Erdmann Gyula
Szövétnek a sötétségben
A tántoríthatatlan lapszerkesztő és vezércikkíró
A kortársak, majd az utódok méltán nevezték Deák Ferencet a „haza bölcsének”; Széchenyit maga Kossuth minősítette – már egyre súlyosbodó, tragikus ellentétük, vitáik közepette – a „legnagyobb magyarnak”. Mi sem rugaszkodunk el a valóságtól, ha Kossuthot a legnagyobb magyar lapszerkesztőnek vagy a haza újságíró-szerkesztőjének mondjuk. Kiemelkedő helye a magyar sajtótörténetben vitathatatlan. A vezércikk meghonosítója volt, példátlan hatású és eredményességű publicista, aki érzelemgazdag, tiszta és világos okfejtésű, egy-egy konkrét, sokszor kisebb jelentőségűnek tűnő ügyből indulva jutott el mindig az általánosításhoz. Konkrét példák és tanulságok levonása, a teendők melletti mozgósítás révén Kossuth a feudális alapok lebontásában, a polgári átalakulás megalapozásában kivételes szerepet játszott.
A kuruc hagyományokat ápoló Zemplén megyében indult el a közéleti pályán, ott, ahol egy Kazinczy Ferenc és Széchenyi kiváló, elfeledett elődje, számos kérdésben a Hitel gondolatait valló és leíró Balásházy János élt és alkotott. 1830-ban mondta el első megyei közgyűlési beszédét, melyben a bécsi kormányzathoz húzó és követutasítását megszegő br. Vay Miklóst keményen megtámadta, ezzel közfeltűnést keltett, hiszen addig nemigen fordult elő, hogy egy vagyontalan fiatal nemes a megye arisztokrata származású országgyűlési követe ellen merészelt volna fellépni. Az idős és már elbátortalanodó, egyébként is tekintélytisztelő Kazinczy Kossuth kezében már akkor a „lázítás szövétnekét” látta lobogni… Zemplén kitűnő iskolát jelentett Kossuthnak. Az 1832. évi országgyűlés előtti közgyűlési, állandó bizottsági munkák során, az 1831. évi kolera és parasztfelkelés idején megyei hivatalnokként szembesült a jobbágyság helyzetével (faluról falura járva összeíróként, megyei biztosként). Ekkor alapozta meg széles közjogi, közigazgatási ismereteit, s szembesíthette a kiváló pataki jogakadémián tanultakat a gazdaság, a társadalom mindennapi valóságával.
Már ekkor – különös érzékkel – felfigyelt a sajtószabadság fontosságára. 1831-ben a megye közgyűlésén így szólt róla: „Vegyenek el mindent, csak szabad sajtót adjanak, s a szabadságnak nem egy osztályt különösen, hanem egész kedves nemzetemet közösen boldogító kifejlődése felől kétségbe nem esem.” A bécsi abszolutista, Metternich vezette, a magyar alkotmányos rendszert mindig ferde szemmel néző kormányzatot is merte figyelmeztetni. „Szerencsétlen kormány az, melyhez szabadon nem jut fel a közvélemény, a veszedelem napjaiban nincs annak mire támaszkodnia.” Kiállt a cenzúra eltörlése mellett. Aligha véletlen, hogy a zempléni főispán, később udvari kancellár Mailáth Antal ettől kezdve figyelte, figyeltette Kossuthot.
Kossuthnak rövidesen a gyakorlatban is alkalom kínálkozott a sajtószabadság, a nyilvánosság érdekében cselekvésre. Az országgyűléseken, mint a megyei közélet legfontosabb fórumán, súlyosan hiányzott a nyilvánosság. A rendi tábla országos üléseiről kiadtak nyomtatott naplókat, de csak igen szűk körben válhattak ismertté, annál is inkább, mivel csak az országgyűlés után készültek el. Az egyre fontosabb ún. kerületi ülésekről, melyek a reformkor elején már döntő szerepet játszottak (ezeken a nem hivatalos, de kötetlenebb formájú üléseken alakult ki az alsótábla, a rendi tábla álláspontja egy-egy kérdésben, amit aztán az országos ülésen már csak jogérvényessé tettek), a követi kar tagjai elnököltek rotációs alapon, míg az országos ülések elnöke a kormány által kinevezett personális (személynök) volt.
A formálódó és egyre nagyobb számú reformellenzék alapvető érdeke volt az, hogy az országgyűlési vitákról és álláspontokról, a bécsi kormány mindent gátoló negációjáról, az egyes követek beszédeiről mind részletesebb kör tájékozódhasson, s így lehetővé váljon Árvától Temesig, Ungtól Sopronig az ellenzékiek informáltságon alapuló fellépése.
Megjegyzendő, hogy akkor hazánkban mindössze két pozsonyi (német és latin nyelvű), illetve két pesti lap jelent meg, de valamennyi a cenzúra által tökéletesen kilúgozva.
Az 1832 végén induló országgyűlésen Kossuth is jelen volt, távollévő mágnásokat helyettesítő követként. Zempléni jó ismerőse, az ottani reformerek vezetője, Lónyay Gábor ötlete volt az, hogy Kossuth kéziratos tudósításokat készítsen, s így tájékoztassa otthoni elvbarátait; egyben Lónyay így kívánta „előfizetőként” a nem jó anyagi helyzetű Kossuthot támogatni.
A szűk körben induló kezdeményezésből nagy jelentőségű vállalkozás sarjadt. Megszületett a kézzel írt Országgyűlési Tudósítások Kossuth szerkesztésében. A lapot szinte egyedül írta, a leírásban már alkalmazott segítőket. 1833 januárjában 30, később már 100 előfizetője volt. Levélként terjesztették, s így kijátszották a cenzúrát, az olvasók pedig először vehettek kézbe részletes, csonkítatlan országgyűlési újságot, melyben Kossuth kiemelésekkel, egyes követek beszédének hosszabb, mások (kormánypártiak) szövegeinek rövidebb közlésével, néhány szavas kommentárokkal, szellemesen és félreérthetetlenül népszerűsítette a nemzeti-liberális elveket, javaslatokat.
1833 nyarán megpróbálkozott a kősajtóval, pár szám után a sajtót elkobozták, s így maradt a kézírásos „levelezés”.
Kossuth elképesztő munkát vállalt: 1832. december 17. és 1836. május 2. közt 3500 nyomtatott oldalnyi szöveget írt. Napi 5-6 órán át volt jelen az üléseken, jegyzetelt, adatokat és híreket gyűjtött, meg kellett szereznie minden hivatalos okmányt (leiratok, feliratok, törvényjavaslatok, a követekhez érkező követutasítások stb.), majd délután és este megírni a napi penzumot, majd átnézni és javítani a leírók munkáját. A „levelek” eljutottak a megyei ellenzékiek által látogatott kaszinókba, vezető politikusokhoz.
Egy-egy számot akár 20-30 ember is kézbe vett, s így a 100 példány hatása megsokszorozódott. Maga Kossuth így értékelte vállalkozása jelentőségét: „…ha a nemzet érzi, hogy nincs nyilvánosság, megteremti azt; a tudósítások egyre jobban terjednek és a nyilvánosság egy-két sugárit hintik el az álomkórságot szülő vastag sötétség felett.”
A visszaigazolásokból örömmel láthatta, hogy lapja ösztönzi társait országszerte az aktív közgyűlési munkára, láthatatlan, de erős kapcsot fűz a rokon lelkűek között.
A hosszú országgyűlés végén Kajdacsy Antal, aki az utolsó kerületi ülésen elnökölt, a rendek köszönetét tolmácsolta „azon érdemes férfiúnak… ki a nyilvánosságot férfias állandósággal a lehetségig terjesztvén, az előítéleteken olly ösvényt tört, mellyet a haladó idő kettőztetett sebességgel fog tágítani, de az önkényes hatalom már többé elzárni nem képes”.
Kossuth szép tajtékpipa-gyűjteményt kapott ellenzéki társaitól – az egyes pipák ezüstkupakján ott állt az ajándékozó neve. (Sajnos nyoma veszett, mivel a rendőrség később lefoglalta „bűnjelként”.)
Kossuth ment tovább a maga útján, és hamarosan összeütközött az „önkényes hatalommal”. Már az Országgyűlési Tudósítások búcsúsoraiban jelezte, hogy új lapot indít, melyben az országgyűlés bezárása után a megyei közgyűléseken történteket fogja összefoglalni – orientálva és összefogva az ellenzéket. 1836. május 15-én közzé is tette előfizetési felhívását, akkor, amikor már folytak a konstrukciós politikai perek. Metternich meg kívánta törni a magyar ellenzéket, s ezért 1835-ben Wesselényi Miklóst vádolták meg hűtlenséggel, pere azóta is a törvénysértés minden eszközével s a bírói függetlenség félrevetésével folyt. (Megyei közgyűlési beszédéért, melyben a kormányt ostorozta a jobbágyterhek örökös megváltásának akadályozásáért.) E per az országgyűlés és az ellenzék egyik vezére ellen folyt, egyértelmű figyelmeztetésként. 1836 tavaszán, az országgyűlés után azonnal börtönbe vetették Lovassy Lászlót és társait, az országgyűlési ifjúság vezetőit, mivel arra merészkedtek, hogy egyletükben az ellenzéket támogatták, sőt néha republikánus elveket is hangoztattak. A jogsértő, durvuló abszolutizmus idején hadüzenetnek számított a Törvényhatósági Tudósítások elindítása. Még az első szám sem jelent meg, amikor a nádor betiltotta. Kossuth nem engedelmeskedett, s a levelezés szabadságát hangsúlyozva terjesztette lapját, melyet a megyék oltalmába ajánlott. Az ellenzéki megyék sorban tiltakoztak Bécsben, és a tiltás ellen kiaknáztak minden lehetőséget, amit a megyei autonómia nyújtott. Az 1836. július 1-jével induló tudósítások főként a politikai perekkel, a Lovassyék pere ellen tiltakozó megyei feliratokkal, a védelem érveivel s így a bírák és vádlók megbélyegzésével, a tudósítások, illetve Kossuth fenyegetettségével, a levelezési joggal, a megyék közti híradások szabadságával foglalkozott. De beszámolt a megyei közgyűlések más fontos állásfoglalásairól, határozatairól is. Mindez csakis úgy történhetett, hogy számos megyében voltak tudósítók, akik baráti alapon informálták, segítették Kossuthot. A tudósítók közt találjuk Szemere Bertalant, Ráday Gedeont, Kazinczy Gábort, Bezerédj Istvánt és másokat. Nagy lépésekkel haladt előre a reformellenzék integrációja, a gondolatok egyeztetése. Kossuth 10 hónapon át küzdött a kormányzati tilalommal, s még azt is megtette, hogy beperelte a buda-pesti cs. kir. Postahivatalt, mert az nem kézbesítette „leveleit”.
1837. május 5-én tartóztatták le Kossuthot. Iratait elkobozták teljes levelezésével együtt, s így „bűnsegédként” veszélybe került pl. Deák Ferenc, Szemere Bertalan és Wesselényi mellett számos ellenzéki. Kossuth védelmében számos megye élt tiltakozással, sorjáztak a feliratok Bécsbe – nem sok eredménnyel.
Kossuth maga látta el saját védelmét: a levelezés törvényes juss – írta, a tiltó leiratot egyébként sem mutatták meg neki, csak szóban közölték.
Ahol, mint például Franciaországban, nem volt nyilvánosság, ott összeesküvések, titkos összeesküvések következtek, míg pl. Angliában a szabad szólás lehetősége levezeti az indulatokat. A kormánynak is ismernie kell az alattvalók érzelmeit, véleményét – figyelmeztetett –, a titkosrendőri jelentések ehhez elégtelenek.(!) Azért szolgálja tehát a nyilvánosságot, mert nemzet és kormány közt bizalmat kíván. Így lett a vádlottból vádló és oktató. Ez persze nem változtatott azon, hogy Kossuth ült börtönben és sötét, kellemetlen cellája volt, s csak később került emberibb elhelyezésbe. Lelki nagyságát és ritka fegyelmezettségét mutatja az, hogy a börtönben tanult meg igazán angolul (a Macbeth 17 sorának fordításával és részletes elemzésével).
1840 májusában szabadult, 3 évi raboskodás után, a Deák vezette remek országgyűlési harc eredményeként. Míg börtönben volt, társai segítették családját: Lónyay Gáborék teljesítették 1836 őszén tett ígéretüket: ha Kossuth, aki a köz érdekében szenved üldözést, bajba jut, családjáról nem felejtkeznek el. Így történt; és éppen Wesselényi, aki beteg volt és saját perében is volt teendője elég, segített a legtöbbet.
Kiszabadulása után Kossuth lehetett volna Wesselényi jószágigazgatója Zsibón (szívesen invitálták), de ő cselekedni, szervezni akart.
Ismét az újságírás felé tekintett. Először a Hazai és Külföldi Tudósításokat akarta megvenni Kultsár István özvegyétől, ami nem sikerült, az egyházé lett a lap, és Nemzeti Újságként folytatódott. Váratlanul Landerer, a nyomdász és kiadó tett ajánlatot Kossuthnak – ma már tudjuk, hogy bécsi támogatással. Így született meg a Pesti Hírlap – a magyar történelem legnagyobb hatású, korszakos lapja. Metternichék azt hitték, hogy Kossuth becsvágyó, pénzéhes, a börtön megtörte; így jutott laphoz. Bécs azt is remélte, hogy a cenzúra igájában Kossuth lecsendesül. Ám Féja Gézának van igaza: egy halódó rendszernek nincs emberismerete, hibás az ítélőképessége, így hibát hibára halmoz.
Kossuth ellenfelei azt híresztelték, hogy eladta magát a rendőrségnek. A puhább ellenzékiek attól tartottak, hogy Kossuth radikalizmusa megosztja az ellenzéket (ez Bécs egyik célja volt, valóban). A besúgók azt jelentették a rendőrminiszternek, hogy Kossuth írásai bőszítik az arisztokráciát, megutáltatják sokakkal a sajtószabadságot, lejáratják az ellenzéket – nos, Metternich is, mások is alaposan elszámították magukat. A Hírlap lett az első modern lap, a polgári átalakulás rendkívüli hatású szócsöve. Voltak ellenzői – mint Széchenyi István, és ellenségei Bécsben és a magyar aulikusok közt, de ez eltörpült az országot mozgósító hatás mellett. Kossuth aktivizálta a Törvényhatósági Tudósítások levelezőgárdáját, és további segítőket is beszervezett. Így közvetlen munkatársa lett Frankenburg Adolf, Vachott Imre, Pálfy Albert. Kossuth megnyerte Wesselényit, Teleki Lászlót, Batthyány Lajost, Ráday Gedeont, Bezerédj-t, Trefort Ágostont, Pulszky Ferencet. A lap körül országos tábor szerveződött sok politikai kapcsolattal. A szerkesztőség szinte pártközpontként is funkcionált.
3 és fél év alatt Kossuth 365 lapszámot szerkesztett, közben számos kisebb írás mellett 214 vezércikket írt. Valamennyi az értekező próza remeke. Sugárzott belőlük az ismeret, az emberség, a hajlíthatatlan szabadságvágy, abszolutizmusellenesség, és mindenekelőtt együttesen összegezték a vezércikkek a polgári reform teendőit. Tették mindezt tapintatosan, ismerve a reformokat felvállaló, politizáló nemesség korlátait, lassú mozdulását.
Kossuth nem tört ajtóstól a házba, de óvatosan rávezette olvasóit az átalakulás fontosságára, sőt az olvasók úgy érezhették a remek okfejtések után: az ő véleményüket fogalmazta meg a szerkesztő.
A vezércikk mellett a Hírlap további rovatai voltak: Fővárosi újdonságok, Megyei napló, Vidéki levéltárca, A királyi városok köréből, Külföldi napló, Értekező, Hírdetés. Színességében is vetélytárs nélkül állt a Hírlap, melyben Kossuth remek és bravúros szövegezéssel átejtette a cenzúrát, s így lényegi mondatokat nem kellett elhagynia. Beköszöntő írásában (1841. január 1.) leszögezte: akkor alapvető egy lap, ha hű tükre a nemzet életének. Az már nem kérdés – folytatta –, hogy haladni kell, az a kérdés, merre és hogyan? Valódi szükségletet kell kielégíteni, mely a nemzeti sorsból szervesen nő ki. Ismerje meg a nemzet önmagát, szükségleteit, s aztán kerüljön megvitatásra a cél és az eszköz. A sokoldalú eszmecsere után lehet majd jó törvényeket hozni, közmegegyezéses alapon. Ha sem későn, sem korán nem érkezünk, akkor lesz pártfogás – írta, majd befejezésül álltak a híres sorok, a kétkedőknek címezve: „Sem hatalmasok komor tekintete, sem polgártársaink heve soha el nem tántorít.” Így történt, a programot és a célt páratlan sikerrel szolgálta a Pesti Hírlap. Aligha volt véletlen, hogy a kezdeti néhány száz előfizető után 1842-ben már 4100 megrendelője volt, s ebből 3670 vidékről. 1843-ban az ötezret is túlhaladta az előfizetők tábora. Ez akkor óriási szám volt; a Jelenkornak 850, a Nemzeti Újságnak 450, a Világnak 1250 előfizetőre futotta.
Az akkori sorskérdések mind sorra kerültek, és napirenden is maradtak a lap hasábjain. A jobbágyfelszabadítás felé menő hosszú úton az első, de döntő kérdés volt az örökváltság, azaz a jobbágyterhek örökös megváltása. Kossuth volt az első hazánkban, aki az engedőleges váltság helyett a kötelező mellett érvelt, látva, hogy az önkéntes szerződésekkel 100 évig is eltarthat a jobbágyok tulajdonszerzése, ami pedig a nemzeti érdekegyesítés záloga.
1847-re Kossuth eljutott a kötelező és állami támogatással megvalósítandó megváltásig. Kormánypártiak rablónak, fantasztának, az ősi alkotmány rombolójának címkézték, aki jobbágyot és földesurat egyaránt tönkretesz. Izzó indulatok csaptak fel Kossuth körül. Volt, aki apostolt, más anarchistát látott benne. Széchenyi is kíméletlenül támadta meg Kelet Népe című vitairatában; lázítónak, érzelem és nem ész által vezéreltnek, vihar és tűz okozójának bélyegezte, mert úgy látta, a kossuthi modor, a tömegekre ható politika, a demokratikusan széles alapú és bázisú közéleti tevékenység a forradalom felé sodor, szemben az ő lassú, megfontolt, az arisztokrácia érdekeit és – Anglia felé pillantva – vezető szerepét megőrző stratégiájával. Az ellenzék zöme Kossuth mellé állt, nem látva írásaiban, politikájában izgatást. Deák egyenesen kijelentette: Széchenyi az 1835–40 közötti kormányzati terrort igazolja, mert osztani látszik Metternich folytonos aggodalmait!
Kossuth egyébként megint remekelt válaszában. A legnagyobb tisztelettel szólt Széchenyiről, s fájlalta, hogy vitáznia kell a megbotló oroszlánnal… Ez persze nem tartotta vissza az önérzetes és tételes cáfolattól. Kossuth Válasza jórészt tényeken alapult: valóban igaztalan volt a lázítás, a forradalmiság vádja, mert nagyon is ügyelt arra, hogy csakis olyat indítványozzon, számos esetben önmagát kényszerűen korlátozva, amire már fogékonnyá vált a közvélemény.
A közvélemény orientálásában, az egy-egy lépést előre politika előkészítésében természetesen éppen a Hírlap játszott főszerepet. A távlati célokat Kossuth sokszor éppen csak felvillantotta, és hagyta olvasóit tépelődni, „dönteni”.
A nemzeti érdekegyesítés másik sarkalatos pontja a feudális nemesi adómentesség eltörlése, a közteherviselés elfogadtatása volt. Kossuth jól tudta, hogy itt csak lassan, aprókat lépve lehet haladni, hiszen a kisnemesek, birtoktalan nemesek egyetlen privilégiuma, ami őket a jobbágytól megkülönböztette, a megyei közgyűlési szavazati jog mellett az adómentesség volt. Így aztán a konzervatívok, maradi kormánypártiak könnyen élhettek a demagógia fegyverével, s fellázíthatták a kisnemesi tömegeket a „nem adózunk” jelszóval. E jelszó jegyében Szatmárban, Szabolcsban és másutt is véres közgyűlések zajlottak, s a leitatott parasztnemesek buktatták meg „a megfélemlítés minden eszközét bevetve” a nemesi adózást. Mindennek tudatában Kossuth először az érzelmekre és a nemesi büszkeségre próbált hatni:
Másutt csak a koldus adómentes – írta –, nálunk a gazdag nemes is… Ügyelt a fokozatosságra. Először csak a házi adó (a megyei szükségletekre kivetett helyi adó) fizetésére igyekezett rávenni nemes társait, a nagyobb összegű hadiadó (állami adó) fizetését nem hozta szóba. Az említett véres szatmári közgyűlésen azonban a házi adó vállalását is dühödten utasították el a parasztnemesi tömegek (1841. december). 1843 márciusában elbukott az ügy Szabolcsban is; 1500 beszeszelt kisnemes üvöltötte az adózás mellett érvelőnek: „Úgy szólj, hogy véredet itt issza meg a kutya!” Mindez a Pesti Hírlapban széles publicitást kapott, maga Kossuth is számos cikket, glosszát és kommentárt írt. A fokozatosság jegyében támogatta Kossuth Széchenyi telekdíj-tervezetét is, mely szerint minden birtokos földje 1-1 holdja után fizessen 2 garast, és az így bejövő 6 millió forint legyen egy 100 milliós nemzeti kölcsön alapja.
Kossuth itt is az érdekegyesítéssel, természetjogi érvekkel operált. Széchenyi a 100 milliót egyébként a birtokosok hitelellátására fordította volna, Kossuth viszont egy részét az örökváltságot vállaló jobbágyok számára kívánta biztosítani. Az ügy az 1843–44-es országgyűléseken elbukott – jeleként annak, hogy hosszú még az út a polgárosodásig, a lassú menetelést hátralépések nehezítették.
A reformnemzedék egészét foglalkoztatta, így Kossuthot is az ismert herderi jóslat, miszerint Magyarország szétolvad a szláv tengerben. A félelmet fokozta Oroszország szlávokat támogató, a pánszlávizmust élező és serkentő politikája. A Nagy Északi Kolosszus, mint fenyegető rém, ott kísértett minden gondolkodó főben. Bécs persze kemény ellenfele, a magyar reformmozgalom ellen a magyarságban nemzeti kifejlődését akadályozó ellenfelet látó nemzetiségi törekvéseket segítette. A nyíltan és durván magyarellenes horvát Gaj például császári kitüntetést, gyűrűt kapott. Európában akkor általános és természetes törekvés volt a nemzetállam, nemcsak az egynemzetiségű, hanem a többnemzetiségű országokban is. Így természetes volt a magyar reformerek törekvése is a magyar nyelv államnyelvé tételére (a latin helyett!), ami 1844-ben törvénnyé lett. Természetes volt a nemzetiségek fokozatos asszimilálásának célja is, főként az oktatás révén. Kossuth is támogatta e törekvéseket cikkeiben, mindenekelőtt a Bécs elleni erőgyűjtés érdekében. Mások – így Széchenyi is – a pánszláv és más nemzetiségi veszélyek láttán Bécshez közeledtek, ott vélték az egyensúlyt, a védelmet megtalálni. Széchenyi 1842-es akadémiai beszédében főként Kossuthékat vádolta túlzó magyarosítással, a politikai légkör túlfűtésével. Nem erőszakoskodni kell – írta –, hanem olvasztó fensőséggel bírni. Nagy vita kerekedett, melyben ismét Széchenyi maradt alul, mert bár voltak részigazságai, de vádjai a magyarellenes uszítás számára adtak muníciót.
Nemzeti érdek, nemzeti gazdaságfejlesztés, iparosítás, ill. a korlátlan liberalizmus és szabad kereskedelem elvei, szempontjai csaptak össze a vámkérdésben. Az osztrák birodalmi vámrendszer az Ausztria és Magyarország közti ún. belső vámokkal a fejlettebb osztrák–cseh iparnak kiszolgáltatta hazánkat, s cserébe csak a magyar agrártermékek, nyerstermények kivitele volt kedvezményezett. Nem véletlen, hogy 1841-ben az örökös tartományok 29 milliós exportjából 27 millió jutott Magyarországnak, miközben az örökös tartományokba menő magyar export 98%-ban agrártermék, nyerstermény volt. Ezért Kossuthék először a vámrendszer korrekcióját kívánták, s jórészt a szabad kereskedelem hívei voltak, és akár a belső vámok eltörlését is elfogadták volna. Később rádöbbentek, hogy a korlátlan liberalizmus politikája nem egyenlő erejű felek között a gyengébb hátrányára válik, s ezért lassan teret hódított a reformtáborban a védvámrendszer gondolata. Kossuth már 1837-ben számolt ezzel is, de csak 1841–42 körül hagyott fel végleg a szabad kereskedelem pártolásával. A kérdést nagy erővel helyezte a viták centrumába a német vámszövetség, a Zollverein nyomulása.
Napirendre került ugyanis az, hogy az osztrák birodalom (Magyarországgal együtt) belép a vámszövetségbe, ami a német–osztrák–cseh ipar egyeduralmát jelentette volna Magyarországon, és konzerválta volna az ország agrárjellegét, alávetettségét. Kossuth remeklő vezércikkekkel reagált. Vámszövetségi kilátások, ill. Vámszövetségi kacsintgatások c. írásaiban a vámszövetséget a német egység előmozdítójának, német gazdasági expanziónak nevezte, és érzékeltette a tragikus kilátásokkal fenyegető helyzetet: az orosz és pánszláv veszély a germanizálás veszélyeivel párosul immár. Hazánk nem lehet idegen érdekek szekértolója: „Isten őrizze a német vámszövetségtől hazánkat úgy szellemi, mint anyagi tekintetben!” – írta. „Orosz tartomány vagy német gyarmat? – Válassz magyar! – Nem úgy, uraim! van még egy harmadik állapot is: önálló nemzet, két roppant nép törzsök között, elég erős arra, hogy nyomatékával eldöntő súly legyen a mérlegben…” Magyarországnak vannak nemzeti céljai – folytatta –, melyeket tisztelnie kell Európának. Amikor még Németország fejletlen volt – emlékeztetett –, nem engedett szabad utat Anglia iparának, ellenkezőleg, védővámokat alkalmazott. Kossuth és Hírlapja alapvető szerepet játszott a gazdasági önállóság, a védővámrendszer és nem utolsó sorban a nemzeti önérzet, érdekérvényesítés szellemének kifejlesztésében.
Helyet kapott a Pesti Hírlapban sok más kérdéskör is, mint az ősiség eltörlése, az angol–magyar kereskedelmi kapcsolatok erősítése, az igazságszolgáltatás anomáliái, a népegészségügyi állapotok elfogadhatatlansága, a jogfosztott jobbágyok tulajdonszerzése, a törvény előtti egyenlőség sugalmazása az egyenlőtlenség számos kirívó példájával, a városok irányításának demokratizálása, a zsidók emancipációja (1840-ben Közép-Európában először fogadott el erről törvényjavaslatot a magyar országgyűlés alsótáblája; törvény nem születhetett a főrendek ellenállása miatt), népnevelés stb.
A cikkek hangja, stílusa friss és modern volt, érdekfeszítő, sőt lebilincselő és taktikusan didaktikus: egy-egy visszataszító esetből kiindulva keltette fel Kossuth sokszor a figyelmet, majd felderítette az okokat, általánosított és mozgósított. Diagnózist adott, de megmutatta a gyógyulás vigasztaló útját is. Az átütő siker nem maradhatott el.
A több mint 5000 előfizető óriási sikert, a kiadónak pedig jelentős hasznot hozott. Kossuth is a kezdeti havi 100 forintos honorárium után 1843-ban már 9000 forint évi jövedelmet élvezett szerződése szerint, a példányszám növekedésével arányosan. Ekkor példátlan dolog történt: Landerer, fittyet hányva a tekintélyes profitra, menesztette Kossuthot. Kicsinyes anyagi vitát kezdett, csökkenteni kívánta Kossuth fizetését, amit az önérzetes szerkesztő természetesen elutasított. Ez 1843 végén történt, és Kossuth 1844. június 30-ával megvált a Pesti Hírlaptól. Természetesen Metternich állt a háttérben, ő mozgatta Landerert. Bécs megelégelte Kossuth váratlan sikerét, propagandamunkáját.
1843 végén Kossuth Landerer miatt is, de az országgyűlés sikertelensége miatt is kiábrándult az adott közéletből, és új utakat keresett. A politikában is privilegizált nemesség nem volt képes a nagy átalakuláshoz szükséges lelkesedésre, a nép felkarolására, a nemzet regenerálására, a nemzeti erő fokozására őszinte érdekegyesítő törekvéssel. A létező politizáló elem kevés – látta Kossuth –, mert bár vannak kiváló vezérek, de gyenge a sereg.
Új erőforrások szükségesek: egyesületi, társulati szerveződés kell, mégpedig minél szélesebb társadalmi alapon. Demokratizálni kell tehát a reformmozgalmat, azaz szélesebb alapra támaszkodni. Kossuth követte is ezt az utat, ld. Iparegyesület, Védegylet, Gyáralapító Társaság, Kereskedelmi Társaság. De ez már egy másik történet.
Kossuth Hírlap-beli búcsúcikkében megköszönte az olvasók támogatását: „Egyszerű polgár, irodalmi harcos, ekkora pártfogást még nem kapott.” Öntudattal írhatta, hogy számos kiváló segítőtársával együtt hatalmas szellemi hatást értek el. Céljuk volt: szabadság minden magyarnak és nemzeti jólét, közteherviselés, tulajdon, népképviselet, törvény előtti egyenlőség, nemzeti érdekérvényesítés. Az eredmények nem csekélyek, bár sokan emeltek munkája elé gátakat. Kár, hogy most kell kiejteni a tollat a kezéből, de – folytatta – „nyílik még nekem is tér és alkalom, heverni nem fogok, még csak vesztegleni sem”. Ha jön az idő, mely áldozatkész férfiakat kíván, ő készen fog állani. Betartotta a szavát.