Emlegettek már szomorú Bibó-felejtést, Illyés-felejtést, majdhogynem Ady-felejtés is történik, nem beszélve a sok évtizedes Reményik-, Nyirő-, Wass Albert-felejtésről (s a sor sajnos szinte végtelenül folytatható) – de valahogy mindig támadnak szellemi és erkölcsi erők, amelyek szembeszegülve ártalmas kulturális leépülési folyamatokkal, megküzdve (vagy csak nem törődve) sekélyes divatdiktátumokkal és ízlésszűkítő irodalmi (szak)értelem-hiányokkal („irodalom-nem-értésekkel”?): fenntartják nemzeti irodalmunk elszegényíthetetlenül tágas és gazdag értékvilágát, annak folytonosságát, s a klasszikusok rangját és tiszteletét.
Így nem fog elhalványulni a most hetvenöt éves Sánta Ferenc munkásságának, életművének klasszikus érvényessége sem, s talán azok is (újra) rádöbbennek majd írásai örök-aktuális, örök-hiteles igazságaira és szépségeire, akik ma lassan a kötelező olvasmányok listájáról is kifelejtenék novelláit, regényeit. Holott ha van a népiség, erdélyiség és magyarság mélyszféráiból felsugárzó eszmei és esztétikai üzeneteknek olyan lírát, drámaiságot, epikai sűrűséget-feszültséget teremtő jelentéstartalma, amely sorsra és egyéni-közösségi egzisztenciára, történelemre és emberi tisztességre avagy bűnre, lélek és morál metafizikai összefüggéseire egyszerre és katartikusan rávilágít: az Sánta Ferenc írásművészetében valóban megrendítő, felrázó hatással mutatkozik meg. Mert nincs az a balladás paraszti szegénység, kisemberi nyomorúság, társadalmi keserűség, amelyben ne szikráznának fel a magasrendű, a körülmények szörnyűségei fölé kerekedő humánum irányigazító jelzőfényei; hogy a kétségbeesés valódi és látomásos határszituációiban, végletesen abszurd-egzisztencialista megoldhatatlanságaiban, históriai poklában is ne a végső lét- és értékfilozófiai távlatok és esélyek villannának meg. Láttatva világszemlélet és ábrázolásmód határtalan horizontjait és kozmikussá nyitódó perspektíváit, s példázva egyúttal, hogy az a gondolkodásmód, amelyben szeretet, hűség és aggódó felelősség munkál egy nép, egy nemzet, de az emberiség, az egyetemes emberi minőség sorsát illetően is: nemhogy elavulna, de mindenkoron égetően modernként tud felkavarni és eszméltetni. Hogy lélekszaggató gyötrelmek közepette, képtelen dilemmák és válasz-, kényszerhelyzetek örvényében is lehet az ember több, mint maga az élet, a lelkiismeret tisztább és teljesebb, mint a puszta fizikai lét, a gazságtól-gonoszságtól megalázott és kiszolgáltatott áldozat erősebb, mint a gyilkos embervadak. S hogy az áldozathozatal, a mártírium pedig magasabbra emelheti még az életet felülmúló becsület önértékét is: olyan fokú önfeláldozásban, amely akár bizonyos önbecsülésvesztés árán – a legdrágább megroncsolásával –: más ártatlan emberek sokaságának megmentésére képesít (Az ötödik pecsét titkai, erkölcsi misztériuma szerint). Mert a sorsközösség vállalása, az alullévőkért cselekvő, történelmi-társadalmi méltánytalanságok ellen felkelő indulat, igazságvágy és morális küzdelem: minden látszólagos vagy belső-valóságos ellentmondásai, tragikus paradoxonai és lehetetlenségei ellenére: több és más, mint a törekvésről való önző lemondás, a közöny, a vakság – az „árulás”.
Isten a szekéren: a végső kérdések, a transzcendencia rejtelmei a profán hétköznapiság immanenciájában. Időtlen és kortalanul nyugtalanító ontológiai, etikai problémák immár – felbolydítóan tiszta és mégis áthatolhatatlanul tömör-sokértelmű, akár talányos Sánta-mondatok, Sánta-jelenetek közegében; megjelenítés és stílus, életlátás és művészi igézet, emberségre és kötelességre intő hitvallás és autentikusan igei méltósággal kristályosodó nyelvezet lenyűgöző teljességében. Szabadság és igazság, értéktudó önmegőrzés feladhatatlan reményei által átitatva.
1986-ban, az Írószövetség forradalmi közgyűlésén így fogalmazott Sánta Ferenc: a társadalmi „kontraszelekció tény és való”; „élveteg emberek”, „karrieristák”, „elvtelenek”, „kegyencek”, „lézengő ritterek”, „Biberachok”, „nepperek” uralkodtak el szellemi közéletünkben. Vagyis: a mindent ellepő értéktelenség dáridózik az értékek fölött és az értékek rovására – sőt szándékosan ellenük. Olyan értékpusztítás dúl, amelynek áldozata a magyarság. S milyen döbbenetes folyamatosság tapasztalható mindebben a nagy politikai fordulatok után is! S a rendszerváltást követően, Ma a szabadság küszöbén című esszéjében nem is rejti el az író a beköszöntő liberálkapitalista illúziókkal és jelenségekkel szembeni kritikáját sem, midőn leszögezi: „Valóban szabadabb társadalom keretei közé érkezünk, de egyben olyanba is, mely a szabadság biztosítékainak mechanizmusát még nem volt képes megteremteni és beépíteni a működésébe.” Vagyis mindenkire kiterjeszteni a lehetőséget a szociális és szellemi emelkedésre, s a „javak igazságos elosztását” és a „jobb minőség” elérését biztosítani vagy legalább célul kitűzni. Olyan kiteljesített szabadságmodellben és intézményrendszerben, amely egyenlő esélyt kínálna mindenki számára.
Sánta Ferenc mindezt az erkölcsi értékek örök normáival méri és bírálja. Olyan társadalomfilozófiai axiómákkal és következtetésekkel, mint irodalmunk, modern népi és nemzeti szellemű bölcselettörténetünk Szabó Dezsőtől Németh Lászlón, Kodolányin, Bibó Istvánon és annyi mindenkin át Csoóri Sándorig, Sütő Andrásig és tovább. Féltve a megmaradt magyarságot a bárminemű kiszolgáltatódástól, s bizakodva benne, hitet téve amellett, hogy romboló diktatúra és szintén értékpusztító, erőszakos-gátlástalan szabadosság téveszméit, zsákutcáit kikerülve mégis lehetséges értékelvű közösségi társadalmi létezés érdekében tevékenykedni; hogy érdemes, hogy kell, hogy lehet.
Mert remény és ethosz nélkül mit ér a sors, mit ér az élet. Mert remény és ethosz nélkül mit ér az ember – ha író, ha magyar.
Sánta Ferencet az Isten éltesse sokáig! – Magáért, műveiért – s miérettünk is.
