Fónagy Zoltán
Évek és napok Pest-Budán
Kossuth Lajos hosszú életének hatodát, mintegy tizenhat évet töltött Pest-Budán. Az első három esztendőnek – jurátuséveinek – nem sok nyoma van a biográfiákban; ugyanennyi időt pedig kényszerből töltött a budai várbeli börtönében. Mindössze egy évtizedig adták tehát közéleti tevékenységének keretét a fővárossá váló testvérvárosok. Ám ez volt az a pályaszakasz, amikor Kossuth a történelemformáló személyiség rangjára emelkedett, s amelyben Pest-Buda fővárossá válásának hosszú folyamata befejeződött. A város és a politikus viszonya sokrétű, szinte szélsőségesen változó: vonzás és taszítás, menekülés és rajongás váltakozott benne.
Életrajz a város térképén. Kossuth jogakadémiai tanulmányai befejezése, illetve egy év eperjesi ügyvédbojtárkodás után, 1821-ben, 19 évesen érkezett Pestre, hogy a legfőbb bíróság, a Királyi Kúria mellett eltöltött gyakornoki évek után letehesse majd az ügyvédi vizsgát. A kötelező gyakorlatot – mint minden eddigi iskoláját – könnyedén teljesítette: a kitűnő eredménnyel letett ügyvédi vizsga után 1823. szeptember 26-án állították ki diplomáját. Pesti lakásáról semmit, itteni életéről keveset tudunk. Egy évekkel későbbi levélben emlegetett adósságból tudjuk, hogy egy időben egy kávés lehetett a szállásadója. „Munkahelye”, a Királyi Kúria helyét ma már csak egy belvárosi utcanév őrzi: épületét a XIX. század végén, az Erzsébet híd építésével kapcsolatos városrendezés során bontották le. (Telkén a királyi család építtette fel a Ferenciek terére néző úgynevezett Király-bérházat.)
Máig áll viszont egy másik épület, amelyhez „politikai szocializációjának” fontos fejezete kapcsolódik: a megyeháza. Igaz, közel sem a mai impozáns épületegyüttes állt még a Gránátos (ma Városház) utcában: „A vármegyeházának külseje nem jelentős, mivel csak egyemeletes, dísztelen épület. … A kapun belépve meglehetősen tágas udvar, a háttérben feltűnik a legújabb építészet szabályai szerint emelt, kétszintes épület, amelynek oldalfalai befejezésre várnak” – olvashatjuk Schrams Ferenc 1821-es városleírásában. A fiatal Kossuth ebben az épületben került először test közeli kapcsolatba a közélettel. Pesti jurátuséveire esett ugyanis a magyar rendiség utolsó feltámadása. 1821-ben a kormány kiadott két, a rendi alkotmányosság játékszabályait sértő rendeletet (újoncozás, illetve hadiadó tárgyában) amelyek heves ellenállást váltottak ki. A megyék többsége visszautasította a rendeletek végrehajtását, sőt, egy részük a megismételt parancsnak sem engedelmeskedett. (A nemzeti ellenállás lázas hónapjai adták Kölcsey Ferenc 1823 elején írt Himnuszának hangulati hátterét.) Kossuth, aki maga is ott szorongott a pesti megyeháza termében a jurátusok közt a zajos üléseken, a megyei ellenállás légkörében ért felnőtté. Személyiségébe beépült, s később mély meggyőződéssé szilárdult az élmény, hogy a megyék jelentik az alkotmányos rend egyedül biztos bástyáit.
Második, tartósnak szánt, s nagyon tudatosan megtervezett megtelepedésére 1836 májusában került sor. Az országgyűlés eloszlása után gőzhajóval Pestre érkező Kossuth a főváros újabban kialakuló centrumában, a Lipótváros déli részén választotta ki lakhelyét. „Lakásom a József piaczon az óránál, 166. szám, első emelet, özv. Szapáry grófné házában” – adta meg címét a Törvényhatósági Tudósítások előfizetési felhívásában. A Városi (Német) Színház [a mai Vörösmarty téren], a Vigadó, a Lloyd-palotabeli Nemzeti Kaszinó [az Átrium Hyatt Hotel helyén], valamint a művészek és értelmiségiek törzshelyének számító kávéházak (Blumenstöckl, Kávéforrás) a kulturális központ, az Újpiac [Erzsébet tér] és a Rakpiac [Roosevelt tér] szomszédsága a kereskedelmi centrum jellegével ruházták fel a környéket. Néhány percre volt innen a Kossuth szempontjából legfontosabb közéleti tér, a vármegye székháza is. A magas építészeti színvonalon, egységes klasszicista stílusban – túlnyomórészt Hild József és Pollack Mihály által – kiépített József piacot [József nádor tér] Pest legvárosiasabb közterének tartották. (Hogy Kossuth tudatosan választotta ki lakását, bizonyítja egy évvel későbbi, börtönből írt levele, amelyben helytelenítette, hogy szülei – költségkímélés végett – a Kerepesi útra, a külvárosi sártengerbe költöztek. Ő semmi esetre sem akar odaköltözni szabadulása után, mert „az ügyvédnek, ki elvonulva él, koppan az álla”.)
A József piacot ugyan hamar elhagyta Kossuth, ám továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy fizikailag is a városi tér központjában maradjon. Októberben lakáscímként, illetve a Tudósítások szerkesztőségeként már a Fürdő [József Attila] utca ma is álló 3-as számú házának II. emeletét jelölte meg. A ház tulajdonosa Legrand József volt, akinek földszinti Kávéforrása talán az első pesti irodalmi kávéháznak tekinthető. A lakásváltoztatás oka a nagyobb helyigény lehetett: Kossuth Pestre hozta korosodó szüleit és eladósorba lépő húgait, és itt rendezte be kancelláriáját is (itt másolták a jurátusok a Tudósításokat, innen küldte szét irodavezetője.)
A bizonytalan, sőt kifejezetten kockázatos alapokra épített polgári-értelmiségi idillnek hamar vége szakadt. Kossuthot az újságnak minősített Törvényhatósági Tudósítások terjesztéséért 1837. május 5-én letartóztatták. Majdnem napra pontosan három évet töltött a budai Várban lévő József kaszárnyában, ahol – magyarországi államfogház híján – időnként politikai elítélteket is őriztek. Fogságának körülményeiről – a romantikus életrajzok sötét, nedves odújának képeivel szemben – röviden annyit mondhatunk, hogy azok szigorúak voltak, de nem olyanok, amelyek a fizikai kínokat vagy az emberi méltóságtól való megfosztást célozták volna. (Általában is tévedés a politikai foglyokkal való akkori bánásmódot a XX. századi diktatúrák embertelenségének mintájára elképzelni.) A szigor leginkább a külvilággal való kapcsolattartás korlátozásában, nem pedig testi sanyargatásban, nélkülözésben, netán megalázásban nyilvánult meg.
1840. május 10-i szabadulása után Kossuth – hosszabb vidéki tartózkodás után – a következő év elején rendezett be újra állandó háztartást Pesten, immár újdonsült családfőként. 1841. január 9-én ugyanis feleségül vette Meszlényi Terézt, egy dunántúli, szerény birtokú nemes família tagját. Közös otthonukat a belvárosi Szép utca 3. alatti ház egyik háromszobás lakásában rendezték be. Választásában itt is megfigyelhető (miként a Törvényhatósági Tudósítások készítése idején) a lakás és a munkahely közelségére való törekvés. December végén ugyanis Kossuth állandó alkalmazást vállalt: az ekkor induló Pesti Hírlap szerkesztője lett. A szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomda néhány lépésnyire volt a lakástól: a Landerer és Heckenast cég a Hatvani [ma Kossuth Lajos] utca és a Szép utca sarkán álló Horváth-házban rendezkedett be.
Kossuth kisszámú magánjellegű megnyilvánulása alapján úgy tűnik, hogy számára a Pesten lakás pusztán az újságírói-közéleti pályával együtt járó kényszer volt. Az évek óta urbánus-értelmiségi életmódot élő birtoktalan kisnemesben is mélyen gyökerezhetett a – tulajdonképpen soha meg nem tapasztalt, de például Berzsenyi által megénekelt – falusi életmód iránti vágy. Mihelyt szerkesztői jövedelme lehetővé tette, 1842 tavaszán birtokot és házat vásárolt a Pest megyei Tinnyén, igaz, nagyobb részben adósságra. Évről évre gyarapodó családjával a vidéki nemesi kúria idilljét igyekezett megteremteni, amiből csak a városi munkahelyére szabályos rendszeresen bekocsizó családfő lógott ki. „Kételkedem, hogy többé városi lakos legyek, egy ily szegény embertől, mint én, annyi áldozat talán elég vala, s nekem nyugalom kell. Lassanként neki szoktatom az embereket, hogy felejtsenek … Ekkor aztán én kedves, jó családom körében nyugton leszek, mert szűk ebédemet a tiszta lelkiismeret, a családi szeretet fűszerezendi, gyermekeimet majd magam nevelem, ha pénzem nem lesz másként neveltetni” – festegette teljes meggyőződéssel a bukolikus idillt Wesselényinek írt levelében.
A viszonylagos visszavonultságból a Kossuth család 1846-ban költözött vissza a városba, miután a Pesti Hírlap szerkesztésétől elesett Kossuth kénytelen volt eladni a kicsiny tinnyei birtokot. Pest-Buda térképén a Szél (ma Nádor) utca – Zrínyi utca sarkára tehetjük az utolsó jelet: 1849. nyaráig itt élt leghosszabb ideig az immár háromgyermekes Kossuth-család. Itt, Döring József nagykereskedő Hild József tervei alapján épült házában rendezte be pénzügyminiszterként saját hivatalát; maga a minisztérium a Várban, a volt kamarai épületben, a Hilton Hotel helyén állt egykori jezsuita kollégiumban működött. (Több minisztertársa hasonlóan törekedett a lakás–munkahely kapcsolatra.) 1848 őszén a Döring-házban (ma iskola) működött a Honvédelmi Bizottmány hivatala, s 1849 nyarán, a Pestre való visszatérés után itt rendezték be a kormányzóelnök hivatalát is. Innen hagyta el politikai pályája felívelésének és betetőzésének helyszínét, Pestet Kossuth 1849. július 8-án végleg, és már csak haló porában érkezett haza, 45 év múlva, a Kossuth-kultusz legmonumentálisabb mozzanatára, a gyásszertartásra.
Pest – a cselekvés tere. 1823-ban az iskolák viszonylag teljesítményelvű világában mindig az élen végző fiatal ügyvéd Pesten tapasztalta meg először a tekintélyelv szabta korlátokat. Egy ideig Pesten maradt, tehetségében bízva megpróbált egzisztenciát teremteni magának. „Szándékom volt kir. táblai ügyvéd lenni, meg is kísérlettem egy kis ideig, de a kezdet küzdelmei nem igen kedveztek szándékomnak, tehát felhagytam vele” – foglalta össze később életének e kevéssé ismert korszakát. A szemérmes tartózkodással megfogalmazott mondat mögött valószínűleg keserű csalódás rejtőzött: hiába volt minden kiválóság a tanulmányokban, a „nagyvárosban” ismeretségek, összeköttetések nélkül nem boldogult. 1824-ben maga mögött hagyta tehát Pestet, amelyből nyilván az idegenség, a kirekesztettség érzetét vihette magával. Hazatért Zemplénbe, s úgy tűnik, belenyugodott a születése által kijelölt kisebb léptékű életpályába: a kisvárosi ügyvédkedésbe és a megyei politizálásba. Hosszas pesti próbálkozásra azért sem volt módja, mert mihamarább részt kellett vállalnia a középosztály peremén egyensúlyozó családja eltartásából .
Az ígéretesen induló karrier 1830 táján megtorpant. Egyrészt körülbelül elérte azt a maximumot, amely a rendi társadalom „kinek-kinek a magáét” elve szerint megillette a birtoktalan értelmiségit. Másrészt szenvedélyes, a tekintélyelvet semmibe vevő közszereplései (a rendi alkotmányosság, illetve egyes liberális ideák, pl. a sajtószabadság védelmében) ellenségévé tették a vármegyei politizálást monopolizáló birtokos nemesség mértékadó köreit. Miután egy pénzkezelési hanyagságát kihasználva, csaknem teljesen ellehetetlenítették Zemplénben, új alternatívák keresésébe fogott. Erre az 1832 végén Pozsonyban összeülő országgyűlés kínált terepet: „egy különös ösztön hajt Pozsony felé – kört óhajt merész keblem magának teremteni, hogy szélesb hatással hinthesse meggyőződése magvait” – írta egy barátjának. Ettől kezdve minden egyéb szempontot – a lakóhely és a foglalkozás megválasztását, sőt nagyrészt a magánéletet is – ez a térkeresés-térteremtés határozott meg (Az egy generációval fiatalabb Petőfit ugyanez a türelmetlenség feszíti másfél évtized múlva; „Sors, nyiss nekem tért” – hangzott az ő megfogalmazásában.)
Az Országgyűlési Tudósításokkal megtalálni látszott az ambícióit kielégítő cselekvési kört, ám ez csak átmeneti megoldás lehetett. Az országgyűlés szétoszlása után ismét ugyanaz az elégedetlenség feszíti: „csak az az egy szomorít, csak az volna képes a sors ellen zúgolódásra indítani, hogy minek adott ily erős akaratot keblembe jót tenni a hazának, az emberiségnek, ha kört, tehetséget, erőt hozzá nem adott”. Ugyanakkor most már teljesen világos előtte, hogy ennek a tettvágynak Pesten kell terepet keresnie. 1835 végén már határozott terv birtokában utasította el a Keglevich grófok jószágigazgatói állásajánlatát: „ügyvédség, ez a hivatal, melly még leginkább összeegyeztethető keblem függetlenségének feltarthatásával; azért én Pestre megyek lakni, ott procátoroskodom. Reménylem, munka, szorgalom és takarékosság után elélek” – vázolta terveit. Szándékát megerősítette Országgyűlési Tudósításainak utolsó számában is, de már megtalálta a megélhetés biztosításán túl a közéleti szereplés lehetőségét: kéziratos hírleveleinek új formában és új tartalommal való folytatását. A diéta 1836. május 2-án zárult, s ő 15-én már Pestről küldte szét előfizetési felhívását a Törvényhatósági Tudósításokra, amellyel az országgyűlés végeztével megszűnt politikai központot kívánta némileg pótolni, az új centrumot Pesten teremtve meg.
Várakozása szinte reményen felül teljesült: szerkesztősége hamarosan ténylegesen is központtá kezdett válni, hiszen az ellenzék tekintélyes vezetői is csak rajta keresztül tudnak szélesebb közönséghez szólni. A városi élet nyújtotta nagyobb kényelem, a kulturális és társasági alkalmak gazdagabb kínálata vidéki ismerősei szemében már irigyelt fővárosivá tette. „Nem képzeled, mi távol élek én itt a világtól” – panaszolta neki Kölcsey Szatmárcsekéről. „Tudom, víg a farsang Pesten” – sóhajtott némi irigységgel kúriája téli csendjében egy másik levelezője.
Megkapaszkodás kísérletek a nagyvárosban. Kossuth első pesti tartózkodásából valószínűleg számos kellemetlen emléket vihetett magával (a kirekesztettség, idegenség, szegénység érzését). Nem indult szerencsésen 1836-os megtelepedési kísérlete sem. Pestre érkezése után egyik első dolga volt, hogy felvételét kérje a Széchenyi alapította Nemzeti Kaszinóba. Úgy vélte, önművelését a Kaszinó könyvei és hírlapjai, politikai nézeteinek terjesztését, illetve csiszolódását pedig a politikai-szellemi elittel való gyakori érintkezés elő fogja segíteni. Az alapszabályok által megkövetelt ajánlást Wesselényi Miklós báró tette meg a Kaszinó hirdetőtábláján, május 28-án. Széchenyi már másnap – feszült légkörű beszélgetés során – arra kérte, vonja vissza felvételi kérelmét, mert politikai agitációja, veszélyes híre szétrombolhatja a fáradságos munkával létrehozott intézményt, elriasztva a mérsékelteket. Kossuth még aznap visszavonta felvételi kérelmét, de kisnemesi, illetve saját önértékére ébredt büszkesége valószínűleg nehezen gyógyuló sebet kapott pesti életének első hónapjában Széchenyitől, illetve az arisztokratikus klubtól.
Már július 21-én Kölcseyhez írt levelében panaszkodott, hogy nem jól érzi magát Pesten, s egészsége sincs rendben: „A köz bajok, és jobb jövendőrül kevés remény, aztán a pesti nehéz levegő, örökös por, szél, szakadatlan ülés, a zöld természetből lett kiragadtatás, meg egy hosszú isten tudja mi minden beteggé tettek. Veszek, sorvadok.” (A várost körülvevő pusztákról felkerekedő gyakori homokviharokat a kortársak is a Pesten lakás legnehezebben elviselhető velejárójaként emlegették; Széchenyi külön könyvet, a töredékben maradt Pesti por és sár című művét szentelte a fővárosi életviszonyok árnyoldalainak.) November közepétől azután – orvosával, Almási Balogh Pállal folytatott levelezése dokumentálja – valóban tartósan megbetegíti a városi lét (aranyér, emésztőszervi bajok, láz gyötrik); talán nem alaptalan, ha pszichoszomatikus eredetet is feltételezünk a 34 éves férfi panaszai esetében.
Érték persze pozitív élmények is Pesten. Természetesen – a fővárosba látogató vidékiekhez hasonlóan – őrá is mély benyomást gyakorolt az idehaza egyedülálló méretű és ütemű városfejlődés, illetve az itt összpontosuló technikai modernizáció. 1837. február 26-i naplóbejegyzése szerint például elragadtatással töltötte el Duna-parti sétája közben, amint a DGT három gőzhajója kijött az óbudai téli kikötőből. „Gyönyörű látvány e három gőzöny együtt, mint hasítja hatalmas gépelyeivel a szőke Dunát…” Valami érzelmi kapcsolat is felfedezhető már a város jövőjéről szőtt ábrándokban: „Szeretek ábrándozva nézni a jövendőbe, s képzelni, minő lehet Pest, minő Dunánk, ha megnyílnak a Vaskapu szirtgátjai, és szabadság virítand a torkolatnál; ha a Rajna-Dunai csatornya Európa keleti kereskedését erre utasítandja, minő lesz Buda-Pest, minő Dunánk 100-200 év múlva”.
Ekkoriban vezetett naplójából és számadáskönyvéből viszonylag életszerűen rekonstruálható 1837 első hónapjaiban a Kossuth-család életmódja. A kikerekedő kép egy városi középosztálybeli értelmiségi-tisztviselő családé; úgy tűnik, gyorsan feltalálták magukat – főleg a fiatalok, azaz Kossuth és két húga – a nagyvárosi környezetben.
Miután a család berendezkedett Pesten, Kossuthot szinte magával ragadta a főváros kulturális kínálata. Ugyanaznap, amikor a kihajózó gőzhajók láttán Pest jövőjéről ábrándozik, este Vieuxtemps, a tizenhat éves belga hegedűvirtuóz koncertjét hallgatta. Hetenként kétszer-háromszor színházban (a pesti Német Színházban, ahol a budai magyar társulat is vendégszerepelt időnként) vagy koncerten töltötte estéit. A farsangi szezonban – már csak eladósorban lévő húgai kedvéért is – néhány bál is szerepelt a kulturális-szórakozási kiadások listáján. Szinte azonnal bekapcsolódott a kibontakozóban lévő egyesületi életbe is: elsőként a Kisdedóvó Intézeteket Magyarországon Terjesztő Egyesületben találkozunk nevével. Előfizetett a kor legolvasottabb liberális német lapjára, az Augsburger Allgemeine Zeitungra, gyakran vett könyveket, és viszonylag sokat költött ruhára (fennmaradt ábrázolásai is választékos öltözködésről árulkodnak). A „luxuskiadásokat” a több-kevesebb rendszerességgel játszott lottéria, a fiákerköltség, a dohány vagy ritkábban a cigarro vásárlása jelentette; kifejezetten ritkán étkezett viszont vendéglőben. A háztartást anyja vezette húgai segítségével, a konyhapénz viszonylag alacsony összegéből következtethetően, szigorú takarékossággal. Ennek némileg ellentmond a háromfős személyzet alkalmazása: szakácsnő, szolgáló, illetve Kossuth személyes szolgálatára inast foglalkoztatott a család. A viszonylag nagyvonalú személyzet fenntartását a szinte nevetségesen alacsony bérek tették lehetővé. A jómódú városi középrétegek viszonylag új keletű szokását követte Kossuth is, amikor a nyárra szállást bérelt a „zöldben”. Itt, a zugligeti Isten szeme vendéglő sarokszobájában tartóztatták le május 5-ére virradó éjjel.
Nemzet és fővárosa. Széchenyi elméleti és gyakorlati munkásságának nem jelentéktelen részét képezték a Pest-Buda fejlesztésével, fővárosi szerepének erősítésével kapcsolatos tervek. Kossuth munkásságában nem volt ilyen kitüntetett helye a fővárosnak, de idevágó megnyilatkozásaiból kiolvashatóan hasonló gyakorlati és szimbolikus fontosságot tulajdonított Budapest jövőjének.
Legrendszerezettebben az1838-as nagy árvíz után írt börtönleveleiben foglalkozott a főváros jelentőségével, illetve vázolta fel jövőképét. Pestben ekkor csak gazdasági – elsősorban kereskedelmi – központot látott; igaz, ebben a tekintetben nemcsak nemzeti, hanem egyenesen regionális centrumot. „A szerencsétlenség, amelly Pestet éri, az egész nemzetet éri. Pest a nemzeti kereskedésnek ütere, szíve, ha Pest süllyed, a nemzet materialis jóléte süllyed. Pestnek jövendője továbbá még a nemzeti kereskedés körén túl is szép kilátású, mert fekvése, ifjú pezsgő ereje s világkereskedési tekintetben máris fontossága azon szerepet látszanak számára kijelelni, melly az európai vasutak, a Duna-Moenusi csatornya, a Dunának előbb-utóbb elkövetkezendő szabályozása, s a keletnek csírázásba induló civilisatioja következésében a Közép-Európa s a kelet között csalhatlanul kilátásban van; ennek mondom fő rakodó helye legyen.” Állami segítséget sürgetett az újjáépítéshez, illetve az árvízvédelemhez, a nemzeti érdekre hivatkozva.
Ugyancsak Pest kereskedelmi jelentőségét hangsúlyozta az állandó híd létesítésével kapcsolatban: „Hídnak kell lenni, ezt parancsolja a nemzeti közérdek, az ország két nagy fele szakadatlan összeköttetésének számítást haladó fontossága, … ezt parancsolja Pestnek, mint nemzeti anyagi jólétünk szíverének commercialis állandósítása (egy roppant nemzeti közérdek).”
Másik – a Társalkodóban közzétett – levelében egy városrendezési tervet is felvázolt börtönében. Javaslatainak egy része (a város utcaszintjének felemelése, szigorúbb építési előírások stb.), tőle függetlenül is megvalósult az újjáépítés során. Érdekes, később másoknál (Táncsics Mihálynál, majd Reitter Ferencnél) is felbukkanó ötlete volt a Pestet keletről körülölelő hajózható csatorna terve.
Figyelemre méltó, hogy a kereskedelmi központéhoz hasonló súllyal Kossuth nem emlegeti Pest vagy Pest-Buda különleges szerepét reformkori megnyilvánulásaiban. Összefüggésben lehet az a városok – ideértve a kettős fővárost is – politikai súlytalanságával is, de erős német jellegükkel is. Utóbbi miatt jól érezhető idegenkedéssel viszonyult például a Kossuth szerkesztette Pesti Hírlap Pest-Budához: A Fővárosi Újdonságok rovatának jelentős részét a németnyelvűség és az „idegenszerűség” feletti rosszallás, illetve a magyarosodás jeleinek örvendező számbavétele töltötte meg. Jellemző erre az idegenkedésre, hogy Kossuth a városi közéletben való részvételt egyáltalán nem ambicionálta (szemben a megyei közszerepléssel, és eltérően Széchenyitől, aki mindkét városban megszerezte a polgárjogot, sőt Pesten a választott polgárságba is bekerült).
Másfajta, immár társadalmi alapú idegenkedést – a városi plebejusrétegek, illetve a fiatal értelmiségi generáció önálló politikai tényezőként való megjelenésének elutasítását is kiolvashatjuk Kossuth 1848 tavaszi nyilatkozataiból. Budapest forradalmi küldöttségének fogadásakor, 1848. március 19-én Pozsonyban a kötelező tiszteletkörök után nyomatékosan óvta a főváros a „szerepzavartól”. „Én Buda-Pest város lakosságát a hazában kimondhatatlan nyomatékosnak, s Buda-Pestet az ország szívének tartom, de urának tartani soha nem fogom. … E szót ’nemzet’ valamint semmi casta, úgy semmi város magának arrogálhatja. … ez a nemzet … olly erős, miszerint mindenkit, kinek ollyas gondolat jönne eszébe, letiporni tudna” – hangzott a szinte szállóigévé vált intés.
Kossuth és Budapest kapcsolata nem ért véget 1849. július 8-án, amikor a Cegléd felé tartó vonatról utoljára nézhetett vissza pályája legproduktívabb szakaszának helyszínére – ám a további történet már inkább a Kossuth-kultusz részét képezi.