Ceruzajelek

    Most, ahogy újra elővettem otthon a Sánta Ferenc-köteteimet, nem mondhatnám, hogy túlságosan meglepő, de mégis nem várt dolgot fedeztem fel az egyikben, az 1970-ben kiadott, Sánta Ferenc válogatott novelláit tartalmazó Isten a szekéren címűben. Ceruzás jeleket. Igen, én így végeztem – így is – felsőfokú tanulmányokat: olvasmányélményeimből kijelöltem, meg füzetekbe kiírtam, amit fontosnak találtam.
    A novelláskötetben hátul a tartalomjegyzéknél öt cím mellé tettem ceruzával x-et: Sokan voltunk, Kicsi madár, Mécsek, Emberavatás, Halálnak halála. Az első kettő: a tehetetlen magunk megadása a szegénységnek. A harmadik és a negyedik: a próbálkozás, hogy hátha mégis javíthatnánk valamit a számunkra jutott sorson. Az Emberavatásban – végre megengedhetjük magunknak, hogy megvegyük az addig hiába áhított étkeket: tepertőt és vajat! Ahogy Sánta Ferenc ezt megírja, úgy érzi az ember: sajnálatra méltók akik ezt, ezt az éhes sóvárgást nem élték át. Hát tudhatnak enélkül bármit is az életről? Hát átérezhetik így bárki embertársuk baját? Vágyát? Örömét?
    A Halálnak halála – az más, mint a többi négy. Az nem önéletrajzi írásnak tűnő. Az feladhatta nekem a leckét annak idején. Egy őr kísér két rabot. Az őr primitív lélek. Műveletlen. „Kínai” előtte, amiről a másik kettő beszél. Festészet, filozófia, irodalom. Vagy akár a fák természetrajza. Nem érti, nem érti. Csak annyit tud: sakkban kell tartania ezeket, biztonsággal odavinnie, ahol majd felakasztják őket. Tegyék is csak meg. Biztosan megérdemlik. Akik így összehordanak hetet-havat.
    S egyszer csak valami történik. Az őr megbotlik, megcsúszik a meredek hegyoldalon, ahol mennek, s egyenesen szánkázik bele az alant zúgó folyóba. Nehéz öltözete, fegyvere, amit még itt sem ereszt el, mázsás súllyal vonja a mélybe. Fuldoklik. Amazok meg, ahelyett, hogy kihasználnák az alkalmat és megszöknének, mindent megtesznek, hogy megmenthessék. Meg is mentik. Mennek tovább. Ahogy addig. A két rab, nyomában az őrrel. Semmi sem változott. Az őr értetlensége sem. Csak most már az nem megy a fejébe: mi történt az imént? Kérdezi is: micsoda emberek maguk?!
    De nem a fenti mondatot, mely kétszer is elhangzik, emeltem ki. Nem. Bekarikázott 1-es, ceruzás vonal az így kezdődő néhány bekezdés mellett van: „A két rab egymás mellé állt, a kisebbik megigazította magán a kabátot, aztán az orrához emelte az ujját. – Nagyon megütötte magát? – kérdezte a másik…” A bekarikázott 2-esnél aláhúztam: „Vagy ha úgy tetszik, a jövendő győzelme bennem! Ez biztos! Ezt tudom! Ez a diadal…!” A 3-asnál: „Próbáljon az asszony szempontjai felől közelíteni a képhez!” A 4-es: „Milyen jó lenne mindenre emlékezni!” Az 5-ös: „Egyikről a másikra kapta a tekintetét. Arcán továbbra is ott ült a döbbent, csodálkozó rémület, a mély, a mélységesen mély, eddig soha nem tapasztalt és szinte észvesztő döbbenet.”
    S az utolsó, a 6-os: „a bizonytalanság és kisebbrendűség fenyegető érzése…” A bizonytalanság és kisebbrendűség fenyegető érzése… Talán ez lehetett a legfontosabb. Hogy ezt el kell kerülni. Ha lehet.
    Egyetemem része volt Sánta Ferenc.

Nádudvari Anna