Zsille Gábor

Siker

A felvidéki körutazás
utolsó előtti napján,
Árva várának tövénél
két hallgatag lány s jómagam
(a tanárnőre fittyet hányva)
többé-kevésbé szándékosan
lemaradtunk a csoporttól,
s a szerpentinről letérve
nekivágtunk az erdőnek,
eltévedni. Sarjadó füvön
bandukoltunk a még-kopasz
fák között: elöl egy szőke,
almaarcú szépség, ki maga
elé mosolygott és csak dúdolt,
mögötte egy fiúsra nyírt,
csengő hangon kacagó lány
Cseh Tamás-dalokat danolt,
s végül tizenhat évesen
én, ki már akkor is verseken
törtem a fejem, s eldönteni
sehogy sem tudtam, elsőként
melyikükbe habarodjam.
Naplementéig mentünk, mígnem
egy rossz műútra értünk, hol száz
méteren belül tábla adta
hírül, a diákszálló merre,
és elszomorodtunk nagyon,
hogy nekünk még ez sem sikerül,
mi még eltévedni sem tudunk,
mi lesz így velünk az életben,
nem visszük sokra, az biztos – –
Az almaarcú pár évre rá
férjhez ment, elvált, férjhez ment,
elvált, kiténfergett így-úgy
Amerikába, majd vissza,
inni kezdett, de elunta –
a csengő hangú lány pedig
idén tavasszal öngyilkos lett,
még-kopasz fák és sarjadó fű,
egy marék altató és a gáz –
mégis sikerült eltévednünk –
és én is, és jómagam is
azóta is csak keresem,
hol az ösvény, az út, a szállás,
az értem aggódó tanár,
a busz, amely hazáig visz.

Szünet

Szünet lesz mindjárt,
a dob felpüffedt bőrén majd elhevernek a verők,
elcsitul a billentyűkön az ujjbegyek tánca,
a megfeszített húrok lüktető kínja lankad,
a trombita, a szaxofon a sarokban zihál,
s mi a hangok medencéjéből felbukva,
gyöngyöző homlokkal, hátunkra tapadt ingben,
a változatlan félhomályban hunyorogva,
meglepetten méregetjük egymást.