Kovács István
Kossuth és a lengyel légió
Jerzy Bułharyn honvéd tábornok, az ötletadó
„1848-ban Kossuth a nagy ember, ki nélkül nem lett volna semmi…” Ez az alig ismert mondás Görgey Artúrtól származik, aki idős korában e szavakkal hűtötte le társaságának Kossuthon élcelődni próbáló tagjait, hozzátéve még azt is: „…én csak buborék valék, kit felvetett az események árja”. Valóban, sokan állítják, hogy Kossuth páratlan energiája és tekintélye nélkül az ország alkotmányának védelmében kifejtett katonai ellenállását a császári seregek az év végére letörhették volna.
Az is tény, hogy a szabadságharc legnagyobb létszámú külhoni fegyveres ereje, a lengyel légió – (1849 júniusában az erdélyi lengyel légióval együtt mintegy 3500 főt számlált) – se alakult volna meg 1848 novemberében Kossuth pártfogása nélkül, még ha – a lengyel emlékiratírók egybehangzó állítása szerint – részéről a támogatás visszafogott és „óvatoskodó” is volt. A lengyel légió megalakulásának körülményeiről a résztvevő lengyel memoárírók többsége beszámol. Közülük a légió parancsnokának, Józef Wysocki tábornoknak a visszaemlékezése magyarul is napvilágot látott – (Együtt a szabadságért 1848–1849. A magyarországi lengyel légió részvétele az 1848-as szabadságharc hadjárataiban. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1993). Wysocki mögött azonban homályban maradt a légió felállításának „ötletadója”, Jerzy Bułharyn őrnagy. Wysockival szemben azzal a meghatározó előnnyel rendelkezett, hogy 1834 óta Magyarországon élt – az 1831 után fogalommá lett „lengyel menekültként”. Katonai pályája – az eltérő rangon kívül – nem sokkal különbözik Wysockiétól: szolgálat a Lengyel Királyság hadseregében az 1820-as években, az 1830/31-es lengyel szabadságharcban való fegyveres részvétel, azt követően pedig emigráció Nyugat-Európába és eszmei, politikai kiállás a lengyel menekültek valamelyik tábora mellett. Wysocki az 1832-ben alakult Lengyel Demokraták Társaságában futott be fényes pályát mint katonai szakértő, Bułharyn viszont a fegyveres harc mielőbbi folytatásának szükségességét vallotta. 1833-ban már Galíciában találjuk egy kisebb partizáncsapat tagjaként, amely újabb felkelés kirobbantásának reményében tör be az orosz birodalomhoz tartozó és I. Miklós által felszámolt Lengyel Királyságba. A vállalkozás tragikus véget ért, és a túlélők közé tartozó Bułharynnak Galíciából is menekülnie kellett. Magyarországon telepedett le, de itt sem hagyott fel az emisszárius szereppel, küldetéssel. Illegális útjai során Galícián túl az orosz birodalomba is eljutott. Nem csodálkozhatunk azon, ha neve politikailag válságos időszakokban (pl. Tomaš Dmitrašinović katonai összeesküvésének leleplezése után, 1840-et követően) vissza-visszatérően szerepel az országos és vármegyei hatóságok körözőlistáin.
Bułharyn nagy előnye az 1848-ban Magyarországra érkezett hajdani bajtársaival szemben, hogy tájékozott Magyarország politikai viszonyaiban, társadalmi eseményeiben, és magyarul is tud. 1848 forradalmi változásait nyomon követve, belőlük részt vállalva javasolja Kossuthnak szeptember derekán lengyel légió felállítását. Meggyőződése vagy talán inkább a hite szerint akár 15-20000 lengyel is felsorakoztatható a szerveződő honvédsereg oldalán – de csakis lengyel parancsszavakra, lengyel egyenruhában és lengyel zászlók alatt. Kossuth azonban fenntartásokkal viseltetik Bułharyn javaslatával szemben. Már korábban, májusban vagy júniusban tárgyalt egy befolyásos galíciai arisztokratával, Adam Potockival, aki olyan feltételekkel állított volna fel lengyel légiót, amely csak korlátozott módon állt volna a magyar kormány rendelkezésére. Nem lehetett volna pl. szlávok ellen bevetni. Ez lobbantotta fel legelőbb Kossuth bizalmatlanságát a lengyelekkel szemben. Ezt követi az, hogy a lengyelek is részt vesznek a prágai szláv kongresszuson.
Kossuth kételyeit fokozza, hogy szeptember végétől kezdve újabb és újabb delegációk érkeznek Galíciából, s közülük mindegyik a lengyel nemzet kizárólagos képviselőjének mutatkozik be. Miután október 3-án kitör a nyílt háború Magyarország és Ausztria között, Kossuth úrrá lesz a kételyein, s a benne legnagyobb bizalmat keltő lembergi delegációval október 10-én szerződést köt egy 1200 főből álló légió felállítására. November elején előbb Bemet akarja a légió parancsnokává kinevezni, Bem azonban ellene van a légió ideájának, s figyelmezteti Kossuthot, hogy az önálló lengyel légió működése indokul szolgálhat I. Miklós cárnak a beavatkozásra. Ráadásul az ifjú lengyel demokraták, akik a szerveződő lengyel légió zömét alkotják, gyűlölik az arisztokraták ügynökének kikiáltott Bemet, s november 9-én merényletet kísérelnek meg ellene. Kossuth dönt, s a fiatal demokraták körében nagy tekintélynek örvendő Józef Wysockit állítja a szerveződő lengyel zászlóalj élére – őrnagyi rangban.
A háttérbe szorítását Bułharyn sérelmesnek érzi. 1852-ben Rys wojny węgierskiej w latach 1848 i 1849 (Az 1848-as és 1849-es magyar háború leírása) címen Párizsban kiadott könyvében ennek hangot is ad. A Wysocki- és Görgey-ellenessége és Dembiński-apológiája miatt kritikával olvasandó mű helyenként Wysockival folytatott éles polémia. Az 1799-ben született Jerzy Bułharyn sérelmesnek érezte, hogy a tőle tíz évvel fiatalabb Wysocki, aki 1831-es rangját tekintve 1848 októberében tüzér hadnagyként érkezett Magyarországra, bő fél év alatt tábornok lett, míg őt Kossuth csak a törökországi emigrációban emelte generálissá.
Bułharyn idézett munkája több megbízható, történelmi forrásértékű részt is tartalmaz. Az 1849. január 22-i tarcali csata leírása mellett, amelynek egyik hőse kétségtelenül maga Bułharyn ezredes volt, ilyen a légió genezisének ismertetése, amely Kossuth portréjának gazdagításához is hozzájárul egy-két vonással. Alább ezt a részt idézzük a lengyel tábornok munkájából.
„Nem tulajdonítván különösebb jelentőséget a Galíciára is érvényes alkotmánynak, Magyarországon maradtam, ahol az azt megelőzően már tizennégy esztendőt töltöttem sorsdöntő események beköszöntésére várva. Közben július 20-án azt az ajánlatot kaptam, hogy menjek Havasalföldre és szervezzek ott egy minél nagyobb hadtestet.
Úgy döntöttem, hogy elutazásom előtt a lehető legalaposabban felmérem a magyarországi állapotokat, s ezért július 27-én útra keltem Pestre. Az utazásom során sárgalázba estem és kénytelen voltam hosszabb időt Pesten tölteni.
Szeptember közepén, lévén lábadozóban, meglátogattam Kossuthot, aki ekkor már lemondott miniszteri tisztéről, s megemlítette, mily nagy a hiány a nemzet védelmének ügyéért fegyvert ragadni képes tisztekben. Arra ösztönzött, hogy lépjek katonai szolgálatba. Mivel előzőleg elköteleztem magam Oláhországban, nem tudtam nyomban igent mondani, de megemlítettem neki, hogy sokkal hasznosabb lenne Magyarország számára egy minél nagyobb létszámú lengyel légiót szervezni, s ezzel Lengyelország ügyét Magyarország ügyéhez kötni. Kossuth megdöbbenést mutatott, s szóvá tette a lengyelek Magyarországgal szembeni kelletlenségeit, különösen a prágai pártoskodást, ahol a lengyelek nemcsak ellenszenvet, hanem barátságtalanságot is mutattak a magyarokkal szemben. Ami Prágát illeti, szakítottam félbe Kossuthot, a szláv kongresszusra a lengyel nemzet egyetlen küldöttet sem delegált. Az igaz, hogy önkényesen részt vett rajta tíz-egynéhány, saját szenvedélyeitől megkergült, akik így akarva, nem akarva a Moszkva által régen kibontott szláv lobogó alá sodródtak. Kossuth válasza erre így hangzott: régóta ismerem Önt, és hiszek érzeményeiben, de, fájdalom, akikkel eddig módom volt találkozni, oly elképesztően furcsa és gyanús csapatok szervezési terveivel hozakodtak elő, hogy vissza kellett utasítanom őket.
Hosszabb eszmecsere után sikerült megváltoztatnom a lengyelekről alkotott téves ítéletét, s ezt követően részletesen megbeszéltük a lengyel légió felépítését. Kért, hogy írásban rögzítsem azokat a feltételeket, amelyek alapján a légió szervezendő. Ezt, miután szállásomra visszatértem, azonnal megtettem, s másnap már át is adtam neki az iratot.
Az idevágó pontok az alábbiak voltak:
Az egyenruházat, a fegyverzet és a szervezéssel járó minden tétel költségeit a magyar kormány fedezi.
A törzstisztek, a főtisztek és altisztek valamint a katonák zsoldjának megállapítása a magyar hadseregben előírtaknak megfelelően történik.
A zászló egyik oldalát a magyar, a másik oldalát a lengyel címer díszíti.
A lengyel légió nem lehet kisebb, mint egy gyaloghadosztály, amely négy ezredből áll. Egy ezredbe négy, egyenként ezer embert számláló zászlóalj tartozik. Ehhez hozzá kell venni még egy ulánusdandárt, vagyis két, egyenként nyolc századból álló lovasezredet.
Amennyiben lehetséges, 24 ágyút kitevő tüzérség is számításba jöhet, ha nem, a kezdetben 12 ágyú – 6 tizenkét fontos és 6 hatfontos – is megteszi.
Minden gyalogezrednek és lovasezrednek legyen zenekara.
Ha a háború Magyarországon befejeződik, s a lengyel nemzet segítségül hazahívja a légióját, akkor a légió nemcsak hogy a magyar kormánytól kapott és az ellenségtől zsákmányolt fegyverekkel és ágyúkkal, és minden hozzája tartozó eszközökkel szabadon visszatérhet hazájába, hanem ezenfelül a magyarok a leghatározottabban és a legünnepélyesebben köteleznék magukat arra, hogy a lengyeleknek hathatós segítséget nyújtanak az ellenség legyőzésére.
Amikor a fentebbi pontokat felsoroltam Kossuthnak, úgy véltem, hogy sikerült őt meggyőznöm. Ő, nem lévén ekkoriban hivatalban, közölte velem; a miniszterelnökhöz, Batthyány Lajos grófhoz megy, hogy beadványommal megismertesse őt. Kért, hogy másnap ismét látogassam meg.
Miután bekopogtam hozzá, tudtomra adta Batthyány néhány észrevételét, nevezetesen:
A lengyel szláv nemzet. Akkor, amikor az osztrákok soha be nem tartott ígéretekkel törekszenek a szlávokat a magyarok ellen tüzelni, a lengyel légió összejátszhat a szlávokkal, s fegyverét a magyarok ellen fordíthatja. Vagyis előfordulhat, hogy gondjainkat azzal tetőzzük, hogy saját vesztünkre lengyel légiót is szervezünk.
A lengyel légió megszervezéséhez időre van szükség. Lehet, hogy mi (magyarok) addigra, mire a lengyel légió felállítása megtörténik – fegyver vagy kiegyezés által –, befejezzük a háborúskodást Ausztriával. Előfordulhat, hogy a lengyel nemzet pont ekkortájt szólítja honába a légiót, amely anélkül tér haza, hogy a legcsekélyebb szolgálattal ellensúlyozta volna a reá fordított tetemes költségeket. A magyarok rengeteg fiatallal rendelkeznek, de fegyver, felszerelés híján nem lehet őket hadba állítani.
Ami az első kifogást illeti, azt azzal hárítottam el, hogy a lengyelek, számarányuk folytán, tekintélyes részét alkotják a szláv fajnak, de elítélvén az Ön által is említett prágai kongresszust, e faj zászlaját, mint Moszkvából származót, soha nem veszi kézbe. A muszkák, akik egy idő múltán oroszoknak keresztelték át magukat, ma, hogy ismét jelentős területeket foglaltak el, a szlávság állama elnevezést akarják cégérül használni. Az, ami az oroszok számára egyfajta országrabló logikával bír, mármint hogy zászlajuk egyenlő a becsvágyukkal, Lengyelország számára elfogadhatatlan, Lengyelország a maga nevét soha nem változtatja meg és szent ügyét soha nem tapossa a szlávság sarába. Lengyelország fennkölt ötvözetet alkot a litvánokkal és a litván tengerpartlakó zsmudzsiakkal, akik nem szlávok, s az intézmények közössége és a jó szomszédság révén évszázadokon át morális kötelékek fűzik a magyarokhoz, akik iránt rokonszenvvel viseltetnek. A Magyarországon és a szomszédságában fellelhető szláv törzsekkel csak annyiban törődnek, amennyiben azok a lehető legszorosabban kapcsolódnak a magyarok ügyéhez, amely lengyel ügy is, és nem kevésbé az egyetemes szabadság ügye. A lengyel történelem ismert a világ előtt; históriájának egyetlen lapján se lehet azt olvasni, hogy a lengyelek egyetlen nemzetet is becsaptak volna.
Idézzük fel a közelmúltat. Amikor Napóleon császár óriási francia hadseregével benyomult Oroszországba, a haza sorsát akkor tárgyaló szejm konföderációt alkotva, küldöttséget menesztett Napóleon császárhoz, aki akkor Vilnában rendezte be főhadiszállását. A deputáció azzal a nyilatkozattal és kéréssel fordult hozzá, hogy a császár jelentse ki: a régi határai között helyreállítja Lengyelországot. Ez esetben a lengyelek ünnepélyesen kötelezik magukat kétszer kettőszázezres hadsereg kiállítására. Napóleon számára akkor a legfontosabb kérdés Anglia megalázása s a muszkák legyőzése volt, hogy az Anglia birtokában lévő India felé az út megnyíljon előtte. Ez volt a császár rögeszméje. Lengyelország helyreállítása már csak azért sem fordult meg a fejében, mert Galíciát el kellett volna vennie Ausztriától. Ezt pedig, anélkül, hogy Illíriát vissza ne adta volna neki, nem tehette. Emiatt kerek perec elutasította a lengyelek követeléseit. Ennek ellenére a lengyel hadsereg azután is, hogy Poniatowski herceg halálát követően az összes többi szövetségesei elárulták, hű maradt hozzá egészen addig, míg a trónról le nem mondott. Lengyelei közül számosan követték őt az Elba szigetére is.
A kérdés ezzel elintézettnek lenni látszott.
Ami a másik dolgot illeti, mármint hogy a lengyel légiónak időre van szüksége a megszerveződéshez, ez teljes egészében a szervezés rugalmasságától és gyorsaságától, vagyis csupán attól függött, hogy a magyarok mily energikusan biztosítják a szervezéshez szükséges eszközöket. Részemről előadtam, hogy mindegyik megszervezett egységet, legyen az gyalogos vagy lovas, azonnal a frontra lehet küldeni, annál inkább, mert sürgetett az idő, s nagy szükség volt a harcba vethető erőkre. Mindazonáltal hozzátettem, hogy a szervezés további szakaszában az újonnan talpra állított egységeket nem lehet szétdobni a magyar hadsereg különféle hadtesteiben, hanem egyesíteni kell őket, s belőlük alakítandók meg a zászlóaljak, lovas osztályok, majd ezredek és dandárok. Azt is felvetettem, ha a magyar nemzeti kormány Ausztriával békés úton kiegyezni készül, akkor szó sem lehet a légió szervezéséről. Erre Kossuth exminiszter azt felelte, hogy a jelenlegi körülmények közepette semmiféle önkéntes kiegyezésre nincs kilátás, s a szabadság kérdéséről csak fegyverrel lehet dönteni.
Arra a megjegyzésre, hogy a lengyel légió hazahívható-e anélkül, hogy Magyarországnak nagy szolgálatot tett volna, azt feleltem: amikor Magyarország nem kíván kiegyezni az osztrák udvarral, s így a légióra szüksége van, a rögzített feltételek alapján az mindaddig nem távozhat el, ameddig Magyarország ügye meg nem oldódott. Végső soron a magyar nemzet elemi érdeke a lengyeleket támogatni, hogy vele érdekszövetséget kötve együtt erősebbek legyenek ellenségeiknél. Ha pedig a magyarok úgy vélnék, hogy a lengyel légió nem tett volna a rá fordított költségekkel egyenértékű szolgálatot, úgy a lengyel nemzet, határait visszanyervén, haladéktalanul és pontosan megtéríti a magyarok összes kiadásait. Erre Kossuth azt válaszolta, hogy az ő nemzete ezt nem fogadná el, mivel a magyar ügyért ontott lengyel vér a balsorssal sújtott és nemes nemzet rokonszenvének legékesebb bizonyítéka.
Ezzel lezártnak tekinthettük a második pontot.
Ami a harmadik pontot illeti, mármint hogy a magyaroknak is rengeteg az olyan fiatalja, akik fegyver híján nem tudnak csapattá szerveződni, előadtam, hogy a mi nemzetünk tagjai, őseink az ország felosztásai óta gyarapodott vitézi tulajdonságjegyei mellett, az anyatejjel együtt szívják magukba a boldogtalan hazánk iránti szeretet és a felosztó zsarnokok elleni gyűlöletet és bosszúvágyat, s az elleneinkkel folytatott szakadatlan harcok során a bátorságot és helytállást. Azok az ezres számot is elérő rátermett tisztek, akik a legkülönfélébb katonai iskolákat kijárván, ma nyugaton tartózkodnak, a legszebb reményekkel kecsegtethetik a lengyel légiót és a magyar hadsereget egyaránt.
Mindez meggyőzte Kossuthot a magyar nemzetnek biztosítható kétségtelen haszonról. Úgy éreztem, hogy a legteljesebb mértékben őszintén magáévá tette a lengyel légió felállításának gondolatát. Csak azt kérdezte, miként vágjunk bele. Kijelentettem, Lembergbe szándékozom utazni, hogy a megtárgyalt tervet a galíciai nemzeti tanács elé tárjam, mely e tartományban a kapott alkotmány jegyében eredményesen tevékenykedett. Kossuth úgy gondolta, hogy tevékenységemhez kezességül jó lenne gróf Batthyány Lajos miniszterelnöktől megbízólevelet kapni a tárgyban. Én tudván, hogy Kossuth neve nemcsak Magyarországon, hanem Galíciában is mennyire népszerű, kijelentettem: sokkal jobb lenne, ha a felhatalmazás tőle, Kossuthtól származna. Kossuth köszönetet mondott a lengyeleknek irányába tanúsított bizalmáért. Megírta a levelet, amelyben igazságot szolgáltatott nekem és boldogtalan nemzetemnek, amelyről gyönyörű szavakkal emlékezett meg. Egyúttal arra is megkért, befolyásomat latba vetve járjam ki, hogy az 1831-es lengyel háború olyan nagy hírnévre szert tett generálisainak egyike-másika, mint például Dwernicki tábornok, Magyarországra jöjjön. E levél az egyik Magyarországra küldött lembergi deputáltnál maradt.
Ekkoriban olyannyira erőt vett rajtam a gyengeség, hogy több mint két hetet ágyban kellett töltenem, napról napra várva, hogy az orvosdoktor fogadkozása szerint felgyógyulok. Végül is, noha még alig álltam lábra, az időtől sürgetve Lembergbe utaztam, ahol érkezésem előtt két 1831-es tábornok is megfordult: Dwernicki és Bem. Az előbbi habozott, az utóbbi még az érkezésem előtt Bécsbe utazott, ahol a lakosok megbízták a város védelmének irányításával. Átadtam Kossuth levelét a nemzeti tanácsnak, amelynek tagjai között megoszlottak a vélemények. Egyesek azon a nézeten voltak, hogy a Jellačić által a déli tartományokban feltüzelt szlávságot kell támogatni. Mások úgy vélték, hogy a körülmények folytán és a földrajzi elhelyezkedésük következtében a magyarok arra kényszerülnek, hogy az őket környező szlávok nemzetiségét elismerjék és az általuk birtokolt kedvezményekben a szlávokat részeltessék. Az utóbbiak döntöttek úgy, hogy háromtagú küldöttséget indítanak útra Magyarországra. Kettejük Galíciát, egyikük Krakkót képviselte. Köztük volt Józef Wysocki, a Lengyel Kongresszusi Királyság emigránsa, aki 1831-ben tüzér hadnagy volt, s a közelmúlttól fogva a párizsi székhelyű Lengyel Demokrata Társaság Központjának volt a tagja.
A küldöttek Krakkón keresztül Bécsbe akartak vonatozni, s onnan a Dunán Pestre hajózni. Én a Duklai-hágón, Barwineken át Eperjesre, onnan pedig Pestre mentem, ahol megtudtam, hogy a fiatalok egy része a magyarok ügyének támogatására bizottságot hozott létre Lembergben, s háromtagú küldöttséget menesztett Pestre a magyarokkal való tárgyalás céljából. Tagjai, a rájuk bízott misszióval visszaélve, egyezségre léptek a magyarokkal. Ennek eredményeként egy zászlóalj lengyel gyalogság, egy század lovasság és fél ágyúüteg volt szervezhető. A magyarok a szerződés pontjaiban leszögezték, hogy a lengyel hadsereg említett részét meghaladó egységek a hadjárat befejezése után feloszlathatók, s voltaképpen halottakon és nyomorékokon kívül semmivel sem kecsegtették Lengyelországot. Visszatértemben Magyarországra rengeteg fiatallal találkoztam, akik az említett kontingenst meghaladó egységek sorait gyarapították.
Pestet időközben elhagyta Kossuth, aki, mint a távollétemben a nemzet által megválasztott honvédelmi bizottmányi elnök, az ekkor Bécs közelében táborozó sereghez utazott. Úgy terveztem, hogy három nap múlva gőzhajón Pozsonyba utazom, amikor az indulást megelőző éjszaka megtudtam, hogy az osztrákok bevették Bécset és vereséget mértek a magyarokra. A hírt még titokban tartották, emiatt úgy gondoltam, hogy talán nem igaz.
Másnap hajóra szálltam, majd megérkeztem Pozsonyba. Már ott találtam Kossuth elnököt a legkülönfélébb rangú tisztek társaságában. A magyar hadsereg a Bécs közelében, Schwechatnál elszenvedett vereség után visszavonult Pándorfaluig. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez az esemény elősegíti egy tekintélyesebb lengyel légió megszervezését.
Pozsonyban összeakadtam egy új lengyel küldöttséggel, amelynek két tagja az ifjú orosz-lengyelországi lengyel emigránsok tagjainak köréből került ki, s nem sokkal azelőtt hagyta el Galíciát, ahol kétezren tartózkodtak.
Délután nyomban az elnökhöz siettem, s beszámoltam neki cselekedeteimről; közölte velem, hogy már nincs szükségük tábornokra, mert Görgey Artúr magyar törzstisztet, az osztrák hadsereg volt főhadnagyát nevezte ki azzá. A légióról csak annyit mondott, hogy egy Lembergből Pestre érkezett, három főből álló delegációval szerződést kötött a fentebb említett nagyságú csapat megalakítására vonatkozóan. Bevallom, az éppen e fontos pillanatokban e téren tapasztalt kapkodásból következően a magyarok részéről már semmi jót nem reméltem Lengyelország számára. Csak az vigasztalt, hogy a helyzet megkímélt mindazon kellemetlenségektől, amely tábornokaink általam történt meghívásával járt volna. Szerfelett zaklatott lelkiállapotban tértem vissza szálláshelyemre, amikor értesültem Bem érkezéséről. Nyomban hozzá siettem. Kimerültnek látszott, mintha fájdalmak gyötörték volna. Röviden beszámolt a bécsi csata egynémely epizódjáról. Kossuth kérésére nyomban egy tízezer főből álló magyar hadtesthez utazott, amelynek az lett volna a célja, hogy elvágja a Magyarországról Bécs felé visszahúzódó osztrák előhadat a főseregtől. A Bem által kiadott parancsokat a honvédsereg alvezérei nem teljesítették, s így az egész ellenséges előhad visszavonult, amelyet csak egy osztály huszár üldözött, s anélkül, hogy a hadtestben különösebb kárt tett volna, tért vissza a magyar sereghez.
Másnap befutottak Galícia és Krakkó küldöttei is. Úgy véltem, hogy mint megbízottak, valamit még javíthatnak a helyzeten. De nekik is olyan szellemben beszélt az elnök, amely nem sok reménnyel kecsegtetett. A döntést négy nappal későbbre, a Pestre történő visszatérés utánra halasztották.
Władysław Jordan, aki ekkor Bem segédtisztje volt, közölte velem, hogy a tábornok találkozni kíván velem. Jelentkeztem nála. Szóba hozta a légió szervezését. Megkérdeztem tőle, hogy milyen feltételekkel szándékozik a tábornok légiót szervezni. Az felelte, hogy semmilyen feltétellel nem állhatunk elő, s hogy a lengyel fegyverek vitézsége késztetheti arra a magyarokat, hogy szükségét érezzék egy nagy létszámú lengyel légió felállításának. Most arra kell törekednünk, hogy külön egységeket, azaz, gyalogosszázadokat és lovas szakaszokat alakítsunk, s őket minél előbb a magyar hadsereg rendelkezésére bocsássuk. Erre azt válaszoltam, hogy a szervezés további szakaszában a lengyel csapatok fokozatosan egyesülnek, s mind nagyobb egységeket alkotnak majd. Bem tábornok ellenkező véleményen volt, azt állítva, hogy a magyar hadseregnek jóval nagyobb hasznot hajthatnak a soraik között szétszórt lengyel egységek, mert ezáltal minél több helyen tűnnek fel a lengyel ulánusok piros sapkái és színes zászlócskái.
Néhány nap múlva Kossuth elnökkel Pozsonyból Pestre hajóztunk. Útközben benéztünk a komáromi erődítménybe, s még aznap éjfél előtt kikötöttünk Pesten. Velünk tartott Bem tábornok is.
A küldöttekkel több ízben megfordultam Kossuthnál. Látván azonban, hogy Lengyelország számára semmi biztosat nem lehet kijárni, az a döntés született, hogy miután az ifjúságot nem szabad feláldozni, haza kell térni. Wysocki e célból hívta össze az egész csapatot, amelynek tagjai többségükben már katonai egyenruhát viseltek. Wysocki a két vonalban felsorakozottak sorfala között levette a sapkáját, s közölte, hogy a magyar kormány kelletlen velük szemben, ezért azt tanácsolja nekik, hogy mivel Lengyelországnak semmi hasznot nem hajthatnak, térjenek haza. Eközben Czernik és Matczyński, az 1831-es háború tisztjei, akik a lembergi nemzeti gárda választott századosaiként szolgáltak, minden befolyásukat latba vetették, hogy a fiatalság maradjon, s a lengyel sereg szerződésbe foglalt létszámát betartsák. Itt nagy vita robbant ki a küldöttek és Bem között. Ez utóbbi ugyanis azt bizonygatta, hogy Galíciának, mivel nincs önálló országgyűlése, nem áll jogában küldötteket delegálni. A nézeteltérés odáig fajult, hogy egy Ksawery Kołodziejski nevű ifjút annyira elragadott a hév, hogy Bem tábornok iránti gyűlöletététől vezérelve felkereste őt szállásán, és pisztolyát arcába sütve könnyű sebet ejtett rajta. Később Wysocki zászlóaljába fogadta az ifjút.
A lengyel Demokrata Társasághoz tartozó franciaországi emigráció a honi ifjúságba is átplántálta Bem tábornokkal szembeni ellenszenvét. Ennek az volt az oka, hogy 1832-ben Bem tábornok sok emigránst Portugáliába csábított, hogy olyan ügyért harcoljanak, amelynek Lengyelország a legcsekélyebb hasznát se látja. Bem tábornok ízig-vérig katona volt, bátorságban és vitézségben szinte páratlan. Rettenthetetlenségének számtalan tanújelét adta az 1831-es háborúban. Különösen a május 26-i véres osztrolenkai csatában tűnt ki, amikor az ellenség akkor vetett be újabb és újabb erőket, amikor a csata végén, jóllehet a teret megtartottuk, de nem rendelkeztünk olyan egységgel sem, amely az ellenséggel szembeszállhatott volna. Az akkor még csak (al)ezredes Bem tábornok, a könnyűlovas üteg parancsnoka, az ellenség elébe nyargalt, s a lehetőségig megközelítve őt gyors mozdulatokkal lemozdonyozva tizenkét ágyúját egyre újabb sortüzeket zúdított rá. Rengeteg ellenséges katonát terített le vagy szorított a Narew vizébe elszánt fellépésével. A hazának nyújtott szolgálataira büszke Bem tábornok úgy gondolta, hogy a lengyel ügyért bármit megtehet, s mások engedelmességgel tartoznak neki. Ezalatt a küldötteknek eszük ágában sem volt rá hallgatni. Miután pedig egyáltalán nem tudtak szót érteni, teljességgel magukra maradtak.
A küldöttek fentebb említett döntésének eredményeként tíz-egynéhány fiatal Visszatért Galíciába, hírét keltve annak, hogy a magyarok mennyire kelletlenek a lengyelekkel szemben, s hogy Lengyelországnak semmi haszna Magyarországból. Czerniknek és Matczyńnak azonban nagyon hiányzott a katonáskodás, és a szerződés szellemében álltak neki a gyalogság szervezésének. Két századot állítottak fel bevetésre készen, s nagy igyekezettel rávették a krakkói küldöttet, Wysockit, hogy vállalja el a parancsnokságot. Így lett Wysocki a szerződéses zászlóalj parancsnoka; a magyar kormány őrnaggyá nevezte ki és utasította őt, hogy más magyar csapatokkal együtt csatlakozzék az Aradot ostromgyűrűbe fogó sereghez. Mielőtt távozott volna, kért, hogy maradjak Pesten, s hogy Kossuthnak az az óhaja, hogy feltétlenül vállaljam el a lengyel légió szervezését. Miután a két lengyel század elhagyta Pestet, látván, hogy a lengyelek már elkötelezték magukat a magyar ügy védelmében, magamra vettem a szervezés kötelességének terhét. A magyar hadügyminisztérium ennek szellemében adta át nekem november 27-én a Kossuth által megerősített kinevezési okmányt.”