Alexander Gjurov

Magyar minták

A Kossuth-emigráció és a bolgár nemzeti megújhodás kibontakozása

„Zsarnok, hiú az erőszak!
Nem oltható az olthatatlan!
Fény, hő elfojtva egyre nő csak;
kitör holnap vulkáni katlan.”

                Ivan Vazov: Nem oltható az olthatatlan!
                (Tandori Dezső fordítása)

    A Kossuth-emigráció bolgár földi tartózkodásáról sok tanulmány jelent meg (szerzőik – csekély kivétellel – magyar és bolgár kutatók), összefoglaló, minden lényeges részletre kiterjedő munka azonban még nem. Az eddigiek behatóan egy, legföljebb néhány problémát, kérdéscsoportot elemeznek. Majd mindent föltártunk tehát, anélkül, hogy válaszoltunk volna a talán leglényegesebb kérdésre: volt-e és milyen mértékű összefüggés a Kossuth-emigráció bulgáriai tevékenysége meg a bolgár nemzeti megújhodás kibontakozása között.
    Kossuth Lajos és társai akkor léptek bolgár földre, amikor a folyamat már visszafordíthatatlan volt. Dolgozatunkban nincs lehetőség végigkövetni a bolgár történelemtudomány több mint egy évszázada tartó vitáit a bolgár nemzeti megújhodás behatárolásáról. A bolgár nemzeti megújhodás kezdete a XVIII. század elejére datálható, ennek csupán egyik, talán a legelső betetőzése az 1762. év, amikor Pajszij Hilendarszki szerzetes befejezte a Szláv-bolgár történet című könyvét. Miután ugyanis 1396-ban az Oszmán Birodalomnak – fél évszázados véres harcokban – sikerült meghódítania Bulgáriát, politikája és hatóságai mindent elkövettek azért, hogy véget vethessenek a bolgár nemzet létezésének, ám próbálkozásaik meghiúsultak. Törökország volt az ókontinens beteg embere. A bolgár nemzeti megújhodás végpontja az ország fölszabadítása 1878-ban.
    A folyamat első szakasza a XVIII. század elejétől a XIX. század első két évtizedéig tartott. A második a törökországi felemás reformok bevezetésével kezdődött, és 1856-ban, a krími háború után ért véget. Ebben az időben lépett bolgár földre a Kossuth-emigráció. A korszak fő jellemzői: uralkodóvá váltak a kapitalista gazdasági viszonyok, kialakult a bolgár polgári réteg és egy gyengén fejlett polgári társadalom szociális struktúrája. Két igen erős nemzeti mozgalom indult, az egyik az új bolgár művelődésért és oktatásért, a másik az egyházi függetlenségért. Ezzel megkezdődött a mai bolgár nemzet kialakulása. Számos helyeken megtették az első fegyveres kísérleteket a bolgárkérdés megoldására, az ország fölszabadítására. A harmadik, befejező szakasz: az új gazdasági és társadalmi viszonyok kiépítése.
    A Kossuth-emigráció sajátságos részvételét a bolgár nemzeti megújhodás második szakaszában egy nem kevésbé jellegzetes magyar vonatkozás előzte meg. A Tizenegy évszázados bolgár jelenlét Magyarországon című könyvemben részletes elemzés található az első és a második, csekély kivétellel katolikusokból álló magyarországi bolgár betelepülési hullámokról (1365–1426 és 1688–1744), az 1676-ban önállósodott bolgár ferences provinciáról és intézményeiről. Utóbbiak – Emil Georgev akadémikus szavaival – a korai, XVII. század előtti bolgár nemzeti megújhodás fontos bázisai voltak. Rámutat: a XVII. század első felében elkezdődött „a bolgár katolikusok társadalmi-politikai, kulturális és irodalmi tevékenysége, mely hozzájárult ahhoz, hogy a bolgár nép egészének társadalmi-politikai, kulturális és irodalmi fejlődése magasabb szintre emelkedjék”. A bolgár katolikusok a legszorosabb kapcsolatot a magyar hittestvéreikkel és Magyarországgal tartották, egy részük magyar közösségekben élt és dolgozott.
    A sors fintora, hogy a Kossuth-emigráció bolgár nyomai 1849. október 12-étől követhetők. Ekkor érkezett meg Vidinbe Franz Hauslab lovag, osztrák táborszernagy, kormánya küldötteként. Feladata: minél több magyart rávenni a hazatérésre. Október 18-án 3057 fő döntött a hazatérés mellett, 2732 magyar (közülük 99 nő), 124 lengyel és 201 olasz. Franz Hauslab Vidinbe az aradi vértanúk kivégzése után hat nappal érkezett, s nemcsak hogy erről hallgatott, de kijelentette: „A császár végtelen kegyelméről biztosította mindazokat, kik visszatérni óhajtanak.” A hazatérők – miként azonnal ki is derült – semmilyen kegyelemben nem részesültek, sokan Julius von Haynau osztrák főparancsnok, Magyarország teljhatalmú ura vészbíróságai elé kerültek, onnan pedig bitófára, várfogságba, esetleg besorozták őket az osztrák ármádiába.
    A felényire apadt Kossuth-emigráció mint szervezett fegyveres erő megszűnt létezni. Ebből következőleg mind a Porta, mind az osztrák császár és kormánya már „elnézőbb” magatartást tanúsíthatott a menekültekkel szemben. A magyarok Vidin városán kívül fölállított sátortáborát fölszámolták, lakói beköltözhettek a városba. Ily módon az addigi szinte hermetikus elszigeteltséget föloldották, s a magyarok közvetlen és állandó kapcsolatba kerültek a bolgár lakossággal, megismerhették életét, szokásait.
    Az emigránsok emlékirataiból kiviláglik: a 3686 magyar, 1200 lengyel és 700 olasz a táborban gyakorlatilag hadifogoly volt, a tábort a törökök az őrség kettős gyűrűjébe vonták, a szökés lehetetlen volt. Az emigránsok étkeztetése, ahogyan Egressy Gábor, a XIX. század egyik kiemelkedő magyar színésze is megjegyezte, „nyomorú”. A táborban dúló járványról a legérzékletesebb képet Kinizsi István, a 204. honvéd zászlóalj századosa adja: „…naponként öt-hat ember búcsúszó nélkül távozott a másvilágra… Az orvosok, rögtönzött orvossegédek és betegápolók osztogatták az ecetet és koleracseppeket, a törökök pedig osztogatták a juhhúst, rizskását, vöröshagymát és a rossz vörös bort, s hordozgatták a sátrak mögé kiszenvedett bajtársainkat, kiket frissen ásott mély gödrökbe takarítottak el…” Erről írt Egressy Gábor, Veress Sándor és mások.
    Két héttel a hazatérők elutazása után az egész emigráció – öt vegyes csoportban – útra kelt Vidinből. Elsőnek október 30-án a már iszlám vallásra áttért Bem József tábornok (Murád pasa) tizenöt fős kísérettel, valamint Henrik Dembiński gróf altábornagy, Józef Wysocki tábornok és Jerzy Bulhary ezredes vezetésével a lengyel légió is (790 fő). Őket október 31-én követte a 221 fős olasz légió Alessandro Monti báró ezredes parancsnoksága alatt, Sumen helyett Gallipoli úti céllal. November 1-jén 244 iszlám vallásra áttért magyar – Ferhát pasával (Maximilan Stein tábornok) és Iszmáil pasával (Kmety György honvéd tábornok) az élén – hagyta el Vidint. S végül november 3-án útra kelt a Kossuth Lajos vezette 423 keresztény magyar, köztük Batthyány Kázmér gróf, Perczel Mór honvéd tábornok, továbbá 3 ezredes, 7 alezredes, 19 őrnagy, 54 százados, 90 főhadnagy, 206 altiszt, 90 honvéd, 26 szolgáló és 25 tiszti feleség. Vidinből tehát összesen 1690 fő indult el, s 1469-en kerültek Sumenbe, ahol ideiglenesen letelepedtek.
    A Kossuth Lajos vezette csoport tizennyolc nap alatt tette meg a mintegy négyszáz kilométeres utat, ez alatt az idő alatt igen sok helyen megfordultak, így a bolgár népről, helyzetéről és életéről a magyarok gazdag és sokrétű benyomásokat szereztek. Ez az utazás gyakorlatilag nyitánya volt mindannak, amit a Kossuth-emigráció tett Sumenben, ebből indult el a tevékeny részvétele a bolgár nemzeti megújhodás egyre kiteljesedő folyamataiban. A magyarok és a bolgárok itt kicsírázott barátsága nem hanyagolható el: a visszaemlékezések tanúsága szerint eleinte számos emigráns más-más mértékben ugyan, de nem túlságosan rokonszenvezett a bolgár néppel. Idővel ez a viszony gyökeresen megváltozott.
    A Kossuth-emigráció erjesztő szerepének taglalásában az első hely kétségtelenül a kultúráé és a művelődésé. Az új bolgár művelődésért és oktatásért folyó nemzeti mozgalom ekkor tetőzik. S természetesen a kultúra terjeszkedése ütközik a legkevesebb akadályba.
    Sumen kulturális életébe valósággal berobbant a Sáfrány Mihály alapította két szimfonikus zenekar, az első fecskék Bulgáriában. Az egyik, kilenctagú, 1850-ben jött létre, a másik, tizenegy tagú a következő év áprilisában. Utóbbiak bolgár fiatalok voltak, nagy részük tanuló, köztük Dobri Vojnikov író, az első bolgár színháztársulat szervezője. A szabómesterséget is kitanult Sáfrány Mihály kiváló muzsikus volt, több hangszeren játszott. Kossuth Lajos Kiutahiába utazása után Sumenben maradt, a török helyőrség zenekarát vezényelte, klasszikus zenét bolgár együttesei adtak egy évtizeden keresztül (1861-ig, amikor alakulatával Drinápolyba vezényelték). Némelyik hangszerrel ekkor ismerkedett meg a bolgár közönség, a bőgőt az ő útmutatásai és rajzai alapján készítették. A hangversenyek előkészületei alkalmával a bolgár fiatalok táncolni is tanultak. A hangszerek ismeretével kapcsolatban mosolyt fakasztanak Veress Sándor eme sorai: „Alakult köztük zenekar is… Magam is, mint egykor a debreceni »deák banda« tagja, vettem az Ivancso boltjában egy három forintos hegedűt, amelynek nevezetessége az, hogy mikor eladták, fonton mérték, mint a sajtót szokásos. Ezt ezért teszik, mert a török azt parancsolta a csalások elkerülése végett, hogy mindent helyes mértékkel mérve kell adni, a bolgár tehát megmérte a hegedűt, annyit azonban felért ésszel, hogy a legkönnyebb hegedűt tartá legdrágábbra.” A bolgár zenekarok valamelyik előadásán történt meg az Oszmán Birodalomban addig elképzelhetetlen, sőt szentségtörésnek is számító esemény, hogy két bolgár nő is fellépett mint előadó. Drinápolyban Sáfrány Mihály utóbb leszerelt, s hosszú éveken keresztül tanított a helybeli katolikus gimnáziumban, majd 1899-től a bolgár exarhátus főgimnáziumában. Bolgár nőt vett feleségül, négy fia és két leánya született, utódainak egy része ma is Bulgáriában él. Sumenből indult tehát útjára Bulgáriában a klasszikus zene, s emellett egy, az első világháború kitöréséig élő hagyomány: klasszikus zenét általában katonazenekarok adtak elő (ezeknek tudták biztosítani a nem kis költségeket), a tamburmajorok a legtöbb esetben külföldiek voltak, mindenekelőtt csehek és magyarok.
    Sumenben valósult meg az is, ami a magyarokban már Vidinben motoszkált: színházat indítottak.
    Pap János, a későbbi törvényszéki (magyar kúriai) nyugalmazott irodaigazgató életútja tipikus volt a magyar emigránsok közt. Jogot végzett, 1848 nyarán már részt vett a bánsági harcokban, majd őrmester és hadnagy a Nagyváradon alakult 55. honvédzászlóaljban. A vidini táborban főhadnaggyá léptették elő, áttért – igaz, átmenetileg – az iszlám vallásra, Szulejmán bej néven mint százados szolgált Richard Guyon tábornok alatt, harcolt a krími háborúban. 1857-ben leszerelt, de négy év múlva hadbíró százados az olaszországi magyar légiónál. A kiegyezés után, 1867-ben hazatért. Pap János így emlékezik: „megszerezték valahonnan a »Szökött katona« és a »Két pisztoly« című színműveket; aztán játszották őket felváltva”. A Szigligeti-darabok rendezője Egressy Gábor. A „Szökött katona” ősbemutatóját 1850. március 13-án (tehát Kossuth Lajos és kísérői elutazása után) tartották, a nyelvi nehézségek ellenére az előadás kétségtelenül nagy hatással volt a bolgárokra, ugyanakkor csak sajnálni lehet, hogy ezen a napon Egressy Gábor már a Dunán hajózott Szerbia felé.
    A fölvázolt események indították el a bolgár nemzeti színjátszást. Az első előadásokat 1856-ban tartották Sumenben és Lomban. Az utóbbiról többet is tudni, mert az 1856. december 12-i bemutatóról tudósítás jelent meg a Carigradszki vesztnikben (Konstantinápolyi Újság – az akkor kevés bolgár nyelvű lapok egyike, több-kevesebb rendszerességgel tájékoztatta olvasóit a szabadságharc fejleményeiről). A bolgár és a magyar kulturális törekvéseknek ezt az érintkezési pontját Mihail Arnaudov akadémikus így foglalja össze: „…nemcsak a forradalom eszméi jöttek a hazai lázadó indulatok segítségére, de a társadalmi élet, a művelődés, a művészet némely nyugati fogalma új vágyakkal fertőzte a fiatalokat, akik most kezdtek közeledni az európai kultúrához, kezdtek különböző hangszereken játszani, franciát tanulni, színházi előadásokat rendezni stb.”
    A Kossuth-emigráció az európaias öltözködésben is úttörő szerepet játszott. A magyarok érkezése előtt csak néhány bolgár hordott az akkori európai divat szerint készült ruhákat, legföljebb azok, akik külföldön tanultak (az oszmán hatóságok csak vonakodva engedélyezték bolgár iskolák működését). A magyarok divatos, órazsebbel is ellátott nadrágokban jártak, s akadt követőjük a bolgárok közt is. Vonzónak bizonyultak a jól szabott s testhez álló kabátok, fehér ingek keményített gallérokkal, nyakkendők, sarokkal ellátott cipők is. A sumeni nők szintén hamar elfogadták az európai divatot, illemet és magatartást a Korán rideg előírásaira fittyet hányva.
    A bolgár nemzeti megújhodás egyik vezéralakja, Hriszto Daszkalov 1858-ban A bolgárok újjászületése, avagy a reakció az európai Törökországban című, a Russzkaja Beszeda folyóiratban megjelent cikkében ezt írja: „…1848–49 fontos befolyást gyakorolt a bolgárokra: sok tekintetben megváltoztatta életmódjukat…” A bolgárok eddigi életmódja valóban gyökeres változásokon ment keresztül, európaiasult. Egy Kárpáti István nevű huszár altiszt – becenevén Karpi –, minthogy civilben mészároslegény volt, mészárszéket és hentesboltot nyitott, és – a törökök legnagyobb megrökönyödésére – disznót vágott és dolgozott föl. Ő lett a kolbász bulgáriai meghonosítója. Hasztalannak bizonyult Faik bej alezredes, a Magas Porta élelmezési és pénzügyi biztosának tilalma, a bolgárok szívesen vásároltak disznóhúst Kárpátinál, megtanulták a kolbász készítését is. Átvették a séták és kirándulások kialakult szokását Kjoskovetébe, a magyarok rendszeresen kiruccantak ide, ünnepnapokon feltétlenül, az ottani kis vízesés alatt fürdőztek, s a bolgárok közt ragadós volt a példa.
    Sumenben a Kossuth-emigráció hamar megszervezte társadalmi életét, s ez felgyorsította a bolgárok körében a megindult polgárosodást. Kialakultak a magyar közösség az ilyen esetekben hagyományos gyülekezési helyei, Kinizsi István elmondja, hogy Glósz bajtársa és felesége kibérelt egy emeletes házat Sumenben s „…azt elnevezte kaszinónak, felesége pedig az épület egy részét berendezte konyhának, mi pedig Glósznét elneveztük derék, ügyes magyar asszonynak… Egy másik háznál Lülley állított vendéglőt, mely talán a leglátogatottabb volt, s ő sok pénzt csinált legalább. Egy harmadik háznál Sipos uram invitálta az éhes és szomjas publikumot lakomára: ma pénzért, holnap ingyen.” Egressy Gábor és a fellelhető iratok nyomán tisztázódott, hogy Lülley Manó hadnagy már Vidinben magyar kaszinót nyitott. Rendőrbiztos volt Hajnik Pál, a nemzeti kormány rendőrfőnöke alatt, majd az emigrációban hasonló (mai nyelven: hírszerzési) funkciókat látott el, nemkülönben Amerikában.
    Magyarok számára működött egy másik vendéglő. Erről Kossuth Lajos házvezetőnője, Várady Lipótné, született Kaiser Julianna a következőket jegyezte föl: „A kormányzó úr a lakásomra jött, és, hogy szavaival éljek, »mint legéletrevalóbbat«, egész bizalmával arra kért: miszerint az új körülmények között – mint tisztnő [Várady Lipót hadnagy felesége – A. G.] – ne vegyem lealázásnak, hanem az emigráció élelmezését vállaljam fel, és e célra éttermet és konyhát nyissak, meghatározván egyszersmind, hogy rangkülönbség nélkül, minden egyes egyén ebédre 3 tál ételt és egy darab kenyeret kapjon 1 ezüst tízesért, a vacsora megrendelésre, mindenkinek tehetségére és szabad tetszésére hagyatván.” Kaiser Julianna e célra három szobát kapott Faik alezredestől az úgynevezett bombakaszárnyában. A vendéglő 1851. január végéig működött, akkor Várady Lipót hadnagy és felesége hazatértek Budára. Eszerint jó egy évvel Kossuth Lajos elutazása után is népes lehetett még a magyar emigráns kolónia Sumenben.
    Sumenben a magyar emigránsok sok gazdasági vállalkozást kezdeményeztek, számos újdonságot honosítottak meg, s mindez lendületet adott a kapitalista gazdasági viszonyok kibontakozásának. Gróf Batthyány Kázmér a Sumentól 10 km-re délre eső Maras faluban megvásárolt egy régi, romos török tanyát. Fölújította, és néhány honfitársával együtt – akiknek ily módon jobb megélhetést is biztosított – korszerű, az Oszmán Birodalomban eddig ismeretlen módszerű földművelést és állattenyésztést vezetett be. Tanyáját éveken keresztül „ungrov csifliknek”, azaz magyar majornak, tanyának nevezték. Az új, 1850. esztendőben a magyarok a szőlőművelés meghonosítását is elkezdték.
    Magyar kőművesek vettek részt egy új iskola, raktárépületek, magánházak tervezésében és építésében, a sumeni Vaszil Sztojanov, a későbbi akadémikus szerint az építmények „monumentálisak voltak, az építőművészet csodái”. A város egy másik polgára, Radi Gyokcserenkiev – a magyarok ösztönzésére és közreműködésével – beindította az első serfőzdét Bulgáriában. Nem bizonyított, de felettébb érdekes Vaszil Sztojanov közlése, miszerint az ottani, később alakult bolgár serfőző társaság egyik alapítója, Rafail Mosztev a magyarok által készített kis sörüstöt és malátadarálót Fehér Géza magyar régészprofesszornak (több mint 22 éve dolgozott Bulgáriában) ajándékozta. Állítólag általa a ceglédi Kossuth Múzeumba kerültek, ahol az 1944-es harcok és bombázások következtében a két tárgy elpusztult.
    A magyarok segítségével Sumenben fölépült egy kis szeszgyár is, ezt hamarosan be kellett zárni, mert a helybeli bolgár pálinka legyőzhetetlen vetélytársnak bizonyult. A magyarok elkészítették és beindították az első gőzmalmot. A sumeniek ilyet még sohasem láttak, s ezért „bolond tűzkelepelőnek” nevezték (valóban ez volt az első gőzmotoros malom az Oszmán Birodalomban).
    A Kossuth-emigráció pénzforgalmi hozadéka: a magyarok az 1848-ban és 1849-ben vert magyar rézpénzekkel vásároltak a bolgár boltokban, az érmék „ungarcseta” néven váltak ismertté. A rézpénz értéke azonos volt a török garaséval, miként a magyar aranypénz a török líráéval (habár súlyosabb volt). Téves az az állítás, miszerint Sumenben a magyarok pénz vertek volna. Talán épp abból fakad, hogy Bulgária fölszabadításáig (1878) a török pénz mellett forgalomban voltak a magyar érmék is.
    A Kossuth-emigráció tehát Bulgáriában a bolgár nemzeti megújhodás egyik fontos katalizátora volt. A magyarok sokoldalú részvétele a helybeli folyamatokban végső soron elősegítette a bolgár nép fölszabadító harcait.
    Kossuth Lajos – 21 társával és egy lelkésszel – 1850. február 16-án indult Kiutahiába. A Sumenben és Bulgáriában maradt emigránsok vezetőjének Vay László grófot jelölte, akit Vidinben őrnaggyá léptetett elő. Fél év múlva, július 7-én a Magas Porta hivatalosan közölte, hogy az emigrációt fölosztottnak tekinti, eszerint a magyarok ott települhetnek le és vállalhatnak munkát, ahol akarnak. Ezzel korántsem szűnt meg a Kossuth-emigráció, pontosabban a magyarok hatása – és természetesen tevékenysége – Bulgáriában. Szilágyi Györgynek, az első bulgáriai gyógyszergyár alapítójának, vagy Ronge Kálmánnak, a szertorna és a testnevelési szemlék bulgáriai meghonosítójának a példája – ahogyan egy korábbi tanulmányomban írtam – két mozzanatot nyomatékosít. A Kossuth-emigráció nyomán alakult ki a későbbi, második magyar letelepedési hullám.
    Asztalos János bulgáriai működése több szállal kötődik Kossuth Lajos emigrációs politikai tevékenységéhez és a szabadságharc eszméihez. A pécsi ügyvéd viszontagságos életútját öngyilkosság zárta le. Odahaza a Madarász József, Irányi Dániel, Simonyi Ernő és Helfy Ignác kezdeményezésére 1868. április 2-án alakult baloldali 48-as párt nézeteit osztotta, ebben szerepe volt a Vidats Jánossal fenntartott szoros kapcsolatának is. Következetesen harcolt a Habsburgok ellen, s a szélsőbal kiegyezésellenes politikájához kapcsolódva a szegényparaszti mozgalom élére állt. Hűtlenségi perbe fogták, a váci börtönbe került, ahonnan 1869-ben – Madarász Vilmossal, Madarász László fiával együtt – megszökött. Így került Vidinbe, ahol 1869 november végén vagy december elején létrehozta (a Magyar Országos Levéltárban föllelhető iratokban szereplő elnevezéssel) a „Bulgáriai Magyar Titkos Comité”-t – a szervezet bélyegzőjén A Magyar–Bulgár Titkos Comité felirat áll. A szervezet az 1869. októberi dalmáciai fölkelés nyomán jött létre, a délszlávok fölszabadítását, majd egy kossuthi típusú dunai konföderáció létrehozását kívánta elősegíteni. Maga Kossuth tudott erről, de nem mindenben értett egyet vele. Szervezkedés céljával Asztalos János 1870 nyarán Bukarestbe, majd Konstantinápolyba utazott. Valószínűleg a török hatóságok internálással fenyegették, ha nem hagy fel forradalminak minősített tevékenységével, ezért egy ideig a városban ügyvédkedett. A vidini bizottság felbomlott.
    Az országban letelepedett vagy dolgozó magyarok száma oly jelentős volt, hogy 1898. szeptember 25-én Rusze városában lehetővé vált az első bulgáriai Magyar Egylet megalakulása.