzott el […] hogy a kistelepülések szisztematizálása sikerült a kádári pártállamnak.” (Baji Lázár Imre: A falu sérült lelke, A falu, XVI. évf. 2001/nyár.) Ebből lett mára a „csak a gyarmati országokra jellemző” (uo.) nagybirtokszerkezet Magyarországon. Nem úgy, mintha a második világháború után nem is lett volna földosztás, hanem a helyzet rosszabb annál, mint amilyen a harmincas években volt.
    Ezek az Erdélyből Magyarországra érkezett Sánta Ferenc írói terepeinek lehetséges idő- és léthatárai, a megszólalás és az elhallgatás kezdő- és ellenpontja.
    Szólni vagy hallgatni? Mi az állandó ellenállás, ha úgy tekintem, hogy állandó viszony azzal, akinek ellen kell állni? „Ide lőj, rendőr!” – kiáltotta a Húsz óra magyarja, tekintetünk pedig a rendőr felé fordult, és rajtaragadt: lő, nem lő, s egyáltalán, mit csinál? A rendőr. Ahelyett, hogy elmentünk volna a Louvre-ba.
    A hatvanas években nem ott tartott már a világ, hogy mit tesz a policáj, de világismeretünk igen, az ott tartott. Vagy nem ott tartott. Talán tudtuk, voltak, lehettek sejtéseink arról, hogy mással foglalkoznak már Franciaországban, Skandináviában, Nagy-Britanniában, meg talán már Keleten is. És nekünk is mással kellene foglalkoznunk. De nem lehetett arról beszélni, amiről beszélni kellett volna. Ez az állapot némaságba döngölhet egy írót: a félig bevallás helyett egészen hallgatni.
    Mekkora könyvek azok, amelyek nincsenek megírva? De a hallgatásban megfogalmazott gondolat ereje felriasztja mások gondolatait. Megy az idő, s egyszer csak sokan fogják azt gondolni, amit a csendbe öltözködött töprengő gondol.
    A Kádár-korszak cenzúrájának csúcsteljesítménye az lett volna, ha Sánta Ferencet rákényszeríti: írjon.

Zelei Miklós