Az ungvári görög katolikus székesegyház és püspöki palota
S. Benedek András
Gyászmise Kossuthért
A gens fidelissima jelzője a Rákócziak, elsősorban a vezérlő fejedelem nevéhez fűződik. A ruszinok kezdettől fogva hűségesek voltak mindahhoz, amit ma – a történelem tanulságaival számolva – ’közép-kelet-európai gondolatnak’ nevezünk. Csak egy példa: a közelmúltban jelent meg az egyik legkiválóbb kárpátaljai ruszin szerző néprajzi-művelődéstörténeti könyve Mátyás a ruszinok királya címmel. Nemcsak a folklorizálódott történelem más együtt élő népeknél is jelen levő legendáiról van itt szó, hanem a kárpáti régió e kis népének aranykoráról. A mátyási dekrétumok voltak ugyanis azok a rendelkezések, amelyek a bécsi kamara folyamatos támadásai ellenére mintegy negyed évszázadra stabilizálták a mindenkori földesurak és a ruszin jobbágyok viszonyát, fenntartva a térség ökológiai viszonyaiból fakadó sajátosságokat. A kárpátaljai hegy- és peremvidék lakói már a XVII. század második felében megtapasztalták, mit kínál számukra Bécs, és egy emberként csatlakoztak a kuruc szabadságharchoz. Rákóczi bukása a ruszin nép veresége is volt egyben. Az idegen kézbe került fejedelmi birtokok, a kamara Ungban és Máramarosban kialakított hatalmas birtoktestei már ’nem a nép javára gyámolították’ a gazdaságot és az egyre szaporodó manufaktúrákat. Ezt a helyzetet csak stabilizálták Mária Terézia más tájegységekben esetenként a fejlődést és a viszonylagos jólétet megalapozó úrbéri rendeletei.
Nem véletlen tehát, hogy a történelmi Magyarország nemzetiségei közül egyedül a gazdasági hátterüktől megfosztott ruszinok nem fordultak az 1848–49-es magyar forradalom ellen, ahogy a velük egy kenyéren élő máramarosi és Avas vidéki románok sem, sőt az első perctől kezdve ott voltak a szabadságharc győztes és vesztes csataterein egyaránt: „…a magyar és ruszin parasztság fő találkozási pontja a szabadságért és függetlenségért vívott nagy küzdelmekben való egyetértés… volt” – írta Rákóczi két népe című tanulmányában Ortutay Gyula, aki azonban úgy látja, hogy ez az egységes kép a szabadságharc idején külső hatásra egy pillanatra megzavarodott.
Ortutay történelmi „helyzetképét” elsősorban a néprajz, a folklór adataira alapozza. Mint látni fogjuk, ez egy mesterségesen alakított és szándékosan torzított látásmódot, értékítéletet rögzít. Való igaz, hogy szükségszerűen elkötelezett a tisztviselői kar, az adminisztráció. Egyedül az akkor már egyértelműen Kossuth-párti vármegye és a pánszláv agitációtól ekkor még alig érintett görög katolikus papság közvetítette az olvasni-írni alig tudó ruszin köznép számára a világ eseményeit, változásait.
A ruszinok a velük egy sorban, egy hazában élő magyarok mellé álltak. A Felső-Tisza-vidéken némi késéssel kapták meg a forradalomról szóló híreket. Három nap múlva azonban már itt is falragaszokon olvashatták a pesti eseményekről szóló tudósítást, köztük a tizenkét pontot. Néhány napon belül megkezdődött a reformok gyakorlati megvalósítása, majd a nemzetőrség és valamivel később a honvédség megszervezése. Az 1848. XXII. törvénycikkely ugyan a nemzetőrségbe való felvételt a jó anyagi helyzethez kötötte (nem lehetett nemzetőr a féltelkesnél kisebb jobbágy, a 200 pengő forint értékű ingatlannal vagy 100 pengő évi jövedelemmel nem bíró polgár), a nemzetőrszázadok azonban nem sokat törődtek ezzel a korlátozással, amely lényegében a ruszinság kollektív kizárását jelenthette volna a nemzetőrségből. A mai Kárpátalja lakosainak jó kétharmada ruszin ekkoriban. Közelít ehhez a nemzetőrségben való képviseletük aránya is. Az Ung megyei 11 század (a ma Szlovákiához tartozó részek nélkül!) közel háromezer nemzetőre közül csupán mintegy húsz százalék képvisel egyértelműen magyar községet. Beregben részben a munkácsi és túlnyomórészt a felvidéki járás lakosai ruszinok voltak, de több tehetősebb munkácsi polgár – a mozgó nemzetőrség megalakítása idején – környékbeli ruszin parasztlegényt állított maga helyett. Ők alkották az itt toborzott századok létszámának közel felét. Ugocsa két járásában a nagyjából egyenlő arányt képviselő magyarok és rutének mellett a román népelemmel is számolnunk kell.
Ugyanez vonatkozik Máramaros megyére is, amelynek mintegy fele tartozik a mai Kárpátaljához. Egészében a nemzetőrség szervezetének teljes kialakulása után tizennyolcezerre becsülhetjük a tájegység nemzetőreinek számát. Ha figyelembe vesszük, hogy egy, a görög katolikus tábori püspökség felállítását szorgalmazó, Mednyánszky Cézár tábori püspöknek címzett levél szerint „25 ezernyi görög katolikus honvéd…” küzdött a magyar szabadság ellenségei ellen, a fenti 18 ezres nemzetőri számból közel 10 000 lehetett a ruszinok száma. Részt vettek később a mozgó nemzetőri csapatok harcaiban, és közülük álltak be a legtöbben honvédnak.
Bevezetőben már említettük, hogy a ruszin nép irányításában ekkor a sajátos módon Ungváron székelő munkácsi görög katolikus püspökség és annak vezetője, Popovics Bazil vállalt oroszlánrészt. Az ő felhívására álltak be a később szűkebb hazájukban is kulcsszerepet vállaló görög katolikus kispapok a honvédségbe. Ezt a gesztust és hazafias lelkesedést maga Kossuth Lajos is nagyra értékelte, és 1849. május 17-én kelt köszönő- és üdvözlőlevelében mintegy a két nép közös szabadságvágya megnyilvánulásaként értékelte. S ez nemcsak erkölcsi elismerés volt. Amikor a kárpátaljai ruszin papság kongruájának (a papi jövedelem állami kiegészítése) 42 éve halogatott kérdése szóba került, Kossuth maga vette kézbe a túlnyomó részt ruszin püspökség ügyét, sürgette az ehhez szükséges iratokat, előleget folyósított, majd a mai szemmel is nagyvonalú 63 590 forint 17 és &189; krajcár megítéléséről maga értesíti a püspökséget, kiemelve, hogy „azon megye lelkes Papságának az Nemzeti ügy iránt mutatott és tényleg bizonyított rokonszenve és eszközléséért a haza méltó elismeréssel tartozik”.
A tettek történelmi pillanata a kárpátaljaiak számára 1849. április 22-én érkezett el. Eötvös Tamás, az 1848–49-es helyi események kulcsfigurája, ekkoriban már három vármegye kormánybiztosa, aki kezdettől fogva készült a császári haderő betörésének megakadályozására, a kulcsfontosságú vereckei útvonal és Munkács védelmére, már hónapok óta zaklatta figyelmeztető és sürgető leveleivel a Zemplénben, Szabolcsban, Máramarosban állomásozó honvédség parancsnokait, megszervezte a fegyvergyártást, hírközlést, a központtól elzárva szükségpénzt nyomatott stb. – egyszóval legjobb tudása szerint tette a dolgát –, végül mégis egyedül maradt Barko tábornok Galíciából érkező hadtestével szemben. Az itt tartózkodó néhány reguláris csapategység közül Bangya József honvédőrnagy, Ámán Ferenc őrnagy és Petrovics András főhadnagy kivonta csapatait a harcból. (Ma már tudjuk: Bangya ekkor már évek óta bécsi ügynök volt, a másik két tiszt pedig a szabadságharc leverése után a munkácsi városi vezetőség által kiállított, a csatából való távolmaradását igazoló papírral mentette magát a győztesek előtt!) Egy Beregszász felé menekülő főhadnagy, Koch Mihály egyenesen azzal „biztatta” az ütközet hírére vadászzászlóaljának 64 emberével Munkácsra tartó Mandics Pál századost, hogy „kár a legénységet a mészárszékre vinni”. Mandics azonban csatlakozott a védelmi vonalat Munkács–Podheringnél felállító Martinyi Frigyes őrnagy zászlóaljparancsnokhoz s a munkácsi nemzetőrökhöz. S itt volt néhány emberével Andrejkovics Endre, akit ma csak a podheringi csata hőseként emlegetünk, s aki egyike volt a szabadságharc kitörésekor a honvédségbe lépő ungvári görög katolikus kispapoknak.
A szeminárium diákjainak hangulatára jellemző, hogy ők is, akár a pesti jurátusok, a forradalom várakozásának lázában éltek. Ruszin nemzeti költőként tisztelték Alekszandr Duhnovicsot, aki életének jelentősebb, termékeny időszakában a rutén szellemi élet vezetője volt. Ő írta a ruszinok két, nemzeti himnuszként tisztelt versét. Az egyik kezdő sorait („Ruszin voltam, vagyok, leszek, / Én ruszinnak születtem”) akár Petőfi is írhatta volna, de nem idegen a reformkor nemzeti költészetétől a másik líraibb hangvétele sem („Kárpátalji ruszin népem / Elég volt az álomból / Fölötted ébredésre / Hívó harang most kondul”). Nemcsak a stiláris jegyekben is testet öltő korszellem köti az ungvári kispapokat a magyar reformkorhoz, hanem a teljes azonosulás is céljaikkal, az évszázadokon át megőrzött hungarustudat. Petőfi szabadságdalának hatása alatt ők is költöttek egy lelkesítő dalt. „Riadj, magyar, örömre fel!” – szól a kezdő sor felhívása, majd a poeticai tanulmányokon iskolázott hatsoros versszakokat hitelesen zárja az utolsó szakasz:
Le a zsarnokot a sírba, le
Szabad hazánk és nemzete!
Uralni téged Ausztria –
Esküszik, hogy nem fog soha!
Riadj azért, örömre fel
Te szenvedő magyar kebel!
S alatta a dátum: „Ungvár, május 12-én 1849.”
Andrejkovics Endrét a Győri csata, majd a Tisza-vonal védelme után a Galíciából fenyegető veszély hírére visszarendeltek szülőföldjére, és a munkácsi vár tüzéreinek parancsnoka lett. A podheringi csatában a meredek Szarkahegyen foglalt állást az ugyancsak papnövendékből lett tüzér Lángfy (Leskovics) Lászlóval és néhány önkéntessel együtt. A munkácsi (frigyesfalvi) öntödében készült ágyúit nem épp a hadmérnöki előírásoknak megfelelően, de igen hatékonyan, a szakadék szélén vontatókötelekkel a fákhoz rögzítette, és kartácstűz alá vette az ellenséget, amely hamarosan a közeli timsógyár fedezékébe húzódott.
A továbbiakban csak a sereg elitjét képező német tisztikar és szűkebb kíséretük erőltette a Latorca folyón való átkelést, de amikor Wahrlich Bubna ezredes és Franz Bubna őrnagy halálos sebet kapott, és megsebesült gróf Catty főhadnagy (későbbi pozsonyi hadtestparancsnok), a sereg fővezére, Barko tábornok alól pedig kilőtték a lovat, elrendelték az általános visszavonulást. A döntést nagyban elősegítette a környékbeli hegyekre mintegy nézőseregként felvonult ruszin parasztok látványa, akikben egyes tisztek a Máramarosból és Ungból érkező és a visszavonulás útját elzáró magyar csapatok előőrseit sejtették (gondoljunk egy pillanatra a néphit szerint Velence-Sukoró környékén folyamatosan át-átvonuló nemzetőrökre!).
A forradalmi hangulatban rejlő erő diadala volt ez, nem a hadi tudományoké. Pár száz honvéd és nemzetőr győzelme a sokszoros túlerővel szemben. A magyar szabadságharc sem a hadieszközök, hanem a hit és lelkierő fogytán veszett el, mint ahogy ma is az elkerülhetetlen vereségtudat önfeladó hangulata késztet sokakat – különösen kisebbségben – a szabadságról, jogaikról való lemondásra.
Andrejkovics mellett a szabadságharcban kitűnt ruszinok közül mindenképpen meg kell említenünk Bilkei Gorzó János népfelkelő ’alvezért’, a bilkei nemzetőrség századosát, Dudinszky Tivadar görög katolikus lelkészt, Rubi Mihály csernekhegyi szerzetest és nem utolsósorban Bacsinszky Mihályt, aki ugyancsak ungvári papnövendékként lépett a honvédseregbe. Jó képességű, barátságos diáknak ismerték, akire elsősorban hatalmas termete hívta fel a figyelmet. A debreceni honvédcsapat őrmestereként figyelt fel rá egy szemle alkalmából Kossuth Lajos, és megkérdezte:
– Mi is volt ön a polgári életben?
– Én rutén pap voltam, kormányzó úr.
– Ön lesz az én Toldim, Kinizsim – mondta Kossuth, és magasra emelte a kezét, hogy megveregethesse a nagynövésű honvéd vállát.
Bacsinszky ekkor már őrmester, majd amikor Dembinszky Henrik altábornagy hadseregének 75. zászlóaljához helyezték, előbb hadnaggyá, majd századossá, egyben a zászlóalj főzászlótartójává nevezték ki. Nyugodt természetű volt, de a sértést nem tűrte. Amikor Eperjesen egy lovastiszt becsmérelte a bakancsosokat, Bacsinszky nem bocsátkozott vitába, hanem a tisztet lovastul együtt felemelte. Egy ideig Dembinszky adjutánsa volt, aki nagy szeretettel emlegette, hogy „to moj hlopcsik” (ő az én fiacskám). Az 1849. augusztus 9-i temesvári csatában felragadta a földre hullott zászlót, és sebesülten is védte azt, míg az ellenség lovassága el nem tiporta.
A szabadságharc bukása után a nemzetegyesítő céljait ugyan el nem érő, de a mai Kárpátalján komoly adminisztratív hatalommal rendelkező ’muszkavezető’, Dobrjánszky Adolf vezetésével igyekeztek még a szabadságharc emlékét is kiirtani a köztudatból. A püspöki levéltárból eltüntették az erre vonatkozó adatokat, csupán a jegyzékek utalnak rájuk, illetve egyikük-másikuk vidéki papok átiratában maradt fenn. Dobrjánszky mindent megtett, hogy a sajtó mesterséges orosz nyelvűvé és pánszláv elkötelezettségűvé váljék. (Igaz, ez akkoriban még nem volt olyan sikeres, mint a történelmi rutin fejlődésével.) Megpróbálták felkutatni a szabadságharc ruszin áldozatait, de hosszú kutató munka után öt megyében sem sikerült ilyenre találni. A propagandában azonban Bécs utolérhetetlen volt. Már a szabadságharc idején előbb a galíciai ukrán, majd helyenként a kárpátaljai ruszin népköltészetben is megjelentek a Kossuth-világot Bécs szája íze szerint előadó dalok. A századfordulón ezeket a népdalokat mint kárpátaljai eredetű történeti énekeket tárgyalják, annak ellenére, hogy azokat legteljesebben Ivan Franko gyűjtötte össze Galíciában. S ami még jellemzőbb: nem élő anyagként, hanem földesúri levéltárakban, legtöbbször nyomtatásban. (!)
|
Az ungvári görög katolikus székesegyház és püspöki palota |