Végh Attila

A szemorvos

A szemben történetek. Jól látható eresedés, fogyó oxigén,
a tekintet lassú fulladása. Én mesélem őket, jóllakat és
gyötör ez a mítosz, néha ki se látok belőle. Máskor meg
előlép egy hajléktalan, a neve Teiresziász, és összevissza
beszél. A történet vége mindig látni kezd, ilyeneket mond.
Állítólag onnan tudja, ahonnan előjön, meg ahova hálisten
mindig visszamegy. Nem értem. Nem érti, hogy nincs
dolgom vele, hisz megvakult, teljesen vak, előmászik itt
és szövegel nekem. Leveri a műszereket, koszos kézzel
mindent összefogdos, még fehér botja sincs. Ráadásul még
le is basz, azt mondja, el vagyok tévedve, nem látom, hogy
a képeket kinőtték tárgyaik, és összetaperolták az értelmét.
Még ő dumál. Meg hogy nem értem, a betyár úgyis meglóg,
az út porát üldözői szemébe szórja, aztán irány az Ecsedi-láp.
Meg hogy a város, ahol élek, kiélt, öreg nő, és átölel. Múltkor
meg arra kért, meséljek neki a szemről, de már az első
kóresetnél közbekiabált, hogy a szemben égő erek egy
elalvó sziget hídjai, a sziget a világ késő délutánja, a világ
pedig csodálkozás. Elküldeném az anyjába, de fene tudja,
valahogy minden szó szétpattanó kémcső.
És a kísérlet egyre sötétebb.

A postás

Én hordom szét a városban az átverést, és
nem vigasz, hogy erről mit sem tudok.
Trükköt tartok a természetnek. Azért élek,
hogy folytatódjon a zümmögés: apró,
hártyásszárnyú hírek hálóröpte a néma,
lakhatatlan égen. Hogy otthontól otthonig
karcoljon a fájdalom, a szépség. Az élet
lövészárka ez, seregek tölcsére, elárkolni
a tarthatatlant. A frontvonal már közel,
élesedik a dörgés. A rét vadméhei kiélik
az utolsó nyári napot. Van-nincs káoszában
leválik, elindul egy levél.

A bűnös

Azt hittem, a bűn majd kiperdül, magához tér,
örvényében felkerekedem. El innen, el ebből a
négyszögletű csendből. El az indulat partjairól,
a fontos szárnyain rugaszkodó, ezüstös útspirálon.

De tévedtem. Bűnös vagyok, a legegyszerűbb,
pillanatnyi lény. Egy csigaház belsejébe bújtam.
Vissza a tett színhelyére, vissza megint, és
megint hiába. Ezredszerre sem találom a tettet,
eltűntem már a keresésben. Vigaszom: a semmi
őrzője vagyok, főbérlője minden szédülésnek.

Kintről gyerekhangok csavarodnak néha,
ég a házam odaki, éneklik. Aztán felnőnek,
és amíg élnek, ezt hazudják. De ha véletlenül
felnéznek az égre, megtántorodnak, eltaknyol
bennük a világ. Ősi huzat kél a csigaházban.

A szobrász

A kőtömbtől csak a szoborig jutok.
Nem tudom azt, amiről tudok.