Az író hallgatása legenda

    Sánta Ferenc műveivel egyetemista koromban ismerkedtem meg. Máig él bennem ennek a találkozásnak a varázsa. A hatvanas évek közepén egyszerre kitágult körülöttem a világ. A Himnusz minden időben, a Virágzó világfa és a Harc a fehér báránnyal meg a Tűzkút – Nagy László, Juhász Ferenc és Weöres Sándor könyvei – mellett Sánta Ferenc novellái és regényei ragadtak magukkal feledhetetlenül. Novellái közül a Sokan voltunk és az Olasz történet volt a kedvencem. Az előbbiben a balladai hangvétel a gyermeki elbeszélői nézőpont révén kap különleges súlyt: a nyomorúságot emberi nagyság ellenpontozza. A másik novella példázat. Az éhező ember végső szükségében jelentkezik oroszlánidomárnak. Bár soha nem volt még oroszlánok közt, a felvételi próbát kiállja, de aztán nem vállalja a munkát. „Büdösek” – mondja. És beleköp a tengerbe.
    A novellák erkölcsi és történelmi példázatai előkészítették az első regény, Az ötödik pecsét problematikáját. Milyen lehetőségek vannak az ember számára az erőszak és embertelenség viszonyai között arra, hogy emberhez méltó magatartást képviseljen? Sánta regényének szemléleti újdonsága a morális autonómia hangsúlyozása volt a közvetlen és látványos elkötelezettség akkori korigényével szemben. A látszatok helyett az önmagunkhoz való hűséget ítélte fontosnak. Az ötödik pecsét a cselekményes realista ábrázolásmód és a példázatszerűség egységét teremtette meg: a szemléletesen ábrázolt történet példázatként is érvényes volt.
    A Húsz óra az úgynevezett tényirodalom mintaszerű alkotása. Sok nézőpont, sok stílus rendeződik egységbe ebben a húszórás riportban. Az író riporter módján végigjárja a falut, egy 1956-ban elkövetett gyilkosság okait nyomozza, faggatja, kérdezi a falu embereit. Így ad széles társadalmi körképet. 1956-ról először ez a könyv érzékeltette, hogy képtelenség azt ellenforradalomnak minősíteni. A szociográfiai tárgyilagosság gondolati mélységgel társul ebben a regényben: lírai, balladai és példázatszerű mozzanatok sűrűsítik a tárgyias tényvilágot.
    Az áruló megint egészen más típusú regény: áltörténeti parabola. Négy megidézett szereplője négy magatartásforma példázatértékű megjelenítője. A paraszt elmenekül, a hedonista csak önmagával törődik. A huszita és a császári katona azonban meggyőzik egymást igazukról, de így újra szembekerülnek, s megölik egymást. Ki az áruló? Ki nem áruló? A figurákat megidéző írónak választania kell közöttük. A paraszttal és a hedonista püspökkel nincs sok gondja, de az egymást meggyőző, egymást pálfordulásra kényszerítő hősökkel mi legyen? Az író a császáriból huszitává lett harcost hagyja utolsónak. Neki ad igazat. Bizonyára nem azért, mert a kést az író torkának szorítva kényszeríti döntésre, hanem mert ő vállalja a történelmi cselekvést. Ez a regény lemond az epikus ábrázolás hagyományos eszközeiről, nem egyetlen kort idéz meg, hanem általános érvényűen vet föl erkölcsi kérdéseket, s a történelmi cselekvés etikai kritériumait kutatja.
    Sánta Ferenc az ötvenes-hatvanas évek fordulóján egy nagy évtized alatt az akkori magyar irodalom élvonalába emelkedett. Az áruló 1966-ban jelent meg. Azóta harminchat esztendő telt el. Előbb azt hittük, az író hallgatása csak legenda. Híre is volt, hogy három regényen is dolgozik. Egyszerre adja ki azokat. A rejtély egyelőre nem oldódott meg.
    A régi művek kérdései azonban ma is elevenek. Sánta Ferenc művei állják az újabb idő próbáit. Eszméltető dialógusba tudnak kerülni a mai kihívások és válaszutak előtt álló olvasóval is.
    Lehet-e ennél többet várni az írótól? Műve úgy klasszicizálódik, hogy már teljesnek is érezzük.

Görömbei András