Hermann Róbert

Egy szerep és az árnyéka

Görgei és Kossuth kapcsolata levelezésük tükrében

    A Görgei- (vagy Görgey-)kérdés csaknem egyidős a szabadságharccal, s lényegét tekintve inkább tekinthető állandóan prolongált politikai vitának, mint tényleges történeti kérdésnek. A kérdés lényege egyetlen mondatban foglalható össze: Áruló volt-e Görgei Artúr? Az erkölcsi minősítést is magában foglaló kérdés történeti szempontból így fordítható le: Elősegítője vagy (tudatos) hátramozdítója volt-e Görgei Artúr a magyar polgári átalakulás vívmányainak megőrzéséért folytatott 1848–49. évi szabadságharcnak? Az árulási vádat ma már magára valamit adó, komoly történész nemigen képviseli, s az elmúlt két évtized kutatásában e kérdésben is egyre inkább a tények és nem az előfeltevések határozzák meg a történészek álláspontját. A korábban aktuálpolitikai szempontból jól használható Görgei-kérdés mára politikai érdekességét veszítette, s úgy tűnik, hogy a jeles hadvezér a szabadságharc 150. évfordulóján végre elfoglalhatta a nemzeti panteonban azt a helyet, amely a polgári átalakulás más nagyjai mellett megilleti.
    A Görgei 1848–49-es szerepéről folytatott vitának központi kérdése Görgeinek és a szabadságharc politikai vezérének, Kossuth Lajosnak a viszonya. Valóban Kossuth teremtménye volt-e Görgei, mint ezt maga Kossuth állította az árulási vádat mindmáig legnagyobb hatással megfogalmazó vidini levélben? Vagy Kossuth nélkül is feljutott volna arra a magas posztra, amely képességei alapján kétségkívül megillette? Kossuth politikájának támogatója, vagy éppen ellenkezőleg, ellenfele volt-e hadtestparancsnoki kinevezése után? Milyen módon szakaszolható kettőjük viszonya? A tényleges politikai nézeteit jól titkoló hadvezér s a vele szemben jóindulatú és naiv politikus konfliktusáról volt-e szó, mint ezt a magyar függetlenségi történetírás képviselői állították? Vagy a köznemesség megalkuvó, illetve a függetlenségi küzdelmet szívvel-lélekkel vállaló erői csaptak össze e két férfiú párharcában, mint ezt a marxista történetírók vélték bizonyítani?
    A kérdések megválaszolása már csak azért sem könnyű, mert a két résztvevő mindent megtett annak érdekében, hogy az utókor történésze minél több rejtélyt találjon kettejük kapcsolatának történetében. 1849 augusztusa után előbb Kossuth, majd Görgei írta át utólag e kapcsolat történetét. A Kossuth vidini levelében adott értékelés ugyanolyan félrevezető, mint a Görgei emlékirataiban olvasható. 1867-es, meglehetősen áttételes vitájuk sem annyira a tényekről, mint a kiegyezésről folyt, s tanulságos az is, hogy utolsó, 1881-es vitájukban mind Görgei, mind Kossuth egyes szám harmadik személyben fogalmazta meg saját álláspontját.
    A történetírásnak tehát fel kell tárnia azokat a korabeli dokumentumokat, amelyek segítségével korrigálhatók a visszaemlékezések és vitairatok adatai. Ezért is fontos, hogy a szabadságharc e két jelentős szereplőjének kapcsolatát végre saját irataikból ismerjük meg. E sorok írója nemrég tette közzé Kossuth és Görgei 1848–49-es levelezésének – ma ismert – teljes anyagát.
    Az iratok közzététele természetesen nincs historiográfiai előzmények nélkül. Tudjuk, hogy 1849 augusztusa után mind a magyar minisztériumok, az Országos Honvédelmi Bizottmány és a kormányzóelnökség, mind a Görgei parancsnoksága alatti feldunai hadsereg iratainak többsége a cs. kir. hatóságok kezére került. Kossuth is, Görgei is csak iratainak töredékét tudta megmenteni, s levelezésük néhány darabja más személyek birtokába kerülve vészelte át az önkényuralom időszakát. Ám kettőjük levelezésének közzététele már ekkortájt megkezdődött.
    Elsőként, 1849 őszén, a Perczel Mór vezérőrnagy mellé tábori történészül kinevezett Mészáros Károly publikálta Kossuth 1848. december 29-én Görgeihez intézett, őt az ellenség megtámadására utasító levelét. A közlés alapja a Perczelhez küldött másolati példány volt. Ezt a közlést vette át több munkájában Szilágyi Sándor, s ezt használta a későbbiekben több más kutató is. Szintén Mészáros Károly publikált egy, állítólag 1849. július 23-án (a későbbi helyesbített közlések szerint 28-án) Görgeihez írott Kossuth-levelet. Ezt a levelet később Kossuth „álnokságának”, „színlelésének” egyik bizonyítékaként emlegették, mert a következők olvashatók benne: „Én tudom, hogy senki, s én sem szeretem tisztábban, jobban a hazát, mint te; – te is légy meggyőződve, hogy senki, te sem szeretheted tisztábban s jobban a hazát, mint én.” Ez a közlés – Szilágyi Sándor munkáinak közvetítésével – átkerült az emigrációs történetírás munkáiba is, s egészen 1955-ig, egyes szerzők által még ezután is, hiteles levélként kezeltetett. 1955-ben Barta István, a Kossuth Lajos összes munkái XV. kötetében részletekbe menő filológiai érveléssel bizonyította a levél hamisítvány jellegét, s megállapította, hogy az nem más, mint a Perczel Mórhoz július 25-én intézett Kossuth-levél parafrázisa. Barta következtetéseit Mészáros Károly 1862-es kötetére alapozta, amelyben – eltérően az 1849-es publikációtól – a Görgeihez írott Kossuth-levél helyett a Perczelhez intézett, az előbbinél jóval hosszabb Kossuth-levél jelent meg. Barta a hamisítást Szilágyi Sándornak tulajdonította, holott mindkét közlés Mészáros Károlytól származott. Jellemző, hogy a két levélváltozat közül Horváth Mihály, az emigráció jeles történetírója a Görgeihez írott levelet fogadta el hitelesnek. Ennek többek között az volt az oka, hogy maga Görgei is 1852-ben megjelent emlékirataiban – valószínűleg Szilágyi Sándor közlése alapján – ismertette Kossuth levelét.
    Szólnunk kell a levelezés eltűnt darabjairól is. Ezek egy részének tartalma az Országos Honvédelmi Bizottmány és a Kormányzóelnökség iktatókönyveiből, más részüké Görgei és Kossuth leveleiből állapítható meg. Nagy valószínűséggel voltak Görgei-levelek abban a gyűjteményben, amely a második világháború során tűnt el, s Kossuth Lajos 1848. szeptember–októberi országos biztosi iratait tartalmazta. Bár az ez idő tájt írott Görgei-levelek többségének fogalmazványa ismert, nem zárhatjuk ki, hogy Görgei iktatatlan leveleket is küldött Kossuthnak. Hiszen a Batthyány Lajos miniszterelnökhöz szeptember 27-én és 29-én, illetve Kossuthhoz szeptember 30-án írott fontos leveleinek is csak az eredeti tisztázata ismert. Az eltűnt levelek közé tartozik az az 1848. november 9-én írott Görgei-levél, amelyben a tábornok Nádosy Sándor ezredes hadügyi államtitkárságáról és a hadsereg állapotáról fejtette ki véleményét. Szintén hiányzik Kossuth válasza Görgei november 11-i hosszú levelére, holott Kossuth erre kétségkívül válaszolni akart, és válaszolt is. Hiányzik az a, valószínűleg december 18-án vagy egy-két nappal utána írott levél, amelyben Görgei a Perczel hadteste által elfoglalandó állásokról írt. Sajnálnunk kell annak az 1848. december 25. előtt írott Görgei-levélnek az elvesztét is, amelyben Görgei először bírálta nyíltan a Kossuth által tanácsolt hadvezetési metódust, s többek között kifejti, hogy „serege csak most kezd magából világosodni – eddig ezt a kormány elmulasztá”. Valószínűleg csak kísérőirat volt az a december 29-i Kossuth-levél, amely a gallai állás Kollmann József ezredestől származó leírását tartalmazta. Az 1849-es téli hadjárat során Kossuth egy Görgeihez intézett levelét, amelyben az OHB elnöke a többi magyar hadtesttel történő mielőbbi egyesülésre akarta rávenni Görgeit, a levél kései érkezése miatt Luzsénszky Pál kormánybiztos visszatartotta és nem adta át, mivel „elérve lőn az, mi a levélnek tárgya volt”. Szintén eltűnt az az 1849. február 23-án kelt Kossuth-levél, amelyben az OHB elnöke – Szemere február 22-i jelentését véve – a Dembińskivel elégedetlenek mozgalmának letörésére hívta fel Görgeit. A levélre Steier Lajos két munkájában is hivatkozik, egy mondatot idéz is belőle, ám maga a levél eltűnt az idők folyamán.
    Igen jelentős hiányokkal találkozunk Kossuth és Görgei 1849. március–április–májusi levelezésében is. Csak egy iktatókönyvi bejegyzésből tudunk arról a március 28-án kelt Kossuth-levélről, amelyben Kossuth közölte Görgeivel Vetter Antal fővezér megbetegedésének hírét, s azt, hogy ideiglenesen Klapka ezredes vette át a vezérkar vezetését. Hiányzik Kossuth 1849. április 15-én írott levele, amelyben tudósította Görgeit, „hogy hadügyminiszternek fogja kinevezni – nézeteket közlött vele, mik szerint fogja óhajtani, hogy az új hadügyminiszter a sereget rendezze – a függetlenségi nyilatkozat közös akarattali keresztülmenetelét adá tudtára, s reményét fejezé ki, hogy az a hadseregnél jó benyomást teend, Buda bevétele iránti óhajtását fejezé ki stb.”.
    Szintén ismeretlen az az április 27-i Kossuth-levél, amelyre Görgei is utal május 1-jén kelt válaszlevelében, s maga Kossuth is másnap, április 28-án írott levelében. Eltűnt az a, nagy valószínűséggel május 1-jén kelt Kossuth-levél is, amelynek tartalmáról Kossuthnak ugyanezen a napon Aulich vezérőrnagyhoz intézett utasítása, Görgei május 6-i válasza, Ludvigh János kormánybiztos május 5–6-i jelentése, az ő visszaemlékezése s Kossuth egy névtelen hírlapi cikke is tájékoztat. E levélben Kossuth rosszallta, hogy Görgei egész seregével Buda alá vonult, s kifejtette azon véleményét, „miszerint Aulich tábornok seregének egy kisebb részével Buda várát már régen elfoglalhatta volna”. Emellett kifogásolta a Görgei által tett kinevezéseket, a hadügyminiszteri helyettesítésére foganatosított intézkedéseket s azt, hogy Görgei túl későn nyilatkozott a hadügyminiszterség kérdésében.
    Eltűnt Görgei három, 1849. április 28-án írott levele; ezek egyikében a hadügyminiszteri helyettesítésről, tehát Damjanich felkéréséről tájékoztatta Kossuthot. Nem ismerjük Görgei május 1-jén kelt azon levelét sem, amelyben bejelentette, hogy elfogadja a felajánlott hadügyminiszteri tárcát, s mellékelte Komárom megerősítésének tervezetét. Görgei egy május 3-i leveléből tudunk arról, hogy szintén május 1-jén Kossuth döntésére bízta „a hazánkban bajnokoskodó lengyel csapatoknak egy hadosztályba való összeegyesítését, ha ti. tisztelt Kormányzóelnök úr politikai nézeteivel ezen egyesítés összhangásba hozható”. Hiányzik a Görgei miniszteri programját tartalmazó május 8-i levél is. Eltűnt néhány kinevezési előterjesztés is.
    Az ezt követő időszak levelezésének anyagából sajnálatos módon hiányzik az a június 12-i Görgei-levél, amelyben a tábornok nyíltan bírálta a Függetlenségi Nyilatkozatot, s szemrehányást tett Kossuthnak és a kormánynak a hadszervezésben mutatkozó pénzügyi nehézségek miatt. A levél első ízben tette nyilvánvalóvá, hogy Görgei helyteleníti Kossuth politikáját, s a június 14-i minisztertanácsban csaknem Görgei lemondásához vezetett. Valószínűleg a minisztertanács irattárával együtt veszett el, csakúgy, mint Görgei június közepén írott előterjesztése, amelyben Mednyánszky László és Gruber Fülöp Haynau által történt kivégeztetése ellenére szükségtelennek mondta a „visszatorlást”. Ugyanerre a sorsra jutott Görgei két július 4-i levele, melyekben bejelentette, „hogy részint mert két hivatalt nem viselhet, részint, mert megsebesíttetett, s tehát le nem jöhet, a hadügyminiszterséget leteszi, s a hadseregnél kíván maradni”.
    A két kiemelkedő egyéniség személyes kapcsolata a levelezés tanúsága szerint egy évig sem tartott. A viszony „hevességét” jelzi, hogy Görgei 1848. szeptember 13-án Kossuthnak írott, s szolgálatait felajánló levele után egy nap híján egy évvel Kossuth megírja híres vidini levelét, amelyben árulással vádolja Görgeit.
    Kossuth és Görgei első és utolsó személyes találkozója között kevesebb mint egy év telt el. Személyes sorsukban volt némi közös. Mindketten ősi, elszegényedett felvidéki nemesi családból származtak, mindketten evangélikus vallásúak voltak, s családjuk anyagi állapota miatt mindketten korán megtapasztalták a nélkülözést. Egyikük karrierje sem tipikus nemesi karrier volt. Kossuth rövid megyei pályafutás után független értelmiségiként kereste kenyerét, Görgei pedig katonaként az elszegényedett nemes családok fiainak egyik „kényszerpályáját” volt kénytelen választani. 1848 előtt Kossuth nem tudott Görgeiről, Görgei viszont annál inkább tudott Kossuthról.
    Az 1818-ban született, 1832-től a cs. kir. hadseregben szolgáló fiatal tiszt 1843-ban elhatározta, hogy megrendeli a Kossuth által szerkesztett Pesti Hirlapot. A megrendeléshez azonban engedélyt kellett kérnie a bécsi Justiz-Hofstelle-től. Efeletti felháborodásában írta öccsének, Görgey Istvánnak: „El van-e tiltva Magyarországon a Pesti Hirlap? tilos-e a magyaroknak? Nem a! De hát akkor az a magyar ember, kinek szerencsétlensége, hogy viszonyai őt Ausztriában, Csehországban sat. élni kényszerítik, miért ne örülhessen a betűknek, melyek nemzetének szép előrehaladását, nemes tökéletesedését, magasztos törekvéseit hirdetik? csak azért, mivel ezeket a Pesti Hirlap hozza? mégpedig azért, mert valamennyi hirlap közül e Pesti Hirlapban találni a legtöbb igazat és tartalmasat. Óh, királyok, ti testvértagadók, kényurai a népnek. És miniszterek, ti királyok zsarnokai, mikor nől meg a fületek elég nagyra, befogadni az udvaroncok hízelgésein fölül még egy szemernyi igazságot is csenevész agyatok és szívetek számára…”
    Meglehetősen radikális szavak ezek. Az ifjú főhadnagy 1843 júniusától végre rendszeresen megkapta a lapot, s hűséges olvasója is maradt. Megnyilatkozásaiból úgy tűnik, azonosult a magyar reformellenzék követeléseivel és politikájával, s benne a radikálisabb, Kossuth képviselte irányzattal.
    A személyes találkozóra azonban még sokat kellett várni. Görgei 1846-ban kilépett a cs. kir. hadseregből, s Prágába ment, hogy az ottani egyetemen kémiai tanulmányokat folytasson. 1848 márciusában Bécsben volt, amikor kitört a forradalom, azonban rövidesen Prágába utazott, ahol az ottani forradalmi mozgalomból, a német és a cseh párt közötti vetélkedésből kapott ízelítőt. Április első napjaiban Pozsonyban volt öccsével, Istvánnal, aki 1847 őszén részt vett Kossuth követté választásában. Együtt hallgatták a pozsonyi országgyűlés utolsó ülésein elhangzottakat, s Görgei valószínűleg ekkor látta először Kossuthot.
    Áprilisban megkezdte munkáját az első független felelős kormány, s egyik legfontosabb feladatának az önálló fegyveres erő létrehozását tekintette. Kossuth Lajos pénzügyminiszter 1848 nyarán már tudott arról a harmincéves honvédszázadosról, Görgei Artúrról, aki egy lőkupak- és gyutacsgyár tervét dolgozta ki. E terv megvalósítására Kossuth pénzügyi fedezetet is ígért. Tudott arról is, hogy Görgeit augusztus 27-én a tiszáninneni önkéntes mozgó nemzetőrség táborának parancsnokává nevezték ki, s állítólag még az első személyes találkozó előtt úgy nyilatkozott róla, „hogy ő más organizátori talentummal bíró katonát nem ismer, mint Görgeit”.
    Görgei az ezt követő napokban többször is járt a fővárosban. Szeptember 13-án, egy újabb pesti út során saját kezű levélben számolt be Kossuthnak ténykedéséről, majd közölte, hogy seregével együtt berendelték Szolnokról. „Én nem jövök, hanem Szolnokon maradok – folytatta –, hogy félbe ne szakadjon az, amihöz fogtam. Csak akkor jönnék el onnan – de akkor haladéktalanul – ha Méltóságod ide vagy akárhová rendel.” Az aláírás is árulkodó: „életre-halálra kész embere – Görgei őrnagy”. Két nappal a Batthyány-kormány lemondása és a horvát betörés, s egy nappal Batthyány újabb miniszterelnöki megbízatása után e hűségnyilatkozat azt jelezte, hogy Görgei a megkezdődő háborúban hosszú távon Kossuthot tekinti e küzdelem vezérének.
    Görgei szeptember 24-én Batthyány rendeletére a fővárosba érkezett. Batthyány ezen a napon a Csepel-sziget parancsnokává nevezte ki. Kossuthtal már nem találkozhatott, mert a volt pénzügyminiszter éppen ezen a napon indult el alföldi toborzóútjára. De elképzelhető, hogy Görgei a pesti indóháznál történő kirakodás alkalmával látta a vonatra szálló országos biztost…
    Kossuth és Görgei útja tehát rövid időre elvált egymástól. Kossuth az Alföldön toborzott, Görgei pedig a Csepel-sziget parancsnokaként igyekezett megakadályozni a horvátok esetleges dunai átkelését, illetve Jellačić főserege és a Szlavóniából betört Roth-hadosztály kapcsolatfelvételét. Görgei a Roth elleni hadműveletek során kapta meg ezredesi kinevezését, s tevékeny részese volt az ozorai diadalnak.
    Kossuth október 9-én, már mint az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke magához rendelte Görgeit, „hogy azon eszmének kivitele iránt, mely bennünket jelenleg foglalkodtat, önnel személyesen értekezhessünk”. A levél végére Kossuth saját kezűleg a következőket írta: „Siessen Ön maga a lehető leggyorsabban velünk értekezni.” Közben ugyanis fontos események történtek: A pákozdi csata után a magyar hadsereg üldözte Jellačić csapatait. Bécsben újabb felkelés tört ki, s a nép kiűzte a városból a cs. kir. helyőrséget. Jellačić serege Bécs alatt egyesül ezekkel az erőkkel, a Móga János altábornagy vezette magyar hadsereg pedig megállt a Lajtánál, az osztrák–magyar határfolyónál.
    Október 11-i találkozójuk során Kossuth elmondta Görgeinek, hogy attól tart, Móga János fővezér és környezete nem megbízható. Ezért azzal bízta meg Görgeit, hogy haladéktalanul utazzon a feldunai hadtest főhadiszállására, ott puhatolja ki a fővezérség szellemét, „s a netaláni áruló szándék legkisebb jelét is” azonnal leplezze le. Görgei elfogadta a megbízatást. Kossuth emellett kiállította Görgei tábornoki kinevezését, hogy eleve föl legyen hatalmazva szükség esetén a hadsereg feletti vezényletet átvenni. Az okmányt azonban nem adták át Görgeinek, hanem elküldték az október 8-án a táborba küldött Pázmándy Dénesnek, a képviselőház elnökének.
    Görgei tehát elindult a feldunai hadtest főhadiszállására. A táborba érkezve azt tapasztalta, hogy szó sincs tervszerű árulásról; de hadseregről sem nagyon lehet beszélni. A csapatok jó, ha fele volt valódi katonának tekinthető. A többiek önkéntesek, nemzetőrök voltak minden kiképzettség nélkül. Móga pedig azonnal az elővéd parancsnokává nevezte Görgeit, akinek így nemigen volt módja arra, hogy a határátlépés körüli katonai és politikai vitákban hallassa a hangját.
    Az elkövetkező hetekben a magyar hadsereg kétszer is átlépte a határt, de mindkétszer eredménytelenül tért vissza a Lajta innenső partjára. Közben Bécs alá érkezett az Alfred zu Windisch-Grätz herceg, tábornagy vezette csehországi cs. kir. hadsereg. Ezzel az erőviszonyok végérvényesen a másik fél javára alakultak. Október 23-án megjött Kossuth is, s személyesen indítványozta a határ újabb átlépését. Az első, miklósfalvi haditanácson maga Görgei is a határátlépés ellen szavazott, mondván, hogy az erőviszonyok jelenlegi állásában a magyar hadseregnek nincs reménye a sikerre. Móga és vezérkari főnöke, Kollmann József ezredes írásban fejtették ki ellenérveiket. Rövidesen azonban egy olyan hír érkezett, amely döntő hatással volt a tisztikar hangulatára. A hadikövetként Windisch-Grätz tábornagyhoz küldött, s tőle eredménytelenül visszatérőben lévő Ivánka Imre ezredest ugyanis Jellačić határőrei elfogták. Windisch-Grätz válasza – amelyet egy nemzetőrszázados hozott – sem ígért semmi jót. „Lázadókkal nem tárgyalok” – mondta a herceg.
    Az október 27-én tartott haditanácson Kossuth azzal indokolta a támadást, hogy „ügyünk Bécs ügyéhez kötve európai ügy – attól elválasztva senki által nem fog figyelembe vétetni”. Másrészt, ha most nem használják a sereget, az ideiglenesen mozgósított egységek nagy része anélkül fog hazatérni, hogy bármi hasznot hajtott volna. A morális érvet Ivánka elfogatása szolgáltatta. Ezt követően hozzátette: „ha mindezek mellett seregünk vezérei mind azt mondják, hogy előnyomulás esetén ármádiánk elvész, én stratégiai lehetetlenséget parancsolni nem fogok…” Ha azonban akad olyan törzstiszt és táborkari tiszt, akik nem osztják Mógáék aggodalmait, akkor ő kész azokra bízni a vezényletet, s „a roppant fontosságú politikai okokat a stratégiai lehetséghez mérlegbe vetve” kiadni a támadási parancsot.
    Ezután Móga és Kollmann megismételték ellenérveiket. Őket követte Pusztelnik Henrik őrnagy. Elmondta, hogy a terepadottságok megfelelő kihasználásával meg lehet akadályozni, hogy az ellenség érvényesítse lovassági fölényét, s előadta tervét, amellyel a sereget vissza lehet hozni vereség esetén is. Pusztelnik után Görgei szólalt fel. A jelenlevők megdöbbenésére – hiszen az eddigi haditanácsokon ellene szólt – helyeselte a határátlépést, s kijelentette, „nincs választás, előre kell menni, mert ha nem megyünk, többet vesztettünk, mint ha három csatát vesztenénk”. Kossuth felszólította Görgeit a fővezérség átvételére, Pusztelnikot pedig a terv végrehajtására. A két tiszt azonban szerénykedni kezdett. Pusztelnik arra hivatkozott, hogy nem elég ismert a tisztikar körében, így utasításai iránt nem lesznek bizalommal; Görgei pedig arra, hogy a rangban idősebb tisztek nem valami nagy örömmel fognak neki engedelmeskedni. A helyzet megoldására Kossuth kompromisszumos megoldást választott: Móga a csata idejére fővezér marad, Görgei vezeti az elővédet, Pusztelnik és Kollmann pedig együtt dolgozzák ki a támadás haditervét.
    Úgy tűnik, hogy a haditanácsot megelőzően Kossuth és Görgei négyszemközt is tárgyalhattak egymással. Kossuth október 27-i beszéde pedig egyértelmű felhívás volt Görgeihez: itt az alkalom, amire október 11-én már utalt. Az sem lehet véletlen, hogy a haditanácson Pusztelnik kész haditervvel állt elő; az őrnagy csak az elmúlt napokban, a második határátlépés után érkezett meg Parndorfba, s nem valószínű, hogy három nap alatt a saját elhatározásából már támadó haditervet dolgozott volna ki, ha erre nem kap valamilyen biztatást.
    Érdekes Görgei magatartása is. Ha emlékiratainak hinni lehet, a második határátlépés kudarca után egyszerre csak fogékony lett Móga aggodalmai iránt. Október 27-re azonban ismét megváltoztatta véleményét. Katonai jellegű aggályai aligha múltak el. Kossuth személyes varázsa, az elnök rábeszélése vagy Magyarország külpolitikai érdekeire történő hivatkozás győzte meg? Vagy csupán az ambíció munkált benne? A kérdésekre nem könnyű választ adni. Valószínűleg mindegyik tényezőnek szerepe lehetett Görgei választásában. Mind Kossuth, mind Görgei úgy érezhették, a hadtest eddigi felső vezetésével a beállott új helyzetben nem lehet végigharcolni a háborút, a megegyezésre pedig egyelőre – Windisch-Grätz válaszának ismeretében – nem sok esély van. A támadást tehát nem annyira a katonai ésszerűség, mint inkább a hadseregen belüli viszonyok tisztázásának igénye indokolta.
    Kossuth ezután valóban kiadta a támadási parancsot. Az eredmény ismeretes: október 30-án a magyar hadsereg Schwechatnál vereséget szenvedett Jellačić megerősített csapataitól. A vereség után Kossuth – akit az események fizikailag erősen megviseltek – Görgeire bízta a hadsereg vezényletét.
    Schwechat után a két férfiú bizalma teljes volt egymás iránt. Görgei félretette „szakmai” aggályait, s a katonai szempontokat – nem először és nem utoljára – a politikaiaknak rendelte alá. Meglehetősen merev határvédelmi rendszert épített ki Nyugat-Magyarországon. Fővezérsége (amely csak a feldunai hadsereg feletti vezérség volt) első két hetében engedte, hogy Kossuth maga diszponáljon a sereggel.
    Ugyanakkor Kossuth őszinte lelkesedéssel számolt be a tábornok fővezéri kinevezéséről: „Azt jövendölém a tábornok úrnak, ha egy kis szerencséje járul hozzá, neki az isteni gondviselés nagy és fényes pályát jelelt ki, és azon meggyőződéssel jövendölém, miképpen tudom, hogy akármik legyenek is a körülmények, ő a szabadság hű szolgája marad mindig.”
    Görgei Kossuth politikai nézeteit képviselte a hadsereg élén. Ebben a szellemben adott ki politikai nyilatkozatot november 25-én, majd – immáron Kossuth kérésére, s az ő fogalmazványát felhasználva – V. Ferdinánd lemondása és I. Ferenc József trónra lépése után, 1848. december 10-én. Kettőjük nézetkülönbségeinek jelei azonban már ekkori levelezésükben feltűntek. Görgei a hadsereg nem túl szívderítő állapotáról küldött rendszeres (és néha a fekete humortól és némi túlzástól sem mentes) jelentéseket. Kossuth pedig sokszor frázisokkal válaszolt ezekre a felszerelést, fegyvert és pénzt kérő levelekre. Ám a személyes bizalom 1848. december második feléig töretlen maradt.
    1848. november–decemberében Kossuth és Görgei néha naponta többször is írtak egymásnak. Kossuth Görgei iránti bizalmát jelzi, hogy leveleinek jelentős része saját kezű, s nincs fogalmazványuk. Görgei legtöbb saját kezű levele is ebből az időszakból származik.
    November 11-én Görgei azt jelentette az OHB-nak, hogy a hadseregnek nyugalomra, üdülésre van szüksége, „mert testben és erkölcsileg el van csigázva”, de nyugalmat és felüdülést Pozsonyban nem talál. „Pozsony egy Ausztria, Morva, Slézia és Galícia felől fenyegető túlnyomó ellenséggel szemben megtarthatlan pont, és kevés időn sírjává leend hadseregünknek.” Ezért javasolta „Pozsonyt a seregnek csak egy részével szűken védelmezni, a főhadiszállást ellenben a hadsereg nagyjával egy helyre áttenni, mely úgy az egész ország védelmére, mint a seregnek reorganizációjára több előnyöket nyújt”. November 13-án Csány László kormánybiztos tudatta az OHB-val, hogy Görgei az ellenség benyomulása után Pozsonyt nem tartja megtarthatónak, hanem a mosoni és győri állást választja. Hasonló értelemben tájékoztatta Kossuthot is.
    Kossuth nem idegenkedett Görgei nézeteitől, ugyanakkor– a taktikai részletekbe bele nem bocsátkozva – már Pestről írott első leveleiben aktív határvédelmet, sőt, a határon túl történő átcsapást kért Görgeitől; emellett kérte a védelmi vonal Trencsén és Árva megyéig történő kiterjesztését is. Pontosabban, Kossuth – némi joggal – úgy vélte, hogy fölösleges előre feladni a határmenti megyéket mindaddig, amíg azokat közvetlen ellenséges betörés nem fenyegeti.
    Görgei rövidesen tudatta Kossuthtal: „az ellenség koncentrációját meggátolni hatalmamban többé nem áll: mert hiszen a koncentrálás már a Lajtán túl történt meg nagy kényelmesen s az ellenség így csaknem »parade marschban« kelhet át határunkon, teszem Köpcsény mellett, ahol se híd, se hegyszoros nagyszerű törekvéseinek gátot nem vet”. Pozsony csak addig védelmezhető, amíg egyrészről a nádasi szoros, másrészről Parndorf, Gáta és Köpcsény a magyar csapatok kezén van. Pozsony elestével az északnyugati megyék elesnek, de „csekély seregemmel határháborúba teljességgel nem bocsájtkozhatom, hacsak egész seregünket darabonként s vele együtt hazánkat is elveszteni nem akarom”. November 17-én egy újabb levelében közölte hadserege új felállítását: „Seregemet úgy diszponáltam: hogy Nádastól fogva egész Sopronyig sakkban tartom az ellenséget: de minden elszántságom mellett be kell vallanom, hogy ez egy sereggel, melynek legénysége még az őszi hidegek ellen sincsen biztosítva, nemcsak nehéz, de a seregre nézve veszélyes is. Főleg a nádasi brigáda nekem úgy látszik, mint egy másik leonidászi csapat, nem annyira az ellenség túlnyomósága, mint az idő-, helyezet-, aránytalan nehéz szolgálat- és hiányos ruházatból származó sanyarúságok miatt.” Mindez azonban nem lehet másképp, „mert nekem t[isztelt] Elnök úr nézete szerint, feladatom egy alig húszezernyi csapattal (s azok közt kétharmada haszontalan önkénytes) Felső-Magyarországot is, Pozsony városát is, Mosonyt is, Sopronyt is védeni”.
    Amilyen jól megértették egymást a személyes találkozások alkalmával, kapcsolatuk olyannyira megsínylette e találkozások hosszú szünetét. A feldunai hadsereget a szervezés másfél hónapja után december közepén érte a cs. kir. fősereg nyomasztó túlerejű támadása. Görgei hadvezéri képességeitől ekkor még nemigen telt többre, mint arra, hogy az utolsó pillanatban mindig kivonja a bekerítésből csapatait. Kossuth viszont aggódott a gyors térvesztés és a közvélemény lehangoltsága miatt. Görgei a sereg épségén őrködött, Kossuth az ország hangulatát féltette a visszavonulások miatt. Annál is inkább, mert december közepétől végéig a többi hadszíntérről is csak vereségekről, visszavonulásról vagy kudarcról érkeztek hírek. Kossuth december végén Görgeihez írott levelei már határozott szemrehányásokat tartalmaztak: érződik belőlük a tanítványában csalódott mester sértődöttsége. Emellett újabb és újabb kivihetetlen haditervekkel traktálta az ifjú tábornokot. Görgei azzal válaszolt, hogy „azt, amit tettem, mindig csak legjobb belátásom s meggyőződésem szerint tettem, s felelni tudok róla, akár az egész hős magyar nemzet kígyót-békát kiált rám”. Amikor pedig pontról pontra cáfolta Kossuth szemrehányásait, az OHB elnöke csak annyit válaszolt: „Múltakról hiában beszélünk.”
    1849 januárjában a viszony a főváros feladása és a váci nyilatkozat miatt megromlik. Kossuth levelei ettől kezdve hűvösek és hivatalos hangvételűek. A korábbi történeti irodalomban gyakran szerepelt az az állítás, hogy Görgei 1849 januárjában megszakította a kapcsolatot a kormányzattal, s nem válaszolt Kossuth leveleire. Ez az állítás az 1849. január 5. utáni két hétre igaz, s ezt a tábornok azzal magyarázta, nem akarta, hogy írásai valamiképp az ellenség kezébe kerüljenek. Szemere Bertalan felső-magyarországi teljhatalmú országos biztos jelentéseiből azonban tudjuk, hogy 1849. január második felében Görgei viszonylag rendszeresen tudósította a kormányt szándékairól és mozdulatairól, noha egyik futára kénytelen volt elégetni az általa hozott leveleket. Dembiński fővezéri kinevezése után Kossuth és Görgei viszonya továbbra is igen hűvös maradt. 1849 februárjából egyetlen olyan jelentést sem ismerünk, amit Görgei az OHB-nak vagy Kossuthnak írt volna. Igaz, Kossuthnak is csupán három Görgeihez írott levelét ismerjük ebből az időszakból. Görgei csupán Zuber Antal és Beniczky Lajos útján igyekezett informálni Kossuthot, s egy Dembińskihez intézett, az újdonsült fővezérre nézve nem túl hízelgő jelentésének másolatát küldte meg Debrecenbe, de nem tudni, hogy Kossuthnak vagy a hadügyminisztériumnak.
    A február 26–27-i kápolnai csatát követő visszavonulás után Szemere Bertalan teljhatalmú kormánybiztos a tisztikar követelésére március 3-án Tiszafüreden leváltotta a tehetetlen fővezért, Henryk Dembiński altábornagyot, s Görgeit nevezte ki a hadsereg ideiglenes fővezérévé. Kossuth a tiszafüredi eseményekről értesülve azzal a szándékkal indult el Debrecenből a táborba, hogy a felbujtónak tekintett Görgeit főbe löveti. A táborba érkezése után szabályos nyomozást tartatott, s kénytelen volt belátni, hogy Dembiński mögött csak a saját kudarcának árnyéka áll: Görgei mögött viszont csaknem az egész tisztikar. Látva a tisztikar hangulatát, Szemere döntését ő is jóváhagyta. Ám Görgei tényleges fővezéri kinevezésére még várni kellett. „Én az összes magyar seregek parancsnokságát Görgei kezébe nem adom soha” – mondta Kossuth március 8-án Vukovics Sebőnek, s ezen a napon Vetter Antal tábornokot, a hadügyminiszter helyettesét nevezte ki fővezérré. Görgei azonban igyekezett visszaszerezni az elnök bizalmát. „Tisztelt Elnök úr! Csatlakozzék velem és menjünk, haljunk meg két tiszta akaratú vértanúként ez árva honért, ha azt ezen hiúság- s önzésteljes hidraszerű ármánytól megszabadítani nem tudjuk” – írta neki március végén.
    A kölcsönös bizalom április elején helyreállt. Vetter megbetegedése után Kossuth egy ideig azzal a tervvel foglalkozott, hogy maga veszi át a fővezérletet, de aztán lemondott erről. Március 30-án rövid, négyszemközti értekezés után Vetter betegségének időtartamára – ideiglenesen – Görgeit bízta meg a fővezérséggel. A tavaszi hadjárat első sikerei után már egyre lelkesültebb hangon nyilatkozott Görgeiről: „Görgei vezérli az egész hadjáratot – írta Görgei régi ellenfelének, Perczel Mórnak –, s annyi tapintattal, ügyességgel és rettenthetetlen bátorsággal, hogy látván vezéri bölcsességét és elszántságát, lehetetlen múltját nem felednünk, s ki nem engesztelődnünk iránta.”
    Az isaszegi győzelem után, április 7-én Gödöllőn ismét négyszemközt tárgyaltak egymással. Kossuth ekkor terjesztette elő tervét az I. Ferenc József által kiadott olmützi oktrojált alkotmányra adandó válaszként a függetlenség kimondásáról és a Habsburg-ház trónfosztásáról. A beszélgetésről fennmaradt visszaemlékezéseik csupán abban egyeznek meg, hogy volt ilyen megbeszélés. Görgei – emlékirata szerint – határozottan ellene szólt a tervnek, amit Kossuth csak meglehetősen homályos formában körvonalazott volna. Valószínűbbnek látszik azonban, hogy ez az ellenkezés nem lehetett túlzottan erős. Annál is inkább, mert Görgei érzelmeinek a függetlenség ügye amúgy is megfelelt, ám ennek deklarálását csak a teljes katonai győzelem után vélte célszerűnek.
    Kossuth a többi tábornokokkal is tudatta a válasz tervét. Mivel különösebb ellenvetéssel nem találkozott, azzal a tudattal térhetett vissza Debrecenbe, hogy a fősereg tisztikara helyesli tervét. Úgy tűnik azonban, hogy Kossuth azt nem közölte: a válasz a függetlenség kimondását és a Habsburg-ház trónfosztását jelenti.
    Debrecenbe visszatérve Kossuth kimondatta a trónfosztást. Görgei viszont a hadjárat kellős közepén kénytelen volt tapasztalni, hogy a trónfosztás célszerűségét illetően igencsak megoszlanak a vélemények a tisztikarban. Amikor a lévai főhadiszállásra megérkezett a trónfosztás híre, több tiszt nyíltan kikelt ellene. Úgy vélték, egy ilyen határozatot csak akkor szabad hozni, ha az ország egész területe felszabadult. Görgei csak annyit üzent a futárral Kossuthnak: „Annyit mondjon, hogy ha máskor oly fontos dolgot tenni akar, előbb legyen szíves velem közölje.” Az április 19-i nagysallói győzelem, a tavaszi hadjárat legszebb diadala után pedig mosolyogva mondta: „Ha az urak Debrecenben ennek e győzelemnek a hírét meghallják, nem kétlem, hogy az orosz cárnak is hadat üzennek.”
    Kettőjük kapcsolata 1849. április elejétől május közepéig az 1848. november–decemberi időszakra emlékeztet. Kossuth is, Görgei is igen nagyszámú levelet írt e hetekben egymáshoz, s akad olyan májusi Kossuth-levél, amelyben Kossuth valóságos politikai oktatásban részesíti az ifjú tábornokot: „Nekünk az a feladatunk, hogy mi tegyük le alapját a jövendőnek egy státus organizmus által, mely például mutassa fel a világnak, mikint kell a lehető legnagyobb szabadságot a lehető legnagyobb renddel egyesíteni.”
    A trónfosztás után Kossuth Görgeinek ajánlotta fel a hadügyminiszteri tárcát, a következő sorok kíséretében: „Tábornok úrnak önzéstelen tiszta hazaszeretete, melyet a hálás nemzet már-már egy éves viszontagságteljes szabadsági harcunk folyama alatt ismerni, s egymást követő győzelmeiben pedig tisztelni tanult: biztosítnak engem, miszerint Tábornok úr amellett, hogy a nemzet hadseregének – melynek összetartó kapcsa – diadalmas fővezérletét megtartandja, a hadügyminiszteri tárcát is elvállalni szíves leend.” Görgei a tárcát el is fogadta. Ugyanakkor Kossuth – abból kiindulva, hogy a győztes hadjárat után az újabb ellenséges támadásig a hadseregszervezés lesz a legfontosabb feladat – már április 18-án így sürgette a tábornokot a tárca mielőbbi elfoglalására: „Akármint gondolkodom, lehetetlenné válik, hogy a hadügyminisztérium kormányzatát erélyes kezeidbe ne vedd minél hamarébb – Barátom! az ország létele függ tőle, hogy 40-50.000 embert mihamarébb állítsunk ki s felszereljük; de itt ezen emberek inveterált slendriánjukkal [megrögzött vak szokásukkal] nem tudnak semmit, de semmit eszközölni. Majd megöl a méreg és bosszúság. Organizáló fejre, s erős karra van szükség, mint a tied. – Aztán egyszer már végének kell lenni a slendriánnak, a haza formák miatti feláldozásának, és örökös baklövéseknek, melyek merő békétlenséget gerjesztenek az ármádában.” Buda ostroma alatt is úgy vélte, a támadást csak a hadsereg megerősítése után szabad folytatni: „Az én kérdésem tehát ez, hogy ha bevettük Budát, aminek, amint reménylem, néhány nap alatt meg kell történni, tovább űzzük-e az ellenséget, vagy pedig megálljunk Győrnél? – Én az utóbbit hiszem szükségesnek, és azon véleményben vagyok, hogy csak akkor menjünk át a Lajtán, ha legalább 50.000-et fordíthatunk magára ezen expedícióra; de attól is tartok, hogy ha pihenési időt engedünk az ellenségnek, majd kiépül a demoralizációból, melyet a folytonos vereségek okoztak, koncentrálja magát, tartalékját magához vonja, és Welden [a cs. kir. fővezér – H. R.] időt nyer haditervének elkészítésére, ami most nincs neki.”
    Miután Görgei április végére győztesen befejezte a tavaszi hadjáratot, Kossuth kívánságára és a hadsereg állapotára egyaránt tekintettel lévén, visszafoglalta Buda várát, s közben olyan tüzes, republikánus ízű nyilatkozatokat tett „az esküszegő rút dinasztiáról”, a legszentebb népjog harcáról a bitor zsarnokság ellen, hogy azt akár Petőfi is megirigyelhetné.
    Buda alatt Görgei már arról értesült, hogy Ausztria segítséget kért az orosz cártól. S ekkor már hibáztatta magát, hogy nem tartotta vissza Kossuthot a trónfosztástól. Tévesen úgy vélte, hogy a segítségkérésre azért került sor, mert Debrecenben a magyar országgyűlés megfosztotta a dinasztiát a trónjától. Holott az orosz segítségnyújtás már akkor eldöntött tény volt, amikor a trónfosztás híre még meg sem érkezett Bécsbe. Görgei tehát úgy vélte, a trónfosztás parlamenti úton történő visszavonatásával meg lehet akadályozni az orosz intervenciót. Debrecenbe sietve viszont már csak a Kossuth által július 2-ig elnapolt parlament néhány békepárti képviselőjével értekezhetett.
    Kossuth és Görgei egyetértése a felszínen megmaradt, de a kölcsönös gyanakvás egyre erősödött közöttük. Görgei május végén már ezért is ragaszkodott a fővezéri poszthoz: „A legújabb kombinációk szükségessé teszik, hogy én személyesen maradjak a hadsereg mellett annak egyik tetemes részét ideiglen személyesen vezénylendő – írta május 29-én Kossuthnak. – A baj, mely a minisztériumi tárgyak elhanyagolásából származhatnék, mély gyökereket verhet ugyan, s későbben sok erőbe kerülendhet azoknak kiirtása; de azon baj, mely következése lehetne a hadseregnek vezéreibeni megcsonkulásának, igénytelen hazafiúi nézetem szerint sokkal nagyobb, hazánk fennlétét veszélyeztető és rögtöni.”
    Június 12-én Görgei egy memorandumban nyíltan bírálta a függetlenség kimondását, Kossuth pedig igyekezett őt rábeszélni arra, hogy adja át a fővezérséget másnak. Az említett, június 12-i Görgei-levél után tíz nap szünet van kettejük levelezésében. Ezt részben Kossuth nagyváradi útja magyarázza, de valószínűleg Kossuth ilyen módon is érzékeltetni akarta neheztelését Görgeivel. Az 1849. júniusi Vág menti hadjárat kudarca s a komáromi összpontosítás terve Görgeit, Bemnek a fővezérséggel kapcsolatos tagadó válasza Kossuthot ösztönözték a viszony rendezésére. Ezzel magyarázható, hogy 1849. június 22–29. között Kossuth kilenc levelet írt Görgeinek, s ebből hét személyes hangvételű, saját kezű levél. „Mi ketten bizonyosan oly érdektelenül szeretjük a hazát, mint mások kevesen, de épp azért egész őszinteséggel kérdezhetlek: nem gondolod-e, hogy a hadügyminisztériumnak seregteremtő roppant hivatásod mellett még a fővezérséget is lehetetlen hogy elbírd – kivált, midőn Aulich, Damjanich hibáznak mellőled – roppant teher! és két helyütt jelen lenned nem lehet, pedig mindenütt szükség volna, hogy jelen légy” – írta Görgeinek június 25-én. Szintén ebből az időből származik az egyetlen olyan ismert Görgei-levél, amelyben a hadügyminiszter és fővezér tegezi Kossuthot. „Ha találkozik egy másik, aki a hadügyet átveszi, kész vagyok azt minden pillanatban átadni, vagy a fővezérséget, ha arra találkoznék valaki. – Ha nem, én nem tudok senkit.” A nagyvonalú ajánlat mögött persze ott volt a felismerés: aligha van bárki a magyar tábornokok között, aki helyettesíteni tudná őt a fővezérletben.
    Június 26-án még elfogadtatta Kossuthtal és a minisztertanáccsal a hadsereg kétközpontú, komáromi és tiszántúli összpontosításának tervét, de két napra rá, június 28-án a Julius Haynau táborszernagy vezette cs. kir. fősereg Győrnél támadásba lendült, és Komárom alá szorította vissza a magyar erőket. A győri vereség nem tette lehetetlenné a komáromi összpontosítást, inkább sürgette azt. A vereség híre június 29-én érkezett meg Pestre. Kossuth egyelőre nem tartotta súlyosnak. A fordulatot nem a győri vereség, hanem Ludvigh János kormánybiztos és Görgei levelei (amelyekben a főváros védtelenségéről tájékoztatták Kossuthot), s az a hír okozta, hogy az oroszok már Nyíregyházán vannak. Az északi hadsereget vezető Józef Wysocki vezérőrnagy pedig jelentette, hogy az orosz főoszlop a jelentések szerint 62.000 főt számlál, s ezért ő nem mer ütközetbe bocsátkozni, de amíg lehet, Harsány környékén tartja magát.
    A június 29-én tartott minisztertanács ezért felülbírálta a június 26-i döntést, s úgy döntött, hogy a kétközpontú összpontosítás helyett, feladva a komáromit, a honvédsereg csaknem egészét Szegedre rendeli. A döntés alkotmányosan is aggályos volt, hiszen Görgei mint fővezér és hadügyminiszter a hadügyek irányításának legfőbb felelőse volt. Kossuth is érezte ezt, s fontosnak tartotta, hogy Görgei esetleges ellenkezését leszerelje. Ezért a minisztertanács úgy döntött, hogy a határozatot Kiss Ernő, Aulich Lajos és a Görgei által apjaként tisztelt Csány László miniszter vigye meg Görgeinek. Sőt, Kiss Ernőt felhatalmazták arra, hogy ha Görgei megtagadná a határozat teljesítését, vegye át a fővezérséget, s vezesse le a hadsereget.
    Még mielőtt e tervet közölték volna vele, Görgei levélben tudatta Kossuthtal, hogy továbbra is a komáromi összpontosítás szellemében kíván működni. Amikor azonban megérkezett az új haditervet hozó küldöttség, megígérte, hogy – bár a tervvel nem ért egyet – engedelmeskedni fog. Ám ekkor egy sajnálatos félreértés következett be. A két, azonos dátumú levél fordított sorrendben került Kossuth kezébe, aki – nem vizsgálva meg azok iktatószámát – az elsőként írott, de másodikként érkezett levelet az engedelmesség felmondásának, s a másodikként írott, de elsőként kapott levélben foglalt ígéret visszavonásának tekintette, leváltotta Görgeit a fővezérségről, s helyébe Mészáros Lázárt nevezte ki. Hogy a tévedésre később fény derült-e, nem tudni. Kossuth hallgatása arra mutat, hogy igen, ám nem volt benne annyi belátás, hogy visszavonja rossz döntését.
    Ismét az 1849. január eleji helyzet: egy személyes találkozó sok mindent tisztázhatott volna, de Kossuth szégyellte tévedését, Görgei pedig azzal volt elfoglalva, hogy a július 2-i komáromi csatában kapott, életveszélyes fejsebe dacára valahogy eljuttassa a feldunai hadsereget az összpontosítás helyszínére.
    A győri vereség, a komáromi összpontosítás ezt követő elvetése, Görgei leváltása után a levelezés hangvétele ismét hűvösre váltott. 1849. július 6. és augusztus 11. között Görgei csak a hadügyminisztériumnak írt, Kossuthnak nem, illetve néhány értelmező megjegyzést fűzött az oroszokkal folytatott tárgyalásainak anyagát tartalmazó iratmásolat gyűjteményhez. Július 8–24. között Kossuth sem írt Görgeinek, s ezt követő leveleinek hangja is meglehetősen rideg. Az újabb kapcsolatfelvétel egyik magyarázata Kossuth részéről az lehetett, hogy érzékelte: a közvélemény ismét kezd Görgei felé fordulni. Július végén Kossuth Szegedről Cibakháza felé indult, hogy találkozzon Görgeivel, de az oroszok tiszai átkelése miatt a találkozó meghiúsult.
    Görgei felvidéki hadjárata során érintkezésbe lépett az orosz fősereg vezényletével. Az oroszok a mielőbbi fegyverletételre szerették volna rábírni az általuk legveszélyesebbnek tartott magyar tábornokot. Görgei abban reménykedett, hogy a tárgyalások révén sikerül éket verni az orosz és osztrák szövetségesek közé. Az orosz fél azonban csak a feltétel nélküli fegyverletételről volt hajlandó tárgyalni, s az elutasító válasz keltének napján, augusztus 9-én a Dembiński és Bem vezette déli fősereget katasztrofális vereség érte Temesvárnál.
    Augusztus 10-én írott levelében ismét a régi, barátságos hangot ütötte meg: „Barátom! – Én azt gondolom, nekünk kettőnknek kell négyszemközt magunkban arról végezni, hogy mi történjék? Izend, kérlek, dolgaid s időd szerint hol és mikor történhetik ez? Mikor menjek hozzád, és hol laksz? (…) És egyre kérlek: egy alkalmas időben ejtett szavad megteheti: »Macht, daß deine Armee Glauben an die Möglichkeit eines Erfolges gewinnt. – Ohne diesen Glauben werden 10 Menschen unter 15 nicht mit dem Muthe der Verzweiflung, sondern muthlos kämpfen.« [Tedd, hogy hadsereged hitet nyerjen a siker lehetőségében. – Ezen hit nélkül 15 közül 10 nem az elkeseredés bátorságával, hanem bátortalanul fog küzdeni.]”
    Éjjel megérkezett a jelentés a temesvári vereségről. Augusztus 11-én Kossuth és a kormány tagjainak nagy része lemondott. Kossuth diktátorrá nevezte ki Görgeit, majd elhagyta Aradot. Mindketten abban reménykedtek, hogy Görgei, mint egy ép hadsereg vezére, még el tud érni valamit az oroszoknál: az alkotmány biztosítását, vagy legalább az általános amnesztiát. Kossuth ebben a hitben írta meg lemondását. Távozása után, Aradtól néhány mérföldre találkozott az orosz táborból visszatérőben lévő követekkel. Tőlük tudta meg a leverő hírt: az oroszok csak a feltétel nélküli fegyverletételről hajlandók tárgyalni, másról nem.
    Kossuth tehát elhagyta az országot, de előtte még egy magánlevélben Görgei lelkére kötötte, tegyen meg mindent a nemzet megmentésére. „Árulásnak tartanám, ha Ön nem a nemzet, hanem csak a hadsereg részéről, nevében és számára bocsátkoznék alkudozásba. Lehet eset, hogy hadseregek becsülettel letehetik a fegyvert a túlnyomó erőszak előtt, de nem lehet eset, hogy becsülettel letehessék a fegyvert, ha úgy teszik le, hogy a nemzetnek szolgaságot vásárlanak, sok, nehány vagy kevés egyének személyes java árán.” Kossuth követelte, hogy nyilatkozatát a hivatalos Közlönybe is beiktassák. Miután Görgei hadiköveteitől tudta az oroszok válaszát, e nyilatkozatot nem tekinthetjük másnak, mint felelősségáthárítási kísérletnek. E sorokban már ott bujkál az árulás meghatározhatatlan vádja. (A levelet azonban Görgei valószínűleg nem kapta meg.)
    Az árulási vádat emelte aztán a hivatalos politika szintjére a szeptember 12-i vidini levél: „Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által… Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom. – Görgeit felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn” – írta Kossuth. A vád célja azonban nem egyszerűen a felelősség áthárítása volt. Kossuth a szabadságharc történetének tendenciózus bemutatásával azt akarta érzékeltetni a nyugati közvéleménnyel, s ezen keresztül a kormányokkal, hogy Magyarország nem saját gyengesége miatt veszítette el a háborút két nagyhatalom egyesült erejével szemben. A vereség oka esetleges volt: a magyar fővezér árulása.
    A levelezés ezt követően megszűnt kettejük között. Pontosabban, egyetlen levél erejéig Görgei még felvette a fonalat. Az 1867. évi kiegyezés után, amikor Kossuth Deák Ferenchez írott nyílt levelében (az ún. Kasszandra-levélben) bírálta a kiegyezést, s mellesleg Görgei felé is elhelyezett egy oldalvágást, azt állítva, hogy 1849-ben „sikerült az árulásnak nemzetünk önbizalmát megrendíteni, s a megrendített önbizalommal karját elzsibbasztani”, Görgei nyílt levélben fordult Kossuthhoz. Ebben az árulási vád cáfolataként magát Kossuthot, annak 1849. augusztus 11-i lemondó nyilatkozatát idézte: „A szerencsétlen harcok után, amelyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta a nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk.”
    Majd Kossuthnak hazája iránt vallott kötelességérzetére hivatkozva felszólította: „hagyjon fel végre amaz áltanok hirdetésével, melyekkel Ön a haza dolgát fel nem építhette és fel nem építheti; és a puszta negációnak azon felette kényelmes teréről, melyet »Nyílt levelével« újabban elfoglalt, szűnjön meg akadályozni, amikor nem építhet”.
    Ám erre a levélre már semminemű válasz nem született. Kossuth haláláig tartotta magát ahhoz, hogy Görgei méltatlanná vált a bizalmára, s legfőképpen az ő árulása okozta a szabadságharc vereségét. Görgei valamivel megértőbb volt a kormányzó iránt. „Görgei gyakran mondta nekem – írja Marczali Henrik –, hogy 1848-ban Kossuth a nagy ember, ki nélkül nem történt volna semmi. Ő maga csak buborék, kit fölvetett az események árja.”