Winkler és a vásárlásmentes világnap

    – Tudod, hogy ma van a vásárlásmentes világnap? – kérdezte Fanni Winklertől, alighogy az kinyitotta a szemét. – Ma nem szabad semmit vásárolnunk.
    – Nem? Miért? – nyögte álmosan Winkler.
    A lány játékosan elpattintotta a fiú fogai között megfeszülő nyálhúrt.
    – Mert ha nem veszel semmit, nem is szemetelsz.
    – Te zöld vagy? – kérdezte Winkler kissé ijedten.
    – Meg tudod tenni értem? – kérdezett vissza Fanni.
    Winkler bólintott, nem meggyőződésből ugyan, de határozott mozdulattal. Imponálni akart a lánynak. Tudta jól: az, hogy Fanni odaadta magát neki az éjjel, egyáltalán nem jelenti azt, hogy járni is akar vele. Még simán kicsúszhat a keze közül, mint fürdés közben a szappan.
    Kiugrott az ágyból, hogy feltegye a kávét. Arca elkomorult, amikor kiszedte a hűtőszekrényből és megrázogatta a tejesdobozt: üres volt.
    – Nincs tej – lépett be a szobába. – Megvárod, amíg leugrom?
    – Mit ígértél? – nézett rá dorgálóan a lány. – Egyébként más is elfogyott. Nincs már gumi, úgyhogy ma szex sincs.
    Winkler csalódottan dőlt neki az ajtófélfának.
    – Fontos ilyen szigorúnak lenni?
    – Igen. Tudod, mi vár ránk, ha nem változunk meg? Egy nap betemet majd bennünket a saját szemetünk, ott maradunk a joghurtosdobozok, tojáshéjak és csirkecsontok bűzében. Szerinted szép kilátás?
    – Azért az még messze van – mondta Winkler. Elment a kedve a kávézástól, gyűlölte, ha nincs tej.
    Fanni felült az ágyban, és komoly arccal magyarázni kezdett:
    – Nemrégiben készült egy felmérés arról, hogy mennyi szemét rakódik le a számítógépek billentyűzete alatt. Találtak ott mindenfélét: csokoládét, tésztát, körömdarabokat, legyet, szúnyogot, zöldségmaradványt, falevelet. Közel 500 szemeteskocsiban férne el mindaz, ami évente összegyűlik a világon található billentyűzetekben. El tudod ezt képzelni?
    Winkler megdöbbent, ugyanakkor rémülten gondolt arra: cigarettája sincs. Nem fogja kibírni, ha nem gyújthat rá. Beleőrül, ha nem vehet egy dobozzal.
    Alighogy kitették otthonról a lábukat, csak a cigarettára tudott gondolni. Árgus szemmel nézte a trafikokat. Bárcsak pisilnie kellene Fanninak, bárcsak magára hagyná egy pillanatra a Mammutban! De mert szombat volt, Fanni nem akart a Mammutba menni, kirándulni óhajtott: a Normafára csalta Winklert, ahol egy szál trafik sem volt. Egy tisztáson megették szerény ebédjüket, amit Fanni ütött össze reggel a hűtőben fellelt kajákból, és szépen becsomagolt az útra.
    – Olyanok vagyunk, mint a békák – mondta a lány. – Ha egy békát forró vízbe dobunk, azonnal kiugrik belőle. De ha hideg vízbe tesszük, amit aztán lassan melegíteni kezdünk, hagyja magát megfőzni. Nem vesszük észre, hogy már forr körülöttünk a levegő.
    Winklert alig vigasztalta, hogy Fanni legalább csókolózni hajlandó volt vele. Miközben belefúrta nyelvét az izgatóan síkos és meleg szájba, arra gondolt, délután elviszi moziba a lányt: ott nem gyújthat rá, a nézőtéren nem fog szenvedni.
    – Ma mozijegyet sem vehetünk – hűtötte le Fanni. – Minden apróság számít. Tudod, azt szokták mondani: „egy pillangó szárnycsapása valahol Kínában egy vihar kitöréséhez vezethet New Yorkban”. Úgyhogy ma nincs mozijegy. Ha nem növeled vele a szeméthegyet, ki tudja, talán lassul a globális felmelegedés.
    – Remek – jegyezte meg rosszkedvűen Winkler. – Leépítem minden vágyam, megteszem érted. És nem fogok panaszkodni, ha a végén ott találom magam egy barlangban, a kezemben kőbaltával, egy kardfogú tigrissel szemezve…
    Azért egész jól bírta: csak este nyolc tájban szakítottak Fannival, miután csúnyán megbántotta a lányt. Akkor hirtelen kijött a béketűrésből. Vicsorogva nézte, ahogy Fanni sértetten távolodik tőle a járdán.
    – Legalább olcsón megúsztam a csajt – dünnyögte maga elé fanyar mosollyal.
    Aztán különös dolog történt. Elindult az éjjel-nappali felé, s már az ajtó felé akart nyúlni, amikor megtorpant.
    – Szemét vagyok – dünnyögte hirtelen maga elé. És ahogy kimondta, most először tudatosult benne, mit is jelent ez a kifejezés. Aki szemét, az szemétre való. Ki kellene dobnia saját magát.
    Winkler állt még ott egy darabig, majd sarkon fordult, s öngyújtóját egy narancssárga kukába pottyantva a villamos felé indult.
    Holnap felhívja a lányt. Igen. Az lesz az első, hogy felhívja.
    Felszállt a járműre, és tűnődve kibámult az ablakon. A járdaszegélyen szomorúan ölelgetett egy testes nőt egy sovány férfi.
    Talán még nem késő.

Pacskovszky Zsolt