Kikötő

Jegyzetek éjfél után

    István király, az országépítő. (Elghangzott 2002. augusztus 20-án Martonvásáron.) Mielőtt az országépítőről, István királyról – a későbbi Szent Istvánról –, gondjaink (szabadjon így mondani) őrzőjéről elmélkednénk, egy kissé idézzük meg a hely szellemét is. Legalább egyetlen momentumot említve. Környei Elek írja Beethoven Martonvásáron című munkájában: „Az a barátság, amely Brunszvik Ferencet Beethovenhez fűzte, később két magyarországi vonatkozású művel gazdagította a mester műveinek a számát. Az egyik az István király, a másik az Athén romjai, mindkettőt 1812. február 9-én mutatták be – tudjuk, kísérőzeneként – az új pesti színház megnyitó ünnepségén.”
    Ebben a fölemelő idézetben az is benne van, hogy Szent István – méghozzá Beethoven kezét fogva, lelkét megpezsdítve – járt Martonvásáron. Tehát ha az itt megfordult kedves rokont, akire ezer éve egy nemzet függeszti a szemét, újra, eme ünnepi alkalomkor ugyancsak meginvitáljuk, abban benne egész szeretetünk. Hát lehet szeretni a szigorút, az ilyen-olyan kisajátítások rosszabbikaként: a kérlelhetetlent? Arca ma is van-e annyira eleven, hogy érdemes, akárcsak egy pillantásra, szembenézni vele – az erkölcsössel, a makulátlan jellemmel, a példaadóval –, hogy megkérdezhessük tőle: van-e jövőnk? Mert amit ő – gondos, ám királyi gazdaként – elültetett, az századokként (tiporhatta a vetésünket akár Mohács is!) megfogant, kisarjadt.
    Mitől volt István olyan elszánt és erős? A hittől. Meggyőződéssel és tudatosan törekedett arra, hogy mint „Krisztus bajnoka” harcoljon a kereszténység ügyéért – miként Györffy György mondotta volt – „a kereszt jegyében és karddal”, a pogánysággal szemben. Ez a hittérítő lendület volt az ő Európája. Ezzel a lendülettel vezette népét Európába. Amikor ma – kishitűen és zavaros fejjel – azon morfondírozunk, hogy helyünk van-e a Nap alatt, pontosabban: az imádott földrészen, az ő, nem kis gyötrődések árán megépített alapjait kérdőjelezzük meg. Mintha nem lett volna szilárd állama – „István király államának legszilárdabb talpkövei a vármegyék voltak” –, mintha nem lett volna fejlett jogrendszere! Pedig, jól tudjuk, volt.
    „Az a körülmény – megint csak Györffytől a szó –, hogy István király törvényhozása a szomszédos államokhoz viszonyítva humánusabb volt, és a szigorú, de igazságos törvények megtartását a király hatalma országszerte biztosítani tudta, messzemenő következményekkel járt. Ha Magyarország gazdasági és kulturális fejlettség tekintetében nem is vehette fel a versenyt a nagy múltú európai országokkal, jogbiztonság tekintetében az élvonalba került Európában.”
    Ezt jelentette volna a szokásos koronázási jelvényeken, a kardon, jogaron, koronán kívül az ünnepi aktust nála még ünnepélyesebbé tevő karpánt, gyűrű és országalma? A pápa által megáldott?, az ő adományából származó? felségjelvények? És a tudat, hogy – sokajkú – népe érdekében cselekszik, megacélozta-e őt abban, hogy a látás helyett saját belső látását kell előtérbe helyeznie? Nyugodtan mondhatjuk, igen. Ennek a belső látásnak az ethosz adott fényt, és a következetesség táplálta. A futóhomokként gyors népet meg kellett fogni, hogy hit, vallás, a közjót is tápláló erkölcs tekintetében szét ne szóródjék. A ma igencsak illékony politikusainak nem örök mérce-e – akár meg akarják kerülni Szent Istvánt, akár nem – a gyermekét fölvilágosító szavak? „A tanács állít királyokat, dönti el az ország sorsát, védelmezi a hazát. Minthogy pedig a tanácsnak ekkora haszna van, ostoba, pöffeszkedő és középszerű emberekből összeállítani, én úgy vélem, mit sem ér, hanem tekintélyesebbek és bölcsebbek ajkán formálódjék és csiszolódjék. Ha ugyanis a bölcsekkel jársz, bölcs leszel, ha a bolondokkal forgolódsz, társul adod magad hozzájuk.”
    Íme az erkölcs, a tisztán szólás parancsszava! Ha jól figyelünk, mert Szent István lámpása korunkba ugyancsak bevilágító lámpás, azt is kiolvashatjuk-kihallhatjuk belőle, hogy az igazságnak minden úton érvényt kell szerezni! Vagyis hogy akármilyen gubancos rendszerváltást élünk is meg, hóhér és áldozat sosem mosható egybe! Ezért van szükség a bölcs és tiszta – makulátlan – tanácsnokokra, hogy az 1956-os magyar forradalom szelleme tegyen rendet a zűrzavarban! Megannyi mártírja legyen az örök mérce! Mi volna, ha nem nekik kellene lehajtott fejjel járniuk, hanem azoknak, akik – belelátva a későbbi meggazdagodás aranyrúdját – a börtönrácsot kovácsolták?
    Ilyen egyszerűek a kérdések, a nagy államalapító erkölcsétől aligha idegen kérdéseink. Mert István király tudta, elsőbb a haza, a nép, a szolgálat! És az ifjak tanítása – méghozzá abból a könyvből, amelyben a szavak hitelét a lelkiismeretes író ethosza, kikezdhetetlensége adja! És ezt a tisztaságot – botor kor botor szokása – nem megszavazni kell, hiszen a vak is láthatja: a tanítóból (vezetőből, királyból, néptribunból) csak úgy süt, elemi erővel tör fel a tiszta beszéd. Istvánt nemcsak az énekmondók, igricek dicsőítették, hanem a köznép is. Másként középkori nevének megannyi variánsa – Istók, Istéfán, Stéfén – a szeretet és megbecsülés jeleként nem szivárgott volna bele középkori helyneveinkbe. Fölöttébb örülni tud a lélek, ha olyan, Istvánból eredő muzsikát hall, mint a Steckó, Stepk, Cséfán, Cséfa, Csiff.
    Szükséges-e fölidézni, hogy a fiához írt Intelmek teljes szövege két XV. századi kódexben maradt ránk? Méghozzá István király törvényeinek élére helyezve, afféle első törvénykönyvként. A tiszta és bölcs király – akár Anasztáz érsek fogta a kezét, illetve a tollát, akár más főpapi méltóság – „atyai szeretetének hevétől indíttatva (és most az 1080 körül írott nagylegenda szavait idézem) maga is összeállított (fia) számára egy könyvet az erkölcsi oktatásról, amelyben híven és barátilag, a lelki intelem szavaival szólt hozzá, oktatva őt, hogy mindenekelőtt tartsa meg a katolikus hitet, erősítse az egyházi rendet, tartsa tiszteletben a főpapok méltóságát, szeresse a főurakat és a vitézeket, szolgáltasson igazságot és gyakoroljon türelmet minden cselekedetekor, fogadja szívesen a jövevényeket, és lássa el őket még szívesebben…”
    Eme augusztusi ünnepi délutánon, noha jól tudjuk a választ, újólag mégis megkérdezzük: mért szerette Szent István annyira ezt a földet? Engedtessék meg egy hozzá való nagyságtól, a szintén makulátlan Kölcsey Ferenctől, nemzeti imádságunk szerzőjétől a válasz, aki a Magyar című jegyzetében ezt írta: „A föld, melyen sátorát felütötte a magyar, őseinek vérével szerzett föld vala. Kedves tehát; mert drágán vásároltatott.”
    Ha van bennünk egy csöpp múlt iránti tisztelet, a drágán vásároltatott földet megvédjük és megőrizzük. István szellemének tartozunk ezzel. Istvánénak, vagyis a valóságosnál élőbb legendának. Az erkölcsnek, a tisztaságnak, a makulátlanságnak és a könyörületességnek. Nem véletlen, hogy a csángóföldi Kickófalva (Steckófalva) idős kántora – 1930-ban a faluban már csak ő beszélt magyarul – az 1842-es Cantionale eredeti szövegét úgy változtatta meg, hogy benne István a világ minden népének királyaként tiszteltetik. Az egyszerű verselés ellenére is érezni, hogy micsoda szeretet hatja át a „véngyákot”, vagyis az öreg kántort. Hogyan is szól a befejezés?

Szent István mint jó atya
Ügyét most is folytattya
                  Magyaroknak,
Legyünk mi is fiai
Tisztelő hív Szolgái
                  Szent Istvánnak.

    Őrizheti-e gondjainkat a nagy király? Akárcsak a Szent Jobbot kísérve rátestálhatjuk-e a minket szorító-szorongató kor tonnánál súlyosabb nehézségeit? Ha példának állítjuk elénk az Országépítőt, akkor igen. Ha jottányit sem adjuk alább erkölcsi igényünket, akkor igen. Ha gondolkodásunk talpköve a tiszta erkölcs lesz, akkor igen. Kós Károly, a zseniális erdélyi polihisztor – író, építő, grafikus, szerkesztő, mezőgazda – jól tudta, hogy minden építmény – legyen az akár Szent István-i ékítmény – attól erős, hogy szilárd alapja van. Az országépítő című Kós-regényben így vált szót egymással a templom építésekor István és Walter.
    „– Jó lessz-é az alja? Erős-é ott a föld?
    – Kemény agyag, uram. Országot lehet arra építeni, nem tornyot.
    – Vigyázz, pap, itt vigyázzál jól, s itt ne csinálj bolondokat csak. Ha jó a fundamentum, akkor, ha összedűl is a fal, kicsi dolog felépíteni. Ha kivágod a fát, de ép a gyökere, kinő a fa megint, mert a gyökér a fa, s nem a korona.”
    Boldogságunk és gyarapodásunk forrása nem lehet más: őrizzük a szilárd alapokat!

    A lélek ablakai. Krajcsovics Éva festményei a Retorta Galériában. A magyar festőművészet fényre ittas alkotói közül a Balaton szerelmesét, Egry Józsefet érdemes egy pillanatra megidéznünk. Vagyis azt a módot, ahogyan képein – pontosabban: a természet áldásaként kapott hatalmas vízfelületen – a fénysugarak megjelennek. Szinte mindegy, hogy égő karcosan-e vagy puha pászmákban, ég s föld vibrál általuk. Ennek a fénynek, legyen az akár a legoldottabb, feszítőereje – „szerkezete” – van; ami végül is a nézőben előkészíti a robbanást. Egry a víztükör állandó szemléléséből – az önmaga titkait képegésszé formáló szemlélődésből – nyert élményét azonnal energiává változtatta. Nála hiába vannak a fénynek kapui, mindegyiken át ugyanabba a „falak nélküli”, mert a természet tágasságával azonos térbe jutunk.
    Krajcsovics Éva festményeinek puha fényjátéka, a visszafogott színek – kékek, sárgák, barnák, szürkésfehérek – keltette bódulat máshonnan ered. Ha némely képére, például a gyönyörű Bejárat ciprussal (2002) címűre pillantunk, a mediterrán, főképp Itália fényviszonylatait: a meleg, remegő levegő által szinte eggyé olvasztott, pasztellé váló színsejtelmeket nevezhetjük meg. Amelyek, minthogy a színfelületeknek nincsen erős érintkezésük, belénk ivódnak, mi több, melegséggel töltik el szívünket, lelkünket. Ám ebből a természet kínálta opálos szobából, hogy értsük Krajcsovics Éva titkát, szükséges még beljebb lépnünk. Nevezetesen abba a – leginkább a lélek bensejét jellemző – „szobába” (visszafogott, a harsány csöndet is rezzenetlen pisszenéssé halkító érzésvilágba), amelyben a sarkok, a tárgyak s egyúttal a kinti világ bántásai legömbölyödnek, illetve megszelídülnek.
    A befelé nyelt, a színek érzéstömbjeit sejtésekben visszaadó fény attól eleven (a gyengédség megérzékítésében erős), hogy nem a kinti, ricsajos dráma, a művészetbe is óhatatlanul belopódzó korvalóság képződik meg benne. Sokkal inkább a társas lényként is társkereső magánya, félelme, bizonytalansága. Az az örök támaszt kínáló – a gyöngét fokozatosan edző, gyámolító – lélekpótlék, ami személyen, tárgyon, egyetlen megnevezhető dolgon messze túlmutatva valaminő sajátságos érzésvilág megtestesítője. Nincs az a várárok, ami mélyebb volna, mint a Krajcsovics-festményeken gyakran szereplő, ajtó mögötti terek űrmagánya! És nincs az a felhőtlen öröm, ami csak egy csöppet is fölérne az elmosódó kontúrokban is mindig a lélek ablakait – eme bizonytalan lámpásokat, jobb esetben kilátókat – megsejtő, sőt megérzékítő művész boldogság-érzetével! Bár hihetetlen, mindkettőben ott a belső rezdülések – a könny nélküli könny – izgalma. Valami olyasféle jelzés, hogy – jóllehet magam vagyok az oka, mert magam akartam ezt az állapotot – be vagyok zárva. Mi, külső szemlélők, jól tudjuk, hogy a börtön – noha a nagyméretű textilkép, a Rács (2000) nyolc oszlopa mintha ellentmondana ennek – fénybörtön; méghozzá nem a vallató-kínzó-vakító, az embert elembertelenítő izzók sokkhatásával, hanem a lágy fénypászmák dallamon túli, ám a belső remegéseket megszólaltató orkeszterével.
    Nincs robbanás, földmozgás, vulkánikus erő eme festményeken, csupán egymásból nyíló szobák, kapuk, belső terek – érzések, hangulatok – egymásba simulása, valaminő tárgy – a gyertyaként világító Oszlop (1999–2000) vagy a várakozó álláspontját holt térben remegő Asztal (2001) – megdicsőülése. A kék, a sárga, a zöld, a vörös stb. nem éget, mert a színek egyik a mást egymásba oldó tengere – a több réteg alól is megvillanó alapszínnel – nem egy (öncélú színkavalkáddal tetszelgő) koloristára utal, hanem a lelkében leledző belső fényt áttört fehérek és szürkék melankóliájával vászonra vivő művészre. Ebben a Krajcsovics teremtette furcsa térben nincsen légmozgás, meghalt az idő; vagyis időtlenné vált az a mosoly is, amit – hol is? – egy téren s időn kívüli átsuhanó alak valamikor hordott az arcán. A megrettent – a megrettentségből eredő – boldogság ilyen töménységével, a nagyon is való érzelmek (csaknem a kitörésig elmenő forrpontok) megjuhászításával még nem nagyon találkoztunk.
    A csaknem negyedszázados életpálya-korszakot végigkövetve – ti. Krajcsovics Éva 1980-tól kiállító művész – lehetetlen nem észrevenni a festmények fokozatos kivilágosodását. Ahogyan a kontúrok lassacskán elveszejtik élüket, ahogyan minden pasztellszín ragyogása mögött ott a fehér (az egyszerűségre való törekvés, mint Tóth Menyhértnél, vagy a tisztaság megkísértése?), úgy válik egyre bizonyosabbá: eme festmények a látható valóságon túl a lélek valóságát, a megfoghatatlan világ költészetét sugározzák. A vásznakon fel-feltűnő tárgyak is – egy ajtó, egy asztal, egy lóca, egy fotel, egy lámpa – szimbólumértékű javak, az embert körülvevő tárgyi kozmosz megtestesítői. Ha tudjuk, elég gazdag erre a mitológiai példatár, hogy az ajtó úgyis mint kapu, átmenet két térbeli vagy időbeli állapot, két életkor (magzat–csecsemő, ifjú–öreg), két naptári időszak (világosság–sötétség, nappal–éj), két világ (e világ–pokol, e világ–mennyország) között, akkor meg is értjük Krajcsovics művészetének – a pasztellszínekben megvalósuló lélekdrámának, az oldásnak és a kötésnek, a pokolra való alászállásnak és a föltámadásnak – gazdag telítettségét és a különféle lélekállapotokat egymásra montírozó irányultságait.
    A tárlaton kitűnően látni, hogy a belső fejlődés (a lelki tartalmakat visszaadó szín- és formaalakzatok sora) miként alakult. S azt különösképp, hogy a két nagyméretű – alighanem kísérleti jelleggel készült – textilkép (a már említett Rács és a Fény – 2000) hogyan szabadította föl az alkotót, s miként tágította ki (a méreteket tekintve: csaknem robbanásszerűen) a szerkezetre szintén kiható ábrázolókedvét, a korábbinál nagyobb felületek a fantáziáját. Elsőbben a csönd átpoetizálásaként is fölfogható Oszlopot kell említenem, a síkot középütt kettévágó (fehéres, rózsaszínű) alakjával már nem is annyira tartószerkezet, hanem különös fényforrás – világoskék szobák (lebegő tenger) megvilágítója. És sorolhatnám a kitűnő 80x80-as és 60x60-as festményeket – közülük is kiemelve a Hátsó szoba (2001) titkát (sosem a berendezett tér számít, inkább a lebegő tárgyak illúziója), a csaknem konstruktív formákat rejtő Ajtó (2001) különös kék szigetét, illetve a dokumentumfotó keménységét sejtelemszerűvé oldó Morandi szobáját (2002) s a Bejárat ciprussal című vászon természetes növényoszlopának, gyertyájának érzékeny faktúráját, úgyis mint az érzékiség (a ciprus mellett egy ajtó) képileg hatásos kifejezését. Ez utóbbira nézvést: olasz élmény, mediterrán hangulat, a lelkivilágunkhoz hasonló terrénum megtalálása? A művésznek szólhatott-e mást a lélekparancs: föloldódni az emlékekben, a tájban, de sosem föladni belső szabadságunkat!
    Krajcsovics Éva legfrissebb képei attól belső lélekrajzolatok – és a kisméretű, jobbára kecskeméti élményeket földolgozó festményeket, közülük is az utánozhatatlan szépségű Töredéket (2001) nem is említettem –, hogy számukra csupán az a – a kintinél ezerszer tisztább – valóság él, ami színné, formává oldva magában hordja az ember legelemibb vágyát: késztetést a teremtésre.

    Profán ikonok. Morvay László tűzzománc képei Herenden. Aki az artisztikus szépség bűvöletében él, annak aligha kell ecsetelni, hogy az egyetemes művészetben mit jelent a tűz, a láng – elvonatkoztatva egy kissé az anyagtól –, a kohónál is erősebb belső égés szimbóluma. Amelyhez a mitológia kisebb-nagyobb köreit bejárván ugyancsak eljuthatunk. Az égi eredetű, ám az ember által megszelídített lángnak – legalábbis a mitikus hagyomány így tartja – a szent helyeken őrzőként?, megvilágosítóként? mindig lobognia kellett. Ha netán kialudt, a tüzet újracsiholták, így volt rend a rend, így volt kerek a világ. Akár a görög mitológiához, a tüzet az égből lelopó Prométheuszhoz nyúlunk vissza, akár a bibliai Illés tüzes szekéren való mennybemeneteléhez (és hol van akkor még a legfőbb hindu isten, Brahma tűzvolta stb.), ott az aktív tűz megannyi jelenléte. Csak találomra a példákat: a keresztény ikonográfiában a lángoló szív, a buddhizmusban a belső tűz (úgy is, mint a bennünk lakozó isteni rész, a lélek), a magyar néphitben pedig az élettűz (lélektűz) mint szerelmi jelkép.
    S azzal, hogy a tűzcsinálás ősi módjait egyúttal a szexuális aktus jelképeiként is fölfoghatjuk, mindjárt közelebb kerülünk Morvay László tűzzománc képeinek világához. Ahhoz az állandó lobogás mellett is jelen lévő rendhez, amely legfőképp jellemzi profán ikonjainak egyidejűleg szent és ledér terrénumát. Mert a szentképek, szárnyas oltárok anyagban megtestesült – néha ötször is kiégetett – ember-istenei, „férfi” és „nő” angyalokat a maguk légies bujaságában megjelenítő húshegy alakzatai – elsőbben a feszes szerkezet, a szín- és motívumvilág kiérleltsége miatt – kikövetelik maguknak a légzés szabadságát. Ez az ellebegő, ám rajzilag mindig tökélyre vitt pontosság nem csupán a figuralitásban: a szenvedő és érzéki arc rezdületében, az egymásra csúsztatott testbóják (a ringó keblek és farok) hullámmozgásában, a szinte testrészekként idevont asztrális tanok (Nap, Hold) direkt jelképiségében: a kozmoszi űrmagány stabilitásában érhető tetten, hanem az absztrakttal ugyancsak kacérkodó tűzzománc táblaképek (legkivált az Árnyéktolvajok című triptichon – 2002) nonfiguratív foltjait szentséges láng-testkezdeménynek láttató, a sugaras növekedést csaknem az embrióvolttól kísérő alakzatokban is. (Hogy a fehér fej- és kebelkoronás lények, a célkeresztnek kitett, végtag nélküli testek formája egyúttal a hal sokszínű „legömbölyítettségére” is emlékeztet, az csak Morvay képszemléletének összetettségét még jobban kiemeli. Érdemes futólag megjegyezni: a hal egyszer a Fiúisten jelképe, vagyis tányéron, kenyérrel együtt Jézus teste szimbólum, másszor – főképp az őskőkori ábrázolásokon – fallikus jelkép, vagyis a vízanyában lubickoló fiúisten, miként azt a Közel-Kelet és a Mediterráneum művészete érzékletesen mutatja.
    Ennyi kis „ikonográfiai” – művelődéstörténeti – kitérő bőven elég arra, hogy a herendi kiállítás tűzzománc táblaképeit szemlélve eltöprenghessünk Morvay művészetének, a véletlent mindig kizáró tudatosságának állomásain. S főképp azon, hogy ami a tárlatnézőnek egyszerűen csak látvány, egy érdekes, némelykor különc motívumvilág és jelképegyüttes, az valójában nagyon is megszerkesztett, átgondolt műtárgyak sora. A tűzzománc mint technika, mint kifejezőeszköz már régen túllépett a korábbi – sok száz évre visszanyúló – díszítő jellegen. (Főképp az ötvösművészetben volt meg ez a funkciója.) Azzal, hogy egyedi képzőművészeti műformává vált – kiegészítőből önálló léttel bíró műalkotássá nemesedett –, lassan fölveszi a versenyt a hagyományosabb teremtésmódozatokkal, a szín mint közös élmény révén leginkább a festészettel. Bár némely esetben – a funkció és alkalmazásának a módja mondja meg, hogy hol és mikor – a tűzzománc alkotások az iparművészet kebelébe tartoznak, és létrehívóik bőven élnek a sokszázados, csaknem ezredévre visszautaló díszítőjegyekkel ma is, az önálló rangra törő műnem már egészen más. Nem szükségesek hozzá fogódzók, önmaga teremti meg az önkifejezéshez szükséges egyedi formát.
    Amit Herenden látunk, az nem csupán egy nagy hatású, a színnel és a formával igencsak bánni tudó művész (persze a technikai tudás itt is elengedhetetlen) egyedi világképe-világmagyarázata, hanem egyúttal a tűzzománc mint kifejezőeszköz megdicsőülése is. Morvay, jóllehet képi világa és motívumvándorlásának trendje láthatóan meg van szerkesztve, nem a kis lépések, tötyögő elmozdulások-maradások híve. Hanem a robbanásszerű, egyetlen rohammal addig ismeretlen terrénumokat meghódító kitöréseké. Csak így, ilyen hirtelen döntéssel lehetett a grafikát odahagyni – a rajzbiztonság természetesen tovább él a színes testhálók és szárnyas (küllős) alakzatok rendszerében –, hogy a biztos, néha bravúros addigi önkifejezés helyébe valami forrongó, ismeretlen lépjen. Hogy egész eszmerendszerét át kellett volna alakítania, azt azért nem mondanám, de mitologikus érdeklődése mindenesetre megnőtt. Házi szárnyas oltárai, valamint a furcsa felhő-ég ablakokon kikönyöklő szentek – termékenységünnepért esedezik itt minden – arra utalnak, hogy hellyel-közzel megérintette a szakralitás is.
    Csakhogy nála minden ez irányú „szent gondolat” azonnal vissza is vonatik. A szárnyas oltár – jó példa erre a Tromboltár (1999) – egyszerre innen is meg túl is van a hagyományosan megszokott megjelenítésen. Innen van, mert hiába a belső képek fanfáros (a testszerkezetet tekintve acélbordás) angyalainak a Harmonia caelestist megirigylő zenéje, az Úr dicsőítése alighanem elmarad. (Az átszellemített szárnyas angyalok úgy fújják a „toborzót”, mintha házastársaink volnának.) Az oltárszekrénybe, pontosabban a festett oltárra pedig egy hobo zenész-páros kerül. Profanitásukat a harlekini vonások hangsúlyozzák. Leginkább a földön ülő trombitás – a zenéjével kolduló koldus – fájdalmas magába révedése fog meg bennünket. Ő már nem a mellette lévő hárfás futamait hallja, sokkal inkább az Országúton bohóclányának édeskés-bús trombitaszólóját (Nino Rota).
    Morvay László tűzzománc-kalandozása ezt is tudja: az egymásra omlasztott műveltségrétegekből – a megjelenítés formáját tekintve a középkornak fölöttébb áldozva – egy mai életképet előhívni. Szárnyas oltárai, holott a hagyományos rendszerbe illeszkednek (szinte mindegyiküknek van predellája, ami csaknem mindig tájalakzattá összetömörült, nyugvó női testből áll), azzal modernek, hogy a művész korvalósággá teszi az időben egymástól távol álló élményrétegeket – például a mitológiából valót a szarkazmussal átitatott valóságdarabokkal elegyíti. Ehhez nem kis bátorság kell. Elsőbben azért – vagy éppen az említett „összevonások” által –, mert testalakzatai sosem az anatómia tiszta, csak az emberre (férfire, nőre) jellemző viszony- és arányrendszerét mutatják, hanem – sajátságos bestiárium jellegüknél fogva – a vízi- és madárvilág stb. megemberiesült lényeinek meseszerűségét, a föld és ég között lebegő testek valótlanszerűségükben ugyancsak valós voltát is. Szépséges esetlenségükben – ahogyan szinte minden mozdulatukkal ablakot vágnak a felhő-égre, vagy netán maguk is felhőfoszlánnyá válnak – valamennyire ott van a főhajtás, a megrendültség izgalma is. Nem véletlen, hogy bűnbánó gesztussal sokszor térdepelnek, mintha eme gesztussal testük áramrendszerébe bekapcsolható volna a semlegesnek mutatkozó föld összes energiája (a gyökérvilág mint hagyomány). Ebből a szempontból a leírhatatlan érzékenységű és szépségű A felhő apoteózisa (1999) című szárnyas oltár belső képei alig különböznek a szintén megejtő El oltár (1999) külső (a szárnyak becsukott állapotát jelző) képeitől. Az áttetsző szín- és festékrétegek alól kivillanó vörösréz különös, a kékes és szürkés árnyalatokat meglágyító szederjessége sejtelmessé teszi a magukban is artisztikus zománcfelületeket. Különben ennek a szín- és érzésvilággá avanzsált technikának (az égetések utáni színvisszakaparásnak stb.) köszönhető az összes vörösréz alapú tűzzománc kép lágy tónusú fényjátéka, opálos „vibrálása” is.
    A herendi tárlat – jóllehet csupán az utóbbi pár év alkotásai szerepelnek itt – bátran nevezhető életműkiállításnak. Nem csupán azért, mert súlyos, esztétikailag kikezdhetetlen műveket bocsátott szemlére a művész – ez a dicséret éppúgy áll a tűzzománcban unikumnak számító, ferde gúla alakú szobrokra-térplasztikákra (Zalán Tibor: Maradjunk délig az ágyban; Discovery; 1956 – emlékműterv – mindhárom 2002), mint a tűzzománc szonátájának nevezhető Fragmentumok egyik-másik darabjára, legkivált az Elre (1999) –, hanem azért is, mert ebben a szűk időszakaszban is jól láthatók a fejlődés fokozatai. Vagyis, hogy az alkotó miként jutott el az egy kis megengedéssel ékszerdobozoknak nevezhető szárnyas oltároktól a nagyméretű, faragott fakeretükben is szobortestet mutató profán corpusokig. Elsősorban nem a vékony fémkeresztre függesztett, csupán a zománcszín és folthatásai által különlegesnek tetsző Megváltóra (Corpus – 1999) gondolok. Hanem azokra az amorf, pontosabban a szarkasztikus corpust egészen az amőba vagy hal alakjáig megnyújtó – mert plasztikailag is ható – „reliefekre”, amiken az életműben egyre jobban látszó nonfiguratív szemlélet formaleleményt formaleleményre halmozó erővel bír (Kiáltás; Megfeszítve; Szívtelen; Pocakosan – és mindezek összefoglalásaként, és mindenekelőtt az Árnyéktolvajok című triptichon – 2002-es művek). Eme műalkotások profán ikon volta azért is lenyűgöző, mert Morvay László úgy maradt meg a groteszk humoránál, hogy közben komolyan véve az őt időtlen idők óta foglalkoztató szenvedéstérképet, tűzzománc táblaképeket csinálva megtanult a vízen is járni.
    Országútnak nem a legbiztonságosabb hely, viszont a megannyi kockázatért bőven kárpótol az a fokozatosan növő lendítőerő, ami minden alkotásnak elemi szükséglete.

Szakolczay Lajos