Információs társadalom – ideológia vagy valóság?

    Az információs társadalom napjaink egyik divatfogalma, amelyet széltében-hosszában használnak az írott és elektronikus médiában. A legtöbb fogalomhoz hasonlóan ennek is megvan a maga története, amely az 1970-es években kezdődött. Az évtized elején kitört olajválság ugyanis a modern gazdaságokat olyan új utak keresésére ösztönözte, amelyek csökkentik a nyersanyagtól való függőséget. Többek között erre az igényre vezethető vissza a számítógépek kifejlesztése és elterjedése (elméleti előzményei még a két világháború közötti időszakra nyúlnak vissza, s gyakorlati alkalmazására már a második világháború idején sor került). Az információs társadalom fogalmának egyik fő propagátora és népszerűsítője Daniel Bell volt, aki 1973-as könyvében – [The Coming of Post-Industrial Society (A posztindusztriális társadalom eljövetele)] – történelmi korszakváltásról beszélt. Úgy vélte, hogy a dolgokat előállító ipari társadalom olyan posztindusztriális társadalommá alakul majd át, amelyben döntő szerepet játszik az információ, és emiatt joggal nevezhető információs társadalomnak is. A fogalom elterjedése nem csupán annak köszönhető, hogy nevet adott valami addig nem létező újnak, hanem annak is, hogy a minden jelentős társadalmi változással elkerülhetetlenül együttjáró várakozást és félelmet lehetett hozzá társítani. Az 1980-as években hajlottak arra, hogy az információs társadalmat olyan megvalósítható utópiaként lássák és láttassák, amely megoldást jelent mindenféle társadalmi bajra. R. Stonier 1983-as The Wealth of Information: A Profile of the Post-Industrial Economy (Az információs jólét: a posztindusztriális gazdaság körvonala) című könyvében a XVIII. századi utópistákat megszégyenítő hangnemet ütött meg. Szerinte a változások eredményeképpen megvalósul Platón régi álma: mindenki király és filozófus lehet. Az egész társadalomra kiterjedő oktatási rendszer és a korlátlanul rendelkezésre álló információ esélyt ad mindenki számára, hogy értelmesen rendezze be életét. Az anyagi javak szűkössége megszűnik. Ahogyan az ipari társadalom eltüntette a rabszolgaságot, az éhínségeket és a pestist, az információra alapozódó posztindusztriális társadalom felszámolja az egyéni szabadságot elnyomó represszív tekintélyt, divatjamúlttá teszi a harcot és a háborút.
    Bőven idézhetnénk még a korszak hasonlóan utópisztikus hangvételű elképzeléseiből, de ez szükségtelen. Stonier nézetei ugyanis meghatározott típust képviselnek, és jól jelzik az e típusba tartozó koncepciók főbb jellegzetességét. Ezek az utópisztikus elképzelések a liberális-progresszivista tradícióba tartoznak, és szerzőik osztják a felvilágosodásnak a racionalitás és a haladás jótékony társadalmi hatásaiba vetett hitét. Úgy vélekednek, hogy az információ és ennek nyomán a tudás növekedése egy hatékonyabb gazdaság kiépülése mellett szükségszerűen maga után vonja egy gazdagabb, igazságosabb és szabadabb társadalom megvalósulását is. (Daniel Bell nem tartozik ebbe a vonulatba: többnyire a neokonzervatívok közé szokás sorolni, saját magát kulturálisan konzervatívnak, gazdaságilag szocialistának, politikailag liberálisnak tartotta.) Ilyenformán az információs társadalom fogalma kezdettől fogva összekapcsolódik a modernitás nagy emancipációs elbeszéléseivel.
    Annak megértéséhez, hogy ez mit is jelent, tennünk kell egy kitérőt. Azt kell mindenekelőtt tisztázni, hogy mire vonatkozik a nagy elbeszélés metaforája. Ezt a fogalmat Jean Francois Lyotard francia filozófus az 1970-es évek végén vezette be és tette ismertté. Arra utalt, hogy a XVIII. század óta az olyan nagy történetfilozófiák, mint a hegeli vagy a marxi, valamint ezek különböző liberális változatai a történelmet olyan lineáris folyamatként mesélik el, amely egy jövőbeli cél felé halad. Ez a cél pedig egyfelől az emberi nem felszabadítása, emancipációja a természeti, másfelől az egyén emancipációja a különböző társadalmi kényszerek alól. Ez utóbbi folyamatnak az eredménye a közösségi ellenőrzés alól felszabaduló autonóm individuum megjelenése. Ebben az emancipációs koncepcióban kezdettől fontos szerepet kap a tudás, a tudomány és a technológia. A modernitást messzemenően pozitív módon bemutató progesszivista hagyomány és az azt igencsak negatívan értékelő kultúrkritikai vonulat egyetért abban, hogy Francis Bacon híres mondása, mely szerint „a tudomány hatalom”, messze több valamiféle jól hangzó bon mot-nál. A modernitás belső dinamizmusa, agresszív természete, az idő és a tér, más szóval a természet legyőzésére irányuló aspirációi nemigen volnának lehetségesek az eredményeket a technológia segítségével a gyakorlatba átültető tudomány, vagy ahogyan Lyotard nevezi, a technotudomány nélkül. Modernség aligha volna lehetséges modern technológia nélkül. Ez persze megfordítva is igaz: korszerű technológia sem volna lehetséges modernitás nélkül. Aligha lehetne tagadni azt, hogy ez a technotudomány a XIX. század közepe óta addig sohasem tapasztalt mértékben javította a társadalom valamennyi csoportjának életszínvonalát. Megszűnt a hétköznapi életnek az ismétlődő éhínségekben és járványokban manifesztálódó fizikai fenyegetettsége, amelytől egyetlen premodern agrártársadalom sem tudott megszabadulni. Ennek kétségkívül nagy a történelmi ára: az európai modern társadalmak mind a természetet, mind az Európán kívüli kultúrákat saját prosperálásuk érdekében jogosan kiaknázandó nyersanyagforrásnak és piacnak tekintették.
    A modernitás emancipációs potenciáljába vetett hit az 1970-es évtized válságának eredményeképpen megrendült. Egyfelől megjelent az információs társadalom teóriája, amely szerint – mint az előbbiekben láthattuk – a haladáshitet nem kell föladni, mert az információs technológia segítségével az emancipációs ígéreteket valóra lehet váltani. Másfelől az 1980-as évek a posztmodern életérzés előretörésének időszakát is jelentették. A posztmodern állapot fogalma ugyancsak Lyotard révén vált közismertté. Ő a posztmodern életérzés legfőbb jellemzőjének a nagy elbeszélések ígéreteinek megvalósíthatóságába vetett hit teljes elvesztését tartotta. Mások aztán már nem egyszerűen posztmodern állapotról, hanem posztmodern korszakról kezdtek beszélni. A posztmodern teoretikusok hangnemét egyszerre jellemezte valamiféle felszabadulásérzés és ezzel egy időben valamiféle bizonytalanság. Úgy vélték, hogy a modernitás uniformizáló és homogenizáló univerzalizmusának eltűnése után immáron lehetőség van a modernitás által teremtett individuum valódi szabadságának megteremtésére egy olyan világban, amelyet sokszínűség és egészséges céltalanság jellemez. Michel Foucault francia filozófus azon koncepciója, mely szerint a modern nemzetállam egész intézményrendszere a modernitás ambivalens dinamikájának megfelelően a modernitás által teremtett individuum fegyelmezésére, megrendszabályozására és gúzsbakötésére irányul, kétségkívül hatott a posztmodern gondolkodás apostolaira. A kilencvenes években ezért üdvözölték sokan pozitív fejleményként a nemzetállamnak a globalizálódás eredményeként bekövetkező meggyengülését. Úgy vélték, hogy ezzel történelmi lehetőség nyílott a modernitás hagyományos kényszerítőapparátusainak és az ehhez kapcsolódó ideológiáknak a felszámolására. A bizonytalanság abból adódott, hogy nem volt egészen világos, hogy a társadalmi fegyelmezés apparátusának uralma alól fölszabadult individuum vajon mit is tud kezdeni ezzel a szabadsággal. A posztmodern egyik legismertebb teoretikusa, Zygmunt Bauman egyfelől maga is üdvözli a modernitás végét, amelyet szerinte a kommunizmus 1989-es bukása tett visszavonhatatlanná, másfelől azonban aggódik amiatt, hogy a posztmodern társadalom esetleg az egymástól elszigetelt és egymás iránt közömbös egyének halmazává válik. A posztmodern nem jelent a szó hagyományos, konzervatív értelmében vett antimodernizmust. A posztmodern ugyanis nem fölszámolni akarja a modernitást, hanem túl akar lépni rajta. A modernitás története véget ért, de ezt a történetet nem lehet semmissé tenni. Martin Albrow angol szociológus a globális korszakról szóló könyvében egy metaforával érzékelteti ezt az életérzést. Képzeljük el – mondja Albrow –, hogy rengeteg embert meghívnak egy nagy partira, egy távoli helyre. A majdani résztvevők autóval indulnak az összejövetelre, ám az odavezető utak végül egy olyan autópályába torkollanak, amelyen a nagyszámú autó összetorlódik, s a dugó miatt a forgalom leáll; senki sem jut el a parti színhelyére. A végeredmény tehát egészen más, mint a szervezők akarták, hiszen a parti elmaradt. Mindazonáltal a bekövetkező szituáció a meghívás következménye: azt nem lehet meg nem történtnek tekinteni. A modernitás mint létállapot tehát megkerülhetetlen – sugallja a metafora.
    Az információs társadalom koncepciója és a posztmodern teória számos jelentős különbsége ellenére egy vonatkozásban nagyon is hasonló: a technológiai szférának mindkettőben alapvető szerepe van. Az információs társadalom elmélete esetében ez persze nem is igen szorul különösebb bizonyításra, ám a posztmodern gondolkodás számára a technológia legalább ugyanilyen fontos. Ezen irányzat elméletalkotói szerint ugyanis alapvető fontosságú az a tény, hogy a posztmodern korszak emberének környezete a különféle technológiai eszközök, mindenekelőtt a képátviteli és képrögzítési technológia eszközei által meghatározott. Az emberekre zúduló képáradat átstrukturálja magát a valóságot is, sőt a kép és a valóság valamiféle újabb minőséggé, hiperrealitássá változik át. A posztmodern teóriák tehát egyfajta technológiai determinizmusból indulnak ki, mert társadalom és technológia viszonylatában az utóbbi meghatározó szerepét tételezik föl. Korunk valóságát a technológiai szféra követelményei szabják meg. Jean Baudrillard szerint a képernyők és számítógép-terminálok világában a modernitás racionális individuuma is átalakul valami mássá. Ugyancsak a racionális individuum és az általa alkotott szerződésszerű modern társadalom átalakulásának témáját helyezi vizsgálódásának középpontjába Michel Maffesoli francia szociológus, aki a posztmodern tematikát az információs társadalom teoretikusainak jellegzetes motívumaival kapcsolja össze, és megjövendöli az új törzsiség, a neotribalizmus eljövetelét. Állítja, hogy a racionális viszonylatokra épülő, a nagy gazdasági és politikai struktúrákban megtestesülő modern társadalom az egyének közötti kapcsolatok megváltozása révén olyan kisközösségeknek adja át a helyét, amelyeknek tagjait nem a racionalitás, hanem a közös életstílusra és közös élményekre alapozódó érzelmi kohézió fogja összekapcsolni. Ezeknek a kisközösségeknek a létrejöttében fontos szerepet juttat a számítógépes hálózatoknak. E tekintetben a francia országos hálózat, a Minitel példája lebeg a szeme előtt. Mindazonáltal az általa elképzelt új típusú közösségek távolról sem a virtuális térben léteznek csupán. A számítógépes hálózat és annak virtuális tere csupán eszköz, amely arra szolgál, hogy ezek a nagyvárosi térben konkrét fizikai helyet elfoglaló posztmodern törzsek létrejöhessenek, de ehhez a számítógép mellett számos más tényezőre van szükség. Maffesolitól távol áll a konzervatív stílusú modernitáskritika. Ugyanis miközben úgy vélekedik, hogy a modernitás társadalmi-politikai struktúrái kiüresedtek és hitelüket veszítették, a kései modernitás fogyasztói társadalmának fogyasztói szokásait és közösségteremtő helyzeteit a posztmodern törzsiség egyik lényeges konstitutív elemének tartja. Ami ezeket az új törzseket premodern elődeiktől alapvetően megkülönbözteti, az az, hogy az egyén nem beleszületik, hanem választja őket. Ily módon az egyéni identitás teljességgel az egyéni választás függvénye lesz, és időleges szerepek sokaságából jön létre. Ennek persze az a következménye, hogy a posztmodern törzsek élettartama meglehetősen rövid, esetenként valamely konkrét esemény időtartamára korlátozódik. Maffesoli azonban következetlen: egyfelől deklarálja a modernitás hűvösen racionális individuumának történelmi halálát, másfelől meg akarja őrizni annak legfontosabb jellemzőjét, a racionális, énközéppontú döntés képességét.
    Az 1990-es években sokasodnak az információs technológiák elterjedésének lehetséges társadalmi következményeire figyelmeztető kritikai hangok. Az ilyen típusú munkák közül az egyik legismertebb Neil Postman 1992-es könyve, amely a Technopoly. The Surrender of Culture to Technology (Technopoly, avagy hogyan adja meg magát a kultúra a technológiának) hangzatos címet viseli. Postman nézete szerint az emberi történelem egymást követő periódusai a technológia mind nagyobb befolyását hozzák magukkal. Végül a harmadik korszakban, amelyet ő a Technopoly korszakának nevez, teljesen megfordul ember és technológia viszonya: többé már nem a technológia van az emberért, hanem az ember a technológiáért. A technológia, mindenekelőtt a számítógépes technológia feloldja, eltünteti a még az előző korszakból megmaradt intézményeket és mentális struktúrákat, felszámolja az emberi kultúra gazdagságát, és egy egydimenziós világot teremt. Postman koncepciója abba a kultúrkritikai vonulatba tartozik, mint az ellenkultúra hajdani apostolának, Theodore Roszaknak a teóriája. Roszak Az információ kultusza című könyvében nagyon hasonló álláspontot fejt ki, mint Postman.
    Az információs társadalommal foglalkozó teóriákat két nagy csoportra lehet osztani: vannak a liberális-progresszív hagyományhoz kötődő, a technológiai változásokhoz nagy reményeket fűző, technofil koncepciók, másfelől az azoknak egyértelműen negatív hatást tulajdonító technofób elképzelések. Az utóbbi két-három évtized nagyarányú társadalmi változásainak tényét lehet különféleképpen értelmezni és értékelni, lehet vitatkozni ezek irányáról és jövőbeli végeredményéről. Egyet azonban nem lehet: a változások tényéről tudomást nem venni. Baudrillard-nak az a megjegyzése, hogy korunk gazdasága a megelőző időszakéval szemben nem dolgokat, hanem jeleket állít elő, egy nagyon is valóságos és nagyon lényeges változásra mutat rá. Arra tudniillik, hogy a világgazdaság legfejlettebb régióiban levő országokban a hagyományos iparágak visszaszorulóban vannak, s átadják helyüket az informatikai iparágaknak és a szolgáltatóiparnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a hagyományos iparágak megszűnnének, hanem inkább arról van szó, hogy tevékenységi körük áthelyeződik a harmadik világ és az egykori kommunista tömb országaiba. Ez a jelenség voltaképpen az oly sokat emlegetett, több szinten zajló folyamat, a globalizációnak egyik aspektusa. A globalizáció pedig elválaszthatatlan a transznacionális vagy globális vállalatoknak a világgazdaságban elfoglalt hegemón pozíciójától. Ez a tény maga után vonja a nemzetállamok gazdasági súlyának, ebből következően politikai jelentőségének és szuverenitásának csökkenését. Ez azért nagy jelentőségű tény, mert a modernitás kezdete óta a modern társadalmak embereinek hétköznapjait alapvetően meghatározta az államnak mint politikai egységnek a jelenléte. Közigazgatás, oktatás és rendfenntartás hagyományosan állami hatáskör volt. A második világháború után kiteljesedő jóléti állam pedig ezenfelül a gazdasági életbe is komoly mértékben beavatkozott avégből, hogy eleget tudjon tenni olyan felvállalt jóléti funkcióinak, mint a társadalom- és nyugdíjbiztosítás vagy a közegészségügy. Azonban az 1980-as évek elejétől a jóléti állam ideológiáját és gyakorlatát más ideológiák és gyakorlatok kezdték felváltani. A korszakváltást a neokonzervativizmusnak nevezett, és Ronald Reagan, valamint Margaret Thatcher nevével fémjelzett ideológia és politikai gyakorlat váltotta föl. Ennek lényege az állami szerepvállalás csökkentése, a jóléti kiadások kurtítása, a jóléti rendszerek lebontása, a közszolgáltatások privatizációja, s minden egyéb szempontot félresöprő jelszava pedig a versenyképesség.
    Jelentősen megváltozott a modern társadalmak szerkezete és tagjainak mindennapi élete. A hagyományos munkásosztály a fejlett ipari országokban eltűnt. Ez része egy átfogóbb változásnak: annak, hogy megváltozóban van a viszonylag egynemű társadalmi osztályokra alapozódó társadalmi struktúra. Az egyén létmódját immár nem a termelésben, hanem a fogyasztásban elfoglalt helyzete, azaz nem osztálypozíciója, hanem a fogyasztásának jellegéből adódó életstílusa határozza meg. A fogyasztás általában véve is központi helyre kerül: nemcsak a politikai legitimáció kiindulópontja lesz, hanem a társadalmi élet fő strukturáló tényezőjének szerepét is ellátja. Azonban az egyéni szabadság növekedésének másik oldala a létbiztonság csökkenése. Mivel a vállalatok fő jelszava a nyereségesség és a versenyképesség, a tömeges elbocsájtásokkal járó leépítések és átalakítások miatt bárki egyik napról a másikra elveszítheti állását. A hagyományos, országhatárokon belül működő szakszervezetek lényegében véve tehetetlenek az országhatárokon túlnyúló globális vállalatokkal szemben. A nemzeti kormányok az átképzés propagálásával és támogatásával, a rugalmas munkaerő jelszavával próbálnak segíteni egzisztenciájukat veszített polgáraikon. Azonban anyagi eszközeik korlátozottak, ebből következően behatároltak lehetőségeik is. Sokan úgy vélekednek, hogy a társadalmi változások következményeként föltehetően a modernitás által teremtett politikai demokrácia intézményrendszere is átalakításra szorul majd. Az információs technológiákkal szembeni legfőbb elvárás az, hogy segítsünk a felbomló társadalmi struktúrák helyett újakat létrehozni. Azok, akik hisznek ebben a lehetőségben, mindenekelőtt az olyan számítógépes hálózatok jelentőségére mutatnak rá, mint az internet. A fő érv ezzel kapcsolatosan az, hogy a hálózat a kommunikációnak egy lényegileg demokratikus módja, amely a korábbi vertikális kommunikációt megvalósító kommunikációs eszközökkel szemben lehetővé teszi a személyek közötti horizontális kommunikációt. Míg a nyomtatott sajtó, a rádió és a televízió esetében az információ egy központból történő továbbítása volt a jellemző, ahol is a hallgatóság a passzív befogadó szerepéből nem tudott kilépni, addig a számítógépes hálózatban a kommunikációs partnerek mindegyike kap és ad információt, tehát mindenki számára mód van a passzív befogadó szerepéből való kilépésre Ebből következően a számítógépes hálózatok segítik az új típusú kisközösségek létrejöttét.
    Ezzel szemben azok, akik technofób, vagy legalábbis kritikusabb attitűddel szemlélik a számítógépek terjedését, azt mondják, hogy a számítógép-terminálok és képernyők előtt ülő személyek nemhogy nem kapcsolódnak be valamiféle új közösség vérkeringésébe, hanem létezésük egy új típusú képernyőszerzetességnek, a társadalom további atomizálódásának riasztó tünete. Nézetük szerint a számítógépes hálózatok egyébként sem maradhatnak tartósan a demokratikus információközlés színterei, mert sorsuk elkerülhetetlen módon a kommercializálódás. A korunk valóságát alapvetően meghatározó globális tőke ugyanis már fölfedezte magának a világhálót, amely a globális piac ideális megjelenési formája – teszik hozzá a szkeptikusabb elemzők. Ezzel kapcsolatban figyelmeztetnek arra is, hogy az információs technológiák nem feltétlenül csökkentik a különböző régiókon belüli és azok közötti különbségeket, hanem mintegy rátelepedve azokra, hozzájárulnak továbbélésükhöz. Kialakul tehát az információgazdagság és információszegénység ellentéte, mely a régi ellentéteket és egyenlőtlenségeket nem megszünteti, hanem csupán új dimenzióba helyezi át. További ellenvetés az optimista forgatókönyvekkel szemben az, hogy az információs hálózatok az állandó fúziók révén mind nagyobbra növő és monopolhelyzetbe kerülő globális információs cégek befolyása alá kerülnek, demokratikus kontrolljuk és működtetésük ezért nemigen lehetséges.
    Az információs társadalom gondolatkörének gyakori témája, hogy milyen hatást fejtenek ki a modern tömegkommunikációs eszközök a politikára. Már a hetvenes években fölmerült az úgynevezett teledemokrácia ötlete. Ez azt jelentené, hogy a számítógépes hálózatok segítségével az állampolgárok otthonról szavazhatnak bizonyos politikai kérdésekben. De lehet, hogy ez az elképzelés félreérti a politika természetét. A politika lényege ugyanis nem a szavazási processzus, hanem a közszféra vagy közösségi tér létezése. Ezt pedig a közéleti kérdéseket viták útján megtárgyaló polgárok összejövetelei hozzák létre és tartják fenn. A számítógépes hálózatok közéleti szerepe ezért inkább a kisebb, városi színtereken lehetséges. Erre nézve már gyakorlati példák is léteznek: Európában Amszterdamot vagy Bolognát szokták e tekintetben említeni. A kérdés persze itt is az, hogy a lakosság milyen hányadának van tényleges lehetősége a virtuális köztérbe történő belépéshez, és hogy ez milyen mértékben erősíti a valóságos közösségeket. Ugyanis lényegében véve ezen múlik, hogy az információs társadalom jelszava puszta ideológiai frázis marad-e, vagy pedig olyan tényleges társadalmi gyakorlatot ír le, amely hozzájárul a közösségi élet demokratizálódásához.

Kovács Gábor