A feltámadt pikáró

    A tavalyi esztendő egyik méltatlanul elhallgatott irodalmi teljesítménye egy tőrőlmetszett pikareszk regény, a „G. és N. urak” által jegyzett Zsír Balázs. Gángoly Attila és Novák Valentin olyan művet alkotott, amilyenhez fogható rég nem íródott magyarul. Tersánszky „szabálytalan” Kakuk Marcija után Végh György írt 1942-ben pikareszket, Auguste Corbeille csudálatos kalandjai címmel. Még mielőtt azonban az olvasó azt hinné, hogy teljesen hagyományos kópéregényről van szó, ki kell ábrándítatunk, illetve meg kell nyugtatnunk: az utóbbi évtizedek magyar literatúrájának fejleményei – az úgynevezett posztmodern „szövegirodalom” reneszánsza, majd fokozatos hanyatlása – nem hagyták ugyan érintetlenül a szerzők alkotói világát, mégis, céljuk e művel – többek közt – épp az volt, hogy bizonyítsák: lehet még olvasható irodalmat írni, történeteket mesélni, a történettel a legmélyebb mondanivalót kifejezni.
    A kortárs magyar irodalomból mind a mai napig hiányzik egy új, a modern kor követelményeinek megfelelő „Balzac”. A kommunizmus bukását követő esztendők zavaros világát kevesen próbálták meg ábrázolni irodalmi igénnyel, Kerékgyártó István ugyancsak tavaly megjelent Vagyonregény című könyvében inkább csak a címben jelzett folyamatra, a vagyonszerzés viszontagságaira szűkül a változás bemutatása. G. és N. urak sem a teljesség igényével ábrázolják a rendszerváltás utáni évek magyar valóságát. Klasszikus kópéhoz méltón Zsír Balázs is inkább a társadalom alján élők, alvilági alakok, kisstílű gazemberek, szajhák, kocsmatöltelékek körében érzi jól magát, de bejáratos lesz a legmagasabb – politikai – körökbe is, kivált miután – a szó szoros értelmében – glóriás szent válik belőle. (Hogy miként, az itt maradjon titok.) Bejárja (vagy inkább befutja) szinte az egész országot, mindig üldözik, és egészen haláláig sikerül mindig (ha nem is ép bőrrel, de) élve megúsznia a kalandokat. Zsír Balázs, a „világmindenség turistája”, ahogy szerzői nevezik, vérbeli kópéként egyik „megélhetési” csínyt a másik után követi el, kisebb-nagyobb kópéságokat, így érthető, hogy bármerre megy is e kis országban, hamar forró lesz lába alatt a talaj. Sokféle jelentést hordoz e látszólag egyszerű, lineáris eseménysor, Zsír „futása”: a primer szinten – a folytonos menekülésen – túl a fiatalember gyökértelenségét (anyja magyar, apja szír), megismerési vágyának korlátlanságát, valamint a két szerző – és a főhős – számára az írást mint megismerési folyamatot általában, mint a világ feltérképezésének egyik módját.
    Merthogy a regényt „hárman” írják: a skizofrén Zsír, azaz hasadt tudatának két fele, G. úr és N. úr. Gángoly Attila egyes szám első, Novák Valentin egyes szám harmadik személyben gombolyítja a hős rövidre szabott, de eseménydús életének fonalát. Ez a leleményes narratív technika nemcsak arra jó, hogy formailag hitelesen különböztesse meg egymástól a két – kissé eltérő stílusú – szerző által írott részeket, hanem tág teret nyit a reflexiónak is: G. és N. urak reflektálnak egymás szövegeire – hol baráti évődéssel kritizálgatva a másikat, hol szakszerűen elemezve a társ írói módszerét.
    A mű kortársi, poszt-posztmodern jellege azonban mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy az „ősi” pikareszkekkel, a spanyol kópéregényekkel, Fielding Tom Jones-ával, valamint az ihletadó Le Sage Gil Blas-jával ellentétben a Zsír Balázs nemcsak a pőre valóságot ábrázolja, hanem a történések és idősíkok variálásával már meghalt vagy sosem létezett (G. és N. urak vagy más szerzők által kitalált) szereplőket is felvonultat. Így kerül kópénk színe elé Petőfi Sándor, aki verset ír hozzá, s aki 1917-ben, kilencvennégy évesen esik el a Téli Palota ostrománál, vagy éppen Napóleon, akivel együtt iszik Győrben, s aki ellopja Zsír frissen rabolt millióit. Zsír hasadt tudatának hála, a főhőssel minden megtörténhet, meg is történik, s ő mindezt valóságként fogja föl – miképp az olvasó is, amint belemerül G. és N. urak regényvilágába. E világ egyik kis gyöngyszeme a „Hany Istók élete, ’munkássága’ és kétéltűvé fejlődése” című „közjáték”, amelyben humorral, briliáns fantáziával és a mai magyar irodalomban sajnos oly ritka, csak nagy íróinkra jellemző önfeledt mesélőkedvvel teremtenek szerzőink egy feledhetetlen alakot.
    Bár Zsír Balázsnak rengeteg kalandban van része, számtalan csoda történik vele, és az események igen gyorsan peregnek, a szerzők ezeket mindvégig szilárdan „kézben tartják”, az olvasó sehol sem észlel bicsaklást a történetben, a szálak sohasem kuszálódnak össze. G. és N. urak teljesítménye azért is igen figyelemreméltó, mivel rendkívüli nyelvi találékonysággal, igényességgel és pontossággal ábrázolják a legkülönfélébb helyzeteket, korokat, szereplőket, helyszíneket, otthonosan mozognak a különböző nyelvi regiszterek között.
    A hagyományos, kerek lezárás kedvéért írásunk végére hagytuk az „erkölcsi tanulság” kérdését. Beszélhetünk-e ilyesmiről a Zsír Balázs kapcsán? Az elmúlt századok pikareszkírói kézzel-lábbal tiltakoztak, ha erkölcstelennek bélyegezték művüket, s ezt azzal is igyekeztek alátámasztani, hogy gazfickójukat vagy bitófára juttatták, vagy rendes polgárt, családapát kreáltak belőle. A Zsír Balázs íróiban nincs ilyen kényszer, részben mert ma már mindent le szabad írni (a kérdés a hogyan), részben pedig mert a teljes erkölcsi relativizmus korában – mint amilyen a rendszerváltozás körüli időszak is volt – a kérdés szinte nem is kérdés többé. És mégis, G. és N. urak, neves elődeikhez méltón igenis felvetik ezt a kérdést, és kimondatlanul is érzékeltetik, hogy az amúgy nem éppen ártatlan Zsír erkölcsileg sokkal inkább fölötte áll annak a bizonyos politikai elitnek, amelynek a zűrös világába maga is belekeveredik. A Kisherceg által a fejébe nyomott glória, amit élete végéig visel, kifejezi, milyen viszonylagos az erkölcsi megítélés, mennyire csínján kell bánni vele, és hogy mégis, újra meg újra minden komoly írónak kötelessége az állásfoglalás.

Szappanos Gábor