Jasper Gyula

Misztikus álom

Tenyeremről lehullott érzések visszajönnek,
tapintok eltünt, álmatag szeretőket…

Kő kopog egy idegen utcán, megyek az éjszakában,
követve egy lenge árnyat, kit azelőtt sose láttam,
mégis taszít és vonz, mint a mágnespatkó,
lehet, hogy mágus, nagy varázsló, aranycsináló
alkimista, ki véremet áhítozza, éjfélkor teliholdnál,
mikor a boszorkányok körtáncukat járják
a kopasz-hegyen, hol sziszegve fúj a szél,
ereimből kiömlő vér, vörösre festi az eget
– íme ősi szépségében a hajnal fel-fel dereng,
tégelyben megdermedt vérem, izzón remegni kezd,
a föld fénylő koronája, a láthatár felett reszket.

– Lásd, megszülettem, ÉLET vagyok, mennytől ékes,
anyám, tündöklően fenn ragyog az égen, testvéreim
a holdak, csillagok, éjszakánként visszavárnak.

Akkor mondd, miért sírok egy ismeretlen szobában?